Gondolatok a Bibliáról

gondolatok a bibliáról Előszó Amennyiben Jézushoz, és ha ő Isten mutatta be Istenhez szeretnénk közelebb kerülni, akkor nem csak a szívűnket, hanem az elménket is meg kell nyitnunk. Ehhez három mottót választottam, az első: „Az pedig felelvén, monda: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat. Lukács 10:27 Azt vettem észre, hogy a keresztény felekezetek, előtérbe helyezik a szív nyitogatását, és az elme megnyitására kevesebb hangsúlyt helyeznek, ezért ez a mű, előtérbe helyezi az elme nyitogatását, míg a szív megnyitását, sem hagyja figyelmen kívül. Mint ahogyan Jézushoz hasonlóan Pál apostol is kér minket, ez volna a második mottóm: „És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Rom. 12:2 A világhoz való szabás, a keresztény egyházakra is vonatkozik, hiszen a történelem megmutatta azt, hogy vannak elvilágiasodott keresztény egyházak és is azok a világban vannak. Ezért, hát nem csupán a nem egyházi, azaz „pogány” dolgokat kell vizsgálat alá vennünk, hanem az egyházak paradigmáit is, hiszen a mindenbe ez is beletartozik, ahogyan a harmadik mottóm is erre utal, ami szintén a Szentírás szövegéből való: „Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok!” I. Thesz. 5:21 Tartalomjegyzék Az útkeresés nehézségei Írásmagyarázat -A bemerítkezés -A fügefa - A Péterre épülő egyház -Az eskü -A kölcsön -Isten országa -A misszóparancs Szöveghagyományozás Egy kis részlet A kritikai szemlélet alapjai a Szentírástudományban A Kánon, a kanonizálás, a „szentkönyv” létrejötte Bevezetés a Márk evangéliumába Bevezetés a János evangéliumába A feltámasztás A Jézusi hagyomány történelmi hatásai -A korai gnózis -albigensek -lollardok -valdensek -husziták A Júdás evangéliuma összevetése a kanonikus evangéliumokkal és az Újszövetséggel Az egyházi hatalmi hatása a magyar ajkú térségre Az Ószövetség az Újszövetségben -A Messiás születése, gyerekség történetek -A pusztai megkísértés - Az előfutár - Élettörténeti események, messiási jóslatok Zárszó Az útkeresés nehézségei A Szentírástudománynak olyan sok művelője van, hogy több élet is kevés lenne ahhoz, hogy a legaprólékosabb részletekig mindent átfogóan megvizsgáljon az igazságkereső ember. Éppen ezért válogatni kényszerül, ebben a válogatásban nagy szerepe van annak a hozzáállásnak, hogy megelégszik-e az ember azzal, amit a szószékről, vagy esetleg a saját gyülekezetében hall, vagy úgy dönt, hogy a nem egészen világos részeknek utána jár. Ennek az utána járásnak a nyomán, eljuthat sok más az övével hasonló, vagy pont a sajátjával ellentétes dolgokat képviselő közösségekbe. Ezen az úton haladva, észreveszi a különbözőségeket, az ellentmondásokat, az egyezőségeket. Mivel léteznek ellentmondások, ezért ha önmagában rendet akar teremteni, és az Istenkapcsolatát nem hazugságra szeretné építeni, mindenféleképpen meg kell húznia egy határvonalat az igaz és a hamis közt. Állást foglal a hitelesebb kép, és a kevésbé hiteles kép között. Mindenképpen eljut ahhoz, hogy a Bibliák szövegeit, szerzőit, az iratok keletkezésének körülményeit és a szerzők szándékait megvizsgálja. Ahhoz, hogy reálisabbá tegye az Istennel való kapcsolatát, nem csupán az imádkozás révén, hanem az Isten üzeneteinek a megértése által, szüksége van olyan vonalzóra, amely vonalzó nem girbegurba, hanem egyenes és utat mutat neki. Ennek a vonalzónak a megszerzése komoly kihívás, hiszen nem csupán történelem, nyelvészet, régészet, paleográfia, numizmatika, néprajztudomány, földrajz, vallások ismerete szükséges hozzá, hanem a saját közösségének a dogmáival is meg kell birkóznia, ha úgy tűnik, azok ellentmondásban vannak, az útja során megismert és felismert igazságokkal. Ez a legtöbb esetben szembefordulást hoz létre a közössége vezetői részéről, sok esetben kiátkozást lesátánozást, leantikrisztusozást, eretnekezést, végső soron kizárást eredményez. Amikor az ember túljut azon a csalódáson, amit a fentebb említett tényezők váltanak ki, elkezdi keresni, a hozzá hasonlókat, akikkel újra együtt tud gondolkozni, akik szintén ezen az úton járnak. Rájön arra, hogy nincsen mégsem egyedül, társakra talál, akikkel és akár közösen folytathatják azt a munkát, amit egyedül, vagy valakinek a segítsége révén elkezdett. A feltárt tények alapján megkérdőjeleződik sok dogma. Kiderül, hogy sokszor feleslegesen hisznek az emberek különböző dolgokat. A dogmák elhagyása, nem szembefordulás Istennel, hanem az igazság és az igaz Istenismeret követésének a kezdete. Az útkeresés időszakában ráébred arra, hogy sok egyezőséget is talál volt hitével, volt közösségének a nézeteivel, a keresztény vallás hitrendszerével. Ezek az egyezőségek felbukkanása azt is jelenti, hogy a kereszténység tartalmazza az igazság törtrészeit, ezért hát nem képes, nem is akar, és nem is fog teljes mértékben szembefordulni azzal, ahonnan elindult, azaz, a felekezetet ahonnan jött, vagy amiket megismert útja során, nem fogja kárhoztatni, csupán átlátja azok tévedéseit. Ekkor ébred fel benne az a vágy, hogy azokat az igazságokat, amiket megismert megossza másokkal, akik még a tévedés időszakában vannak. A helyes értelmezést, a helyes szavakat megpróbálja átadni, hiszen a szavak tartalmat közölnek, és nem mindegy, hogy hol melyik szövegben milyen szavak szerepeltek a korai iratokban, és milyen szavakká változtak át az idő múlása folyamán, amik a tévedéseket okozzák, amiket már fentebb említettem. Létezik egy úgynevezett szövegvizsgálat, amely azzal foglalkozik, hogy a tekercsek (Szentírás töredékek) legkorábbi szövegének a megfelelő helyes szavait meghatározza. Ennek segítségével, és sok minden mással, amire majd kitérek, az eredetinek vélt isteni üzenetet jobban be lehet határolni. Ez a hozzáállás feltételezi azt is, hogy maga a Szentírás tartalmazza Isten üzenetét, csak a keskeny út az (eredeti üzenet), ami közvetlenül Istentől származik és a széles út mindaz (emberek által kibővített szövegek), amik a szövegekbe bekerültek. Sok szentírástudóssal ellentétben, nem teszek különbséget a történetiség valósága és a hittel való elfogadott valóság között, mert meggyőződésem, hogy a kettő nem csupán összefüggésben van egymással, hanem a magából a történetiségből származik a hittel való elfogadás is. A történeti Jézus önmagában hordozta a hit krisztusát, különben ha nem így volna nem lehetett volna belőle a hit krisztusa. Azonban, arra lehetőségre nézve, hogy a történeti Jézusból mások faragtak hit krisztusát, igennel válaszolok, ám mivel a történeti Jézus személye, tanítása és életének példája nem zárja azt ki, hogy belőle hit krisztusát faragjanak mások (ez történelmi tény), ezért felmerül az a kérdés, hogy Istennek szándékában állt-e úgy megmenteni embereket, hogy előtérbe helyezte az ember általa ismert lényegét abból a szempontból, miszerint az emberek nagy többségét úgy tudja megérinteni, hogy feléjük inkább a hit krisztusát közölje a történeti Jézus helyett. Véleményem szerint igen a válasz. Ha hazugságnak nevezett ámításból, az Isten szerint élet fakad, akkor ezt a lehetőséget nem szabad figyelmen kívül hagynunk, akkor se, ha nem értünk egyet azzal, hogy az ámítás a valóság kikerülése. Azoknak az embereknek, akik ráébredtek az ámítás mibenlétére az Isten fenntartja a lehetőséget arra nézve, hogy ezt másokkal is közöljék. Ezeknek az embereknek viszont a történeti Jézus kutatását és ez által a valóság jobb megismerésének a lehetőségét is megadta az Isten. Az ember személyes felelősége az, hogy a tudását kivel, mikor és milyen mértékben ossza meg. Ha az ember úgy véli, hogy egy adott illetőnek jobb, ha hisz abban hogy a Szentírások szavai az első szótól az utolsóig Istentől ihletettek (ez csak egy példa), akkor meghagyja ebben a hitben, akkor is, ha az igazságok nagyobb birtokában van. Ha tudja azt, hogy az adott illető olyan keserű csalódáson menne keresztül, amely számára és a környezete számára csak, és kizárólag negatív hatást gyakorolna, akkor inkább a hallgatás az, amit gyakorolnia kell. Amennyiben viszont úgy látja az ember, hogy az igazságok feltárásai az adott egyénnek szükségesek, mert vergődik a bizonytalanságban, vagy az életében problémát okoznak azok a kétségek, amik az igazságok ismeretének a hiányából fakadnak, akkor viszont fel kell tárni azokat. Ha az utóbb említett csoportba tartozol, kedves olvasó, akkor olvasd tovább ezt az írást, ami az elme megnyitását helyezi előtérbe, ha viszont meg akarsz maradni eddigi mivoltodnál, akkor dobd ki a kukába ezt az írást, mert mostantól csupán azoknak szól, akik felkészültek a nagyobb igazságokra a Szentírások, Isten és az Istentől jövő üzenetek lényegére nézve való igazságok megismerésének a lehetőségével. Írásmagyarázat A bemerítkezés Közvetlenül az új szövetség kora előtt, ha egy pogány a zsidó vallásra akart térni, akkor – mivel a pogányok zsidó szempontból eleve tisztátalannak és bűnösnek számítottak – külön szertartás keretében történt a felvételük. Ennek szerves része volt a férfiak esetében a körülmetélés és a megmerítkezés a tisztulás fürdőjében. Ezzel a tisztulási szertartással a volt pogányt a zsidó közösség magába olvasztotta, és ezután az Ábrahám utódaihoz csatlakozott prozelita már bemutathatta az áldozatot. A rabbinikus magyarázat szerint az úgynevezett „prozelita keresztség" átmenetet jelentett a halálból az életbe. Ez volt az ortodox vízkeresztség, amit Keresztelő János továbbfejlesztett. Elsősorban a továbbfejlesztés abban állt, hogy a bűnöktől való megtisztulás fürdője volt, és ez által történt az Istenhez kerülés. Ám volt egy picike különbség, mégpedig az, hogy zsidókat is keresztelt. Ez pedig azt jelenti, hogy a zsidó származásúak is el kellett fogadják, hogy nem különbek a pogányoknál, és éppúgy szükségük van a megbánásra, és a keresztségre, mint a pogányoknak. Az a zsidó, aki Jánosnál megmártózott, levetette magáról a nemzeti öntudatot és egy szintre helyezte magát a pogányokkal, megvallotta bűneit és bemerítkezett, hogy Isten közelébe kerüljön. János tehát, nem nemzetiségi alapon hirdette Isten országát. Isten kövekből is képes magának teremteni követőket nem számít az, hogy Ábrahám kinek az atyja (lásd: Mt. 3:9). Így János a zsidókat egy szintre helyezte a nemzetekkel. Ha Jézus bemerítkezett a zsidó nemzeti öntudattól határolta el magát, a többi néppel való egység kifejezése volt ez. Ebből a szempontból nincsen különbség Isten előtt pogány meg zsidó, vagy bármi más népcsoport között. A bemerítkezési kultikus fürdés jóval a fogságból való szabadulás után hagyományozódott a zsidóság körében, neve a Mikve fürdő. A fügefa A fügefa története: A teljesebb megértés igényében vessük össze a párhuzamos részeket. Máté evangéliuma 21. rész 19-20. (előzmény kufárok kiűzése) „És meglátva egy fügefát az út mellett, oda méne hozzá, és nem talála azon semmit, hanem csak levelet; és monda annak: Gyümölcs te rajtad ezután soha örökké ne teremjen. És a fügefa azonnal elszárada. És látván ezt a tanítványok, elcsodálkozának, mondván: Hogyan száradt el a fügefa oly hirtelen?” Márk evangéliuma 11. rész 14-15 és 19-20 „Akkor felelvén Jézus, monda a fügefának: Soha örökké ne egyék rólad gyümölcsöt senki. És hallák az ő tanítványai. És Jeruzsálembe érkezének.” (az átok és a száradás közt történik a kufárok kiűzése) „És mikor beestveledék, kiméne a városból. Reggel pedig, a mikor mellette menének el, látják vala, hogy a fügefa gyökerestől kiszáradott.” Észrevételek: A Máté evangéliumban a fügefa kiszáradását a tanítványok azonnal észreveszik, míg a Márk evangéliumban csak másnap veszik észre a fügefa kiszáradását. A Máté evangéliumban először kiűzi a kufárokat a templomból utána átkozza meg a fügefát, ami rögtön kiszárad, míg a Márk evangéliumban először megátkozza a fügefát, ezután kiűzi a kufárokat, s majd csak a kufárok kiűzése után szárad ki a fügefa. Megfigyelhetjük az evangelisták koncepcióit. Ha egyetértünk abban, hogy Izraelt jelképezi a fügefa, akkor a Máté verziója szerint Jézus a templomban szembesül azzal, hogy latrok házává tették a szentnek tartott helyet, és ennek a következménye az átok Izraelre. A Márk verziója szerint viszont, még mielőtt Jeruzsálemben Jézus kinyilvánította volna nemtetszését, már átok alatt volt Izrael, s nem a kinyilvánítás miatt lett átkozott. Mindkét evangélium, zsidó vallás ellenes magatartást tanúsít, csak Máté Jézus Jeruzsálemi szerepléséhez, ítéletéhez köti az átkot. Jeruzsálemi templom i.sz. 70-ben elpusztult. Mindezekkel szemben, a Lukácsnál a jézusi könyörület mutatkozik meg a fügefás példázatban: „És ezt a példázatot mondá: Vala egy embernek egy fügefája szőlejébe ültetve; és elméne, hogy azon gyümölcsöt keressen, és nem talála. És monda a vinczellérnek: Ímé három esztendeje járok gyümölcsöt keresni e fügefán, és nem találok: vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába? Az pedig felelvén, monda néki: Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt.” Lukács evangéliuma 13:6-9 A Péterre épülő egyház „És vezeté őt Jézushoz. Jézus pedig reá tekintvén, monda: Te Simon vagy, a Jóna fia; te Kéfásnak fogsz hivatni (a mi megmagyarázva: Kőszikla).” Jn. 1:43 „De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” Máté 16:18 A névadás körülményei igen eltérőek, a János evangéliumban rögtön a leendő apostolokkal való találkozáskor kereszteli át Simont Péterre, míg a Mátéban egy adott válasz következményeként kereszteli át. Ha mindkét esemény leírása igaz, akkor a névadás többször is megtörtént, ami felettébb furcsa. Esetleg Pétert, kellett többször megerősíteni. Azért mert különböző helyeken olvashatunk hasonló mondásokat, még nem zárhatjuk ki egyiket a másikkal szemben, ha nem tudhatjuk, melyik volt a hitelesebb. Ám itt úgy tűnik a János verziója hitelesebb, mivel rövidebb és az egyházról szóló teológiától mentes, ami valószínűleg később, az üldözések alatt alakult ki. Ha Jézus úgy gondolta, hogy szükséges Pétert megerősíteni, újra és újra elmondta, hogy ő lesz az a kőszikla, amire a gyülekezet épül? A jó tanár nem egyszer ad le egy anyagot a diáknak, főleg ha látja, hogy az még nem tanulta meg. A kérdésfelvetés az, volt, hogy kicsoda Jézus, a Mátéban, és ez után van az átnevezés. A Tamás evangéliumban széles tárháza van a találgatásoknak, hogy kicsoda Jézus? Kéfás (szikla) arám név, Jézus arám nyelven beszélt, ez a bibliai héber nyelvhez közel álló köznyelv, Palesztinában. Amikor az evangélisták azt a néhány arám szót használlják, akkor nagyon vissza akarnak valamit adni, az erdeti üzentből, ezért ragaszkodnak az eredeti szóhoz. Ez történik a János evangéliumban, szemben a Mátéval. Görögül a Péter az Petros. A görög szövegben a Petros van zárójelben, amit a Károli biblia nevez rögtön utána, mivel Kősziklának állítja. Az adventista teológia a következőt mondja: a Petros jelentése kő vagy kődarab. A Kőszikla egy másik görög szó a Petra. A Petra szó megtalálható a Mátéban, mint beszéd, alap, amire Jézus épít. Tehát ha a Petrost azaz kavicsot akartak fordítani, akkor vagy nem Kéfás volt, amit vissza akartak adni, vagy ha Kéfás volt, akkor Petrának kellett volna fordítani. Tehát a Petros nem egyenlő a Petrával, ennek következtében, nem Simonon, illetve új nevén Petroson épül fel az egyház, mint azt sokan állítják. Az egyházi hagyomány Jézust teszi meg a Kősziklának, nagy valószínűséggel itt magára mutat, amikor "ezen a Kősziklán"-t, mond, s a Petrost a kicsi kavicsot hasonlítja magához a Kősziklához. Jézus tanításai szerint nem ő maga, hanem az ő tanításai a kőszikla alap, amire a házat fel lehet építeni, így a legnagyobb valószínűsége annak lehet, hogy ha valóban elhangzott ez a szójáték, akkor azt Jézus a kősziklára építő példázattal összekapcsolva irányította valahogy Péterre. Annál is inkább igaz ez, hogy pár sorral lejjebb Sátánnak mondja Pétert, egyértelmű, hogy Jézus nem a Sátánra akart egyházat építeni. S ehhez hozzá kell tenni, hogy az egyház mást jelent ma, mint akkor. Fordítási hiba a Máté 16:18-ban: „De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” Károli „Én meg azt mondom neked: Te Péter vagy! Én ezen a kősziklán építem fel majd az én eklézsiámat s azon még a láthatatlan ország kapui sem vehetnek majd erőt.” Csia Jól látható, hogy eklézsia kifejezés van a szövegben, aminek a jelentése: gyülekezet, közösség. Szó sincsen sem anyaszentegyházról. Jézus nem beszélt anyaszentegyházról, a későbbi katolikus keresztény hagyomány előszeretettel használja fel ezt a verset a saját hatalmának és legitimációjának a megerősítésére. Ézsaiás 22:22 – Máté 16:19 „S az ő vállára adom a Dávid házának kulcsát, és a mit megnyit, senki be nem zárja, és a mit bezár, nem nyitja meg senki;” „És néked adom a mennyek országának kulcsait; és a mit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.” Péter vallomása az előzmény: Te vagy a Messiás az Isten fia. A Lukács 4:41-ben az ördögök mondják ugyanezt, akiket Jézus kiűzött, és itt is Péternek mondja, hogy távozz tőlem Sátán. Jézus a zsidó messiásról kialakult képet űzi ki Péterből, hiszen a Krisztus nem azonos azzal. Hogyan értsük tehát azt, hogy ezen a sziklán épít Jézus? Talán az ördögre utal? A sziklát ő maga azonosítja az ő beszédei a szikla illetve aki megcselekszi azt, aki elfogadja, aki bizalommal van Ő iránta. Péter túlságosan buzgó bizalma, amivel mássá tette Jézust, mint amit saját magáról gondolt, elutasításra méltó, ám maga az ilyen nagy fokú bizalom Jézus és az ő beszédei, személye iránt jelenti azt, hogy Péter bizalma lehet az a szikla, amelyik életben tarthatja Jézus gyülekezetét, miután Jézus már nem lesz. A szikla tehát Jézus beszédeiben való bizalom, ami megnyilatkozott Péteren keresztül, erre mondta Jézus, hogy erre lehet építeni, ám a túlbuzgóságot le kellett törnie. Így Jézusra jellemző válogatás módján, egyszerre jót hoz ki Péter vallomásából, és egyúttal cáfolja is, amit szükségesnek tart. Ezek után lehet beszélni a kulcsokról. A kulcsok hatalma a gondolkodásmód befolyásolása, ami szorosan kapcsolódik az előbb leírtakhoz, hiszen attól a tanítástól függ a Jézus gyülekezetének a majdani állapota, amit az apostolok később mondanak, tesznek, erre a hatalomra hívta fel Jézus a figyelmet, miután helyreigazította Pétert. Miért lenne a mennyben is oldva meg kötve? Isten az embert a saját maga által elfogadott istenképhez mérten is vizsgálja, ha az embernek meggyőződése Istenről valami, akkor az Isten a meggyőződés alapján közelít az emberhez. Ha a középkori pápaság elhiteti Istenről, hogy például haragvó, keresztes háborút akaró Isten, akkor az Isten nem fogja számon kérni az akkor élt emberektől azt, hogy miért gondolták őt ilyen Istennek, illetve az ítéletkor figyelembe fogja venni a kor hitetését. Feltéve, ha Isten maga, nem jelenti ki ennek az ellenkezőjét az embernek. Ez a kötés, amit Őróla tanítanak az apostolok és annak követői, az emberek hiszékenységéhez kénytelen Isten is alkalmazkodni szeretete miatt, tehát a tanítás Istenről köti és oldja az Istenhez tartozó dolgokat, mennyben és földön. Ezek után kell kifejteni, a Dávidi származással rendelkező Krisztusnak, köze van a Dávid házának kulcsaihoz, és az Izraelnek adott ígéret hogyan lesz szabad az összes többi nép számára, majd Izrael számára is. Ám nyilvánvaló, hogy a katolikus egyház, nem így érti, hanem érti a szentségek kiszolgálásának a hatalmát és a lelki üdvösség feletti oldását és kötését ezen az igén. Az eskü III. Móz. 19:12 – Máté 5:33-37, /II. Móz. 20:7, //IV. Móz. 30:1-16-22//- ((Máté 23:16)) – Ésa. 66:1 – Zsolt 48. „És ne esküdjetek hamisan az én nevemre, mert megfertőzteted a te Istenednek nevét.”III. Móz. 19:12 „Ismét hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Hamisan ne esküdjél, hanem teljesítsd az Úrnak tett esküidet. Én pedig azt mondom néktek: Teljességgel ne esküdjetek; se az égre, mert az az Istennek királyi széke; Se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya; se Jeruzsálemre, mert a nagy Királynak városa; Se a te fejedre ne esküdjél, mert egyetlen hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé; Hanem legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezeken felül vagyon, a gonosztól vagyon.” Máté 5:33-37 Csia Lajos fordításában: „Azt is hallottátok, hogy az ősöknek azt mondták: Hamisan ne esküdj! Add meg, amire megesküdtél az Úrnak! De én azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek! Se az égre, mert az az Isten trónusa! Se a földre, mert az lábának zsámolya. Se Jeruzsálemre, mert az ama nagy Királynak városa! Fejedre se esküdj, mert hajad egyetlen szálát sem tudod fehérré, vagy feketévé tenni! Beszédetek igen-igen, nem-nem legyen! Ami ennél több, az a rossztól való.” A mózesi törvény megengedte az eskütételt, csak a hamis esküt tiltotta meg, nyilvánvaló, hogy ha valaki az Isten nevében hazudik, akkor gyalázattal illeti az Istent. Bonyolult és összetett a kép, amit itt olvashatunk. Jézus konkrétan felhívja a figyelmet arra, hogy ez a törvény kiegészítésre szorul, annak az ellenkezőjét állítja, de úgy, hogy más törvénnyel ütközteti, amit viszont elfogad. Az oka, hogy a zsidók gyalázattal illetik az Istent a törvénnyel visszaélve. Jézus egyszerre erősíti meg a mózesi beszéd egyes részét és törli el a törvényből a mózesi beszéd más részeit. Amit elfogad és megerősít: „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd” II. Móz. 20:7, amit eltöröl az nemcsak a III. Mózes 19:12, hanem a IV. Mózes 30:1-16-os részeket is. Ez a rész tudniillik arról szól, hogy az ember maga, mikor érvénytelenítheti egy másik ember és az Isten által megkötött esküt, fogadalmat. Magyarán az embert az Isten-ember által megkötött egyezség fölé helyezi. Ezen kívül a férfi és a nő közötti egyenlőtlenség feloldása is szerepet játszik itt, mivel az adott részben ha a férfi tett fogadalmat, akkor annak ha törik ha szakad teljesítenie kell amit ígért: „Ha valamely férfi fogadást fogad az Úrnak, vagy esküt tesz, hogy lekötelezze magát valami kötésre: meg ne szegje az ő szavát; a mint az ő szájából kijött, egészen úgy cselekedjék…..ha egy nő az apja házában tett fogadalmat, akkor az apjának a törvény lehetőséget biztosít arra, hogy érvénytelenné tegye ezt. Ha pedig asszony fogad fogadást az Úrnak, és kötésre kötelezi le magát az ő atyjának házában az ő fiatalságában…… Ha pedig megtiltja azt az ő atyja azon a napon, a melyen hallotta: nem áll meg semmi fogadása és kötelezése, a melylyel lekötelezte magát, és az Úr is megbocsát néki, mert az ő atyja tiltotta meg azt./, ugyanígy a nő fogadalmát a férje is érvénytelenné tudja tenni. „Ha pedig férjhez megy, és így terhelik őt az ő fogadásai vagy ajkán kiszalasztott szava, a melylyel lekötelezte magát;…….. Ha pedig azon a napon, a melyen hallja a férje, megtiltja azt: akkor erőtlenné teszi annak fogadását, a melyet magára vett, és az ő ajakinak kiszalasztott szavát, a mellyel lekötelezte magát; és az Úr is megbocsát néki.” Minden fogadását, és minden esküvéssel való kötelezését a maga megsanyargattatására, a férje teszi erőssé, és a férje teszi azt erőtlenné.” Ha egy ember Istennek fogadalmat tesz, megesküszik valamire, akkor nincsen okunk azt gondolni, hogy Isten ezt ne venné komolyan, ha pedig az Isten komolyan veszi, akkor kicsoda a másik ember, hogy ezt eltörölje? „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd” II. Móz. 20:7 . A zsidók az eskü szokását továbbfejlesztették, ami ellen Jézus ugyancsak szót emelt: „Jaj néktek vak vezérek, a kik ezt mondjátok: Ha valaki a templomra esküszik, semmi az; de ha valaki a templom aranyára esküszik, tartozik az. Bolondok és vakok: mert melyik nagyobb, az arany-é, vagy a templom, a mely szentté teszi az aranyat? És: Ha valaki az oltárra esküszik, semmi az; de ha valaki a rajta levő ajándékra esküszik, tartozik az. Bolondok és vakok: mert melyik nagyobb, az ajándék-é vagy az oltár, a mely szentté teszi az ajándékot? A ki azért az oltárra esküszik, esküszik arra és mindazokra, a mik azon vannak. És a ki a templomra esküszik, esküszik arra és Arra, a ki abban lakozik. És a ki az égre esküszik, esküszik az Isten királyiszékére és arra, ki abban ül.” (Máté 23:16-22) Mindazonáltal, itt két további ószövetségi idézettel is kell foglalkozni. Az egyik Ésaiás, ez nemcsak a Máté 5. részében, hanem a most idézett 23. részben is előfordul: „Az egek nékem ülőszékem, és a föld lábaimnak zsámolya….” Ésa 66:1 és a 48. Zsoltár. Jézus nemcsak az Isten nevére tett esküt tiltja, hanem Istent olyan szentnek tartja, hogy a vele összefüggésbe hozható dolgokra történő esküt is tiltja, ilyen az ég és a föld, vagy Jeruzsálem. Mindez jelenti azt, hogy Jézus maga szentnek tartja Jeruzsálemet, ha az emberek közgondolkodásában ez összefüggésben van az esküvel és Istennel, foglalkoznia kellett ezekkel dolgokkal, ha visszásságot tapasztalt ezekkel kapcsolatban. Ha azzal kezdte volna Jézus, hogy Jeruzsálem nem szent város, ez akadálya lett volna az igehirdetésének, pláne a zsidók között. (Mt. 23:37, Lk. 13:33) Jézusnak a gondolkodása nem független az ószövetségtől, az ószövetségre épült vallásosságot próbálja megfosztani az ellentmondásoktól. Ugyanakkor, az embernek is és Istennek is keserűséget okoz az, az eskü fogadalom, amit az ember nem tart be, így ezt a keserűséget is meg akarja előzni. Ehhez a gondolathoz tartozik a Prédikátor 5:5 „Jobb hogy ne fogadj, hogynem mint fogadj és ne teljesítsd be.” A kölcsön Péld. 27:13, 20:16 (+a lejjebb írt mózesi részek) – Máté 5:40-42 – Lk. 6:34-35 „Vedd el a ruháját, mert kezes lett másért, és az idegenért zálogold meg.” „És a ki törvénykezni akar veled és elvenni a te alsó ruhádat, engedd oda néki a felsőt is. És a ki téged egy mértföldútra kényszerít, menj el vele kettőre. A ki tőled kér, adj néki; és a ki tőled kölcsön akar kérni, el ne fordulj attól.” Csia Lajos fordításában: „Annak pedig, aki el akarja perelni a köntösödet, add oda neki a köpenyedet is. Ha valaki egy mérföldnyi futárszolgálatra kényszerít, menj el neki kettőre! Adj annak, aki kér tőled, s el ne fordulj attól, aki kölcsönt akar tőled!” Megint mózesi-ószövetségi szöveggel van összefüggésben a jézusi gondolat. Tóramagyarázatról van szó. Itt nem csupán az adakozásról van szó. A kezes nem konkrétan az, aki kölcsönkér, vagy kölcsönad, de egy kölcsönszerződés résztvevője, mivel, nem csak a kölcsönkérőtől kértek zálogot, hanem a kezesektől is. Nem rablásról van szó, mivel törvénykezni az akar, akit sérelem ért, vagy aki úgy gondolja jogosan lép fel a saját igazáért, konkrétan a kölcsönadásról szól ez a szakasz. A ruhát pedig törvénykezésből követeli zálogba, a kölcsönadás, vagy kezesség fejében. A mózesi törvények szerint, még akkor is meg kell fizetni a kölcsönt, ha időközben elhunyt a kölcsönadó (II. Móz. 22:14, a kölcsönre nem vethető ki uzsorakamat (II. Móz. 22:15), minden hetedik esztendőben el kellett engedni a kölcsönt (V. Móz. 15:2, és a kölcsönadó zálogot vehetett nyilvánosan (V. Móz. 24:10-11), az Isten szerint gonoszság nem megadni a kölcsönt (Zsolt. 37:21). A példabeszédek szerint, aki irgalmas a szegényhez, olyan, mintha az Istennek adna kölcsön, aki majd megjutalmazza tettéért. Jézus szavai, nem csupán az adakozásról szólnak, arról van szó, hogy jogosan illeti meg a kölcsönadót az, hogy visszakapja a segítséget, amit nyújtott (Máténál). A szegény ember általában a felsőruháját adta zálogba, erre külön megjegyzést is található: „Ha zálogba veszed a te felebarátod felső ruháját: naplemente előtt visszaadd azt néki: Mert egyetlen takarója, testének ruhája az: miben háljon? Bizony, ha én hozzám kiált, meghallgatom; mert én irgalmas vagyok.” (II. Móz. 22:26-27) Lukács evangéliuma beszél még a kölcsönadásról (Lk. 6:34-35), amelyből kiderül, hogy nemcsak minden évet elengedés évének tekintett Jézus, hanem egyetért azzal az ószövetségi gondolattal, hogy Isten jutalmazza meg a kölcsönadót, mivel Isten helyett (gyanánt) gondoskodik a szegényről (Péld. 19:17), ha úgy is adja, az ember, hogy tudja nem kapja vissza (mondjuk ezt nem kölcsönnek, hanem adakozásnak kéne hívni), akkor is kölcsön kell adni, hiszen Isten is szereti a gonoszokat, itt a földön. Jézusnál egyrészt felmerül minden olyan ószövetségi rész érvényesítése, amely az irgalmasságról, az adásról, a gondoskodásról szól "Hanem örömest nyisd meg a te kezedet néki, és örömest adj kölcsön néki, a mennyi elég az ő szükségére, a mi nélkül szűkölködik." (V. Móz. 15:8), ugyanakkor elismeri azt is, hogy a kölcsönadó méltó arra (Máténál), hogy visszakapja akár duplán is a jóságát, attól függetlenül, hogy a visszakapás kikövetelése helyett elengedést hirdet (Lukácsnál). A törvénykezés jogosságát a Máté ev. részben nem vitatja, de szembeállítja vele azt a jóságot, ugyanakkor elismeri a zálog jogosultságát az idegenek felé, annak ellenére, hogy az özvegy ruháját például tilos volt zálogba venni (V. Móz. 24:17). Istentelenség azért nem segíteni, ha tudod, hogy nem kapod vissza (V. Móz. 15:9-10). Máténál, amíg a zálogot is helyesnek tartja, sőt még a kamatot is (menj el vele kettőre), addig Lukácsnál még a kölcsön visszakapását ill. visszakérését sem tartja igazán helyesnek (semmit érte nem várván). A cél nem a konkrét törvény érvényesítése, hanem az előbb említett magasztosabb lelki törvényszerűség, mégpedig a jóság szembeállítása a gonoszsággal, úgy, hogy a gonoszság lehetőleg jósággá váljon. A törvénykező ember lehet elszégyelli magát, ha az utolsó két ruhadarabodat adod neki, és elengedi a tartozást, ha látja milyen szegény vagy. Ezékiel szerint az igaz ember még zálogot sem vesz. Isten országa Isten országa a korszellem szerint. Az itt található görög kifejezés, ami az ország helyén szerepel királyi uralmat jelent, mégis sokszor az ország szó használják a fordítók, pedig a királyi uralom, feltételez egy királyt, s a király feltételezi a királyság rendjét. A görög szó azért is helyes, mert visszaadja azt a zsidó gondolkodást, aminek a talaján az evangéliumok állnak. A zsidó vallásban, már jóval keresztelő János fellépése előtt beszéltek Malekus samajim-ról, ez szó szerint a menny királyságát jelenti. Ez alatt tágabb értelemben arra gondoltak, hogy Isten minden lény felett uralkodik, szűkebb értelemben pedig Izrael felett, majd Jézus korára a Messiás dicső országát jelentette. Amikor tehát Jézus példázataiban az Isten (menny, ég) ország (királyi uralom) – ról beszél, a zsidók dicső messiási országról való elképzelésükkel együtt gondolkodva fejtik ki a fogalmat. Most ki kell térnem, hogy fentebb miért tettem zárójelbe a menny és ég szavakat az Isten után, hiszen joggal kérdezheti bárki, hogy miért ne lenne más a jelentése Istennek és a mennynek. Az ok egyszerű a zsidók nem mondták ki tiszteletből a Jahve nevet és sok esetben behelyettesítették különböző reá utaló kifejezéssel, pl magasságos, örökkévaló, név, erő, és nem utolsó sorban ég és menny kifejezéssel. Amikor tehát ők a menny országáról beszélnek akkor Isten országát (királyi uralmát) értik alatta. Bibliai példa erre sok van, de had említsem meg a Dániel 4:23-mat, amikor azt írja, hogy: „az ég uralkodik”, más fordításban „menny uralkodik”, akkor Isten uralmáról beszél. A mennyet szeretni és félni szavakat használják a rabbik, akkor is Istenről beszélnek, körülírással. A menny és ég kifejezés tehát Istent jelöli. Az evangéliumok idejében még érvényes volt ez a gondolkodás, tehát amikor az evangelisták a mennyek országáról beszélnek, máshol meg Isten országáról, akkor ugyanazt értik még alatta. A Lukács evangéliumában, amikor a tékozló fiú mondja: „vétkeztem az ég ellen”, szintén Istenre utal, így mind az ó és mind az új szövetségben találunk példát az Isten körülírására. A zsidó gondolkodásban tehát az Isten királyi uralmának a kiteljesedéséről van szó, ám ennek része az erőszak, sőt a megvalósulás érdekében akár, kötelező nekik erőszakot alkalmazni. A keresztény gondolkodásban is szerepet játszik a mennyek országa sok esetben azt gondolják, hogy az valami eljövendő uralom, ami még nem valósítható meg a földön, és helyileg nem is itt van mert az Isten máshol készíti azt el. Mindez történik azért, mert menny és az ég szót szó szerint veszik, megfosztva eredeti jelentésétől, és valóban eget, mennyet értenek alatta, és nem konkrétan Istent, hanem egy boldog öröklét helyét ahová ítélet után kerülhetnek. A misszióparancs „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében.” Mt. 28:19 1. A szentháromság erős jelenléte késői szerkesztésre utal, maga a szent hármasság nincsen kifejezetten kimondva a Bibliában, ám lehet úgy értelmezni több helyet is, hogy alá lehessen támasztani, lásd Jézus keresztelkedése, az Atya szól, a Fiúnak, és a Lélek leereszkedik. A késői szerkesztés nem jelenti azt, hogy a tanítványok kiküldése ne volna Istentől ihletett, hiszen Jézus többször is kiküldte a tanítványokat, s a hirdetés, mint feladat szintén jelentkezik az evangéliumokban másutt, amiről több kutató is azt állítja, hogy eredeti jézusi mondás, viszont a szentháromságra utaló felsorolás, vagyis a tagmondat második fele, hozzátoldás a szöveghez. 2. A Máté evangéliumának ez a záró szakasza igen késői keletkezésű. A 20. vers "veletek vagyok, minden nap a világ végezetéig" -figyelmen kívül hagyja, a parúziáról szóló összes igehelyet, sőt az intézményesült egyház azon igen késői nézete mutatkozik meg benne, amely Isten országának jelenlétét, nem Jézus működése során, vagy nem is a parúzia során, hanem állandósult formában magával az egyházzal azonosítja, amelyben láthatatlan módon jelen van Krisztus, Úristen. Ez a tanítás viszont az apostoli nemzedék kihalása után terjedt el, mivel az első nemzedék idején még várták Jézus visszajövetelét. A Mátéban fejlettebb messianisztikus megfeleltetések vannak van a Márkhoz képest és találunk benne krisztológiára utaló elemeket is. Magában a Mátéban a drága kenet kiöntésekor közli Jézus, hogy nem leszek mindig veletek, ehhez képest itt az ellenkezőjét állítja. 3. A Márkkal való összevetésből is kiderül, hogy bár ott is későbbi keletkezésű a mű epilógusa (ott bizonyítottan), de még ott sem hangzik el a szent hármasságra, valamint az állandó jézusi jelenlétre utaló mondás, a Márkban az örömüzenet hirdetésére buzdítja az olvasót az epilógus. Jól látható, hogy a későbbi Máté felhasználja a Márkot és kiegészíti azt még a keresztséggel kapcsolatban is. 4. További észrevétel, hogy a szinoptikus evangéliumokban nem találunk a keresztelésre utaló tanítást Jézustól, sőt az óegyházi hagyomány az, amely előtérbe helyezi a keresztelést a tanítványsággal összefüggésben, míg nagy valószínűséggel Jézusnál nem volt követelmény az ilyen szertartás. Ugyanakkor a János evangélium betoldása az üdvösség egyik feltételévé teszi. 5. A -velünk az Isten- gondolat a mű elején az Immanuel említésével, magyarázatával és a mű végén az „én veletek vagyok” említésével szerkesztésre utaló keretet formál. 6. Máté köztudottan héber közegben születik (azaz héber dialektusban Papias szerint), s mint ilyeneket megnyerni akarván Jézusnak tulajdonítja azt a mondást, miszerint ő csak Izraelhez küldetett (Mt. 15:24), valamint kifejezetten megtiltja, hogy Izrael határán kívülre vagy nem zsidókhoz menjenek (Mt. 10:5-6) ezek szöges ellentétben állnak a 28:19-ben levő missziós paranccsal. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy az epilógus még későbbi, mint az evangelista írása, s így időben még távolabb kerül attól, hogy eredeti jézusi mondás legyen, mondhatni a judaizmus és a kereszténység, avagy szombat-e vagy vasárnap vita korából származhat. Az hogy Ábrahámmal leülnek enni a pogányok a 8. fejezetben nem azonos gondolat a tanítvánnyá tétellel, és a megkeresztelkedéssel. Mindazonáltal, ha nagy valószínűséggel nem is jézusi mondás, attól még sugalmazott lehet, hiszen a misszióparancs végrehajtásával, azzal együtt a Jézus-i mondások is közvetítésre kerültek, így Jézus akarata, hogy mindenütt hirdetni kell az igét, megvalósul. 7. „1. A keresztségre vonatkozóan pedig, így kereszteljenek: miután mindezeket előtte elmondtátok, élővízben kereszteljetek az Atya és Fiú és Szentlélek nevére, (vö.: Mt. 28,18-19). 2. Ha nem áll rendelkezésre élő víz, keresztelj más vízben; ha lehet hidegben, ha nem, melegben. 3. Ha egyik sem áll rendelkezésre, háromszor önts vizet a fejre, az Atya és Fiú és Szentlélek nevére. 4. A keresztelendő és a keresztelő böjtöljön a keresztelés előtt, ha lehetséges, a többiek is; a keresztelendőnek hagyd meg, hogy előzőleg egy, vagy két napig böjtöljön.” Ez a Didakhé szövege, az egyházi hagyomány kialakulásának a korából, a Máté ev. szövege (az utolsó mondathoz tett tagmondat ebből a korból való), az epilógus kísértetiesen hasonlít a Didakhé szövegére. 8. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, és aki nem az elkárhozik- egyházi tanítással összhangban van a misszióparancs, illetve kiegészíti, hogy kiknek a nevében kell végrehajtani a keresztelkedést, tehát folytatja a teológiai koncepciót. 9. Az örömhír hirdetése mindenképpen jézusi, ismert Jézus hozzáállása is, hogy azért jött, hogy hirdessen. Sugalmazott tehát, s így Isten akarata a Isten országának a hirdetése, mondhatni valóban kijelentéssé válhat az életünkben. Ugyanakkor a hozzá kapcsolt szent hármasság, keresztelkedés, mint követelmény, s a hit mint követelmény a hirdetnivaló kibővítése, s ilyenformán célja lehet az üldözések közepette, hogy az Istenbe vetett bizalom, és az egymásba vetett bizalom megerősítse a hívőket. A sugalmazott gondolat, az egyházi tradíció követelményeit s nézeteit képviseli. Szöveghagyományozás Az első időkben szóbeli hagyományozódással terjedtek a különböző perikópák. Erre példa, hogy a pusztai megkísértés történetében a Máténál előbb templom teteje a helyszín és utána a magas hegy, a Lukácsnál pedig előbb van a magas hegy és utána a templom teteje. Abból, hogy az evangéliumokban a kísértés sorrendjei nem azonosak, csupán azt feltételezhetjük, hogy a szóbeli hagyományozódás keretében változhattak meg. Ehhez hasonlókra számtalan példát lehet még találni az iratokban. Annak ellenére, hogy Jézus tanításai széles körben elterjedtek voltak, már az evangéliumok megírása előtt (lásd: I.Kor. 7:10), mégsem állíthatjuk, hogy az evangéliumok teljesek lennének, azaz Jézus minden tanítását tartalmaznák (lásd: Apcsel. 20:35). 1500 évig nem voltak nyomtatott verziók a bibliai kéziratokból. 1500 éven keresztül csak kézzel másolták az iratokat. Az első fennmaradt töredékekre jellemző, hogy csupa nagybetűvel írták őket, kevés ékezet felhasználásával, és szóközök nélkül. A másolók között különbségeket kell tennünk. Voltak buzgó laikus másolók, írnokok, és iskolai másolás. Az iskolai másolás az úgynevezett scriptoriumban történt, ahol egyszerre több másolat is készült. A felolvasó diktálta a szövegeget és a tekercsmásolók írták le, majd a kész szöveget összevetették azzal, amiből a diktálást végezték, és javító tintával jelölték meg a hibákat. A kéziratmásolás igen költséges munka volt, ezért is terjedhettek el a laikus másolók iratai is, ezek azonban olcsóbbak voltak, hiszen több hibalehetőség merült fel, ezekben az esetekben. A másolatok száma folyamatosan nőtt, sem könyvkiadók sem szerzői jog nem létezett. A kézírásos szöveghagyományozódásban három nagy formai változás történt. Az első, hogy tekercsek helyett kódexek kerültek forgalomban, ez egy adott szövegrészlet kikeresését gyorsította meg, mivel nem kellett kigöngyölíteni az egész tekercset ahhoz, hogy megtalálják az adott szakaszt, hanem elég volt lapozni (kevesebb súrlódás érte a kézirat anyagát). A nagy betűkről áttértek a kis betűs változatra, majd a folyóírás használatára, ez meggyorsította a másolást, tehát időben csökkent a munka. A harmadik formai változás a különböző fordítások (szír, latin, gót) változatai, ahol az adott nyelvhez tartozó gondolkodás elmei jelennek meg. A kézi másolás miatt 1500 évig nem volt két teljesen egyforma kézirat. A másolások során hibák keletkezetek, a hibákat továbbmásolták és újabb hibákat ejtettek. Minél többször másolnak le egy kéziratot, annál jobban eltér az eredetitől. A javítók a nem létező hibákat is javították, vagyis amiről feltételezték, hogy hiba, holott nem volt az, például a kriszthosz beszúrásokkal. Nyugaton a latin, keleten a görög vált uralkodó nyelvé, ez a különválás az egyik pillére a reformációnak. 1453-ban mikor Konstantinápoly elesett, a menekülök vitték nyugatra a görög szövegvariánsokat, amitől több nyugati egyházatyának tátva maradt a szája, majd megszülettek a kevert szövegek, amelyek a későbbi nyomtatott verziók alapjai lettek. Összességében kb. 5000 görög nyelvű kézirat (nagyrészt töredék), és kb. 8000 fordítás. Az ókori művek közül az Újszövetség rendelkezik a legtöbb régészeti lelttel. Euripidésztől kb. 300 db maradt fenn, és ezzel már kiemelkedően magasnak számít. A kutatók egy csoportja pedig azt mondja, hogy lehetséges, sőt helyes dolog az eredetit kutatni, források és különböző kimutatható törvényszerűségek segítségével. Johann Albrecht Bengel (1734) sváb pietista elveket alkotott az eredetvizsgálathoz: A nagy számú azonos olvasatú iratoknak nem szabad nagyobb jelentőséget tulajdonítani a kisebb számúval szemben. Döntő fontosságú a keletkezési kor, az olvasatot támogató kéziratok térbeli elhelyezkedése. Mivel az iratok a másolások során egyszerűsödést mutatnak, és nagy számú különösen kérdéses részek eltávolítása figyelhető meg, ezért, mindig a bonyolultabb irat élvezzen előnyt az egyszerűvel szemben. Ez a kijelentés természetesen nem abszolút érvényű, és csak bizonyos szövegcsaládokra vonatkozik, mert sok esetben nyelvészeti okok miatt pont az ellenkezője az érvényes. Hiszen ha a másoló szeme félrecsúszott és a szöveg előző, azaz felette levő sorából három szó bekerül az adott sorba, akkor a szöveg ugyan bonyolultabb, de mégsem élvezhet előnyt az egyszerűbbel szemben. Ha olyan hívő a másoló, aki szentnek tartja a szöveget, az kevésbé mer belenyúlni a szövegbe, a túlbuzgó keresztény belejavít a szövegbe, az aktuális teológia függvényében, az írnok egyáltalán nem tekinti szentnek a szöveget, szintén belejavít a szövegbe, akár utasításra is. Tulajdonképpen a kanonizálásnaknak köszönettel tartozunk, hiszen onnantól kezdve, csökkennek a mérvadó nagy változások, ha nem 300 körül hanem később 600 vagy 900 körül történik a kanonizáció, akkor valóban kevés esélyünk volna eredetit kutatni. A szövegkritika eredetvizsgálata sziszifuszi munka, rengeteg időt, és tanulást igényel, általában olyan szakemberek végzik, akik az adott kor nyelvezetét is, és a másolások valamint a szövegcsoportok alakulásának a tendenciáit is ismerik. A XX. században ugyanakkor sokkal jobb eredményre juthatunk, mint eddig bármikor, a kéziratok ismerete, a felfedezések a XIX. században a számítógép szövegfelismerő programok, valamint az összegyűlt tudás nagysága miatt, vagyis sokkal több minden rendelkezésünkre áll, mint a régieknek. A Márk evangéliummal, fontossága miatt, külön fejezetben foglalkozom, így ebben és az ezt követő két fejezetben, nem teszek említést a Márkkal kapcsolatban, akkor sem, ha a téma szerint a fejezetbe tartoznának a megjegyzések. Teszem mindezt az ismétlések elkerülése végett. Az ősegyház még a kaonizálás előtti időkben, igen különböző és több csoportból tevődik össze. Ezeknek a csoportoknak igényük volt arra, hogy saját maguk is rendelkezzenek saját iratokkal. Egész korán már fordítások keletkeztek, pl. latin és szír. A fordítások is, és a görög másolatok is úgy készültek el, ahogyan azt az ottani tekintélyek előnyösnek látták a saját közösségük szempontjából. Mivel sem nyomtatás nem volt még 1500 évig, sem pedig nem volt szerzői jog, így majdhogynem törvényszerűek az eltérések a sokszorosítás és a tekintélyek befolyása következtében. A kézzel írt másolatok jellemzője, hogy minél többet másolják, annál inkább több a hiba benne, a jó szándékú javításokról nem is beszélve. Ha egy másoló azt gondolta, hogy a szöveg azért hibás, mert az előző másoló hibázott, akkor belejavít a szövegbe, ezek még több hibát ejtve az eredeti szöveghez képest. E fejezet elején jeleztem, hogy vannak eltérések az evangélium azonos kinézetű szövegei közt, néhányról itt megemlékezem, elsősorban az általam fontosnak tartott jézusi beszédekkel kapcsolatban. Márk 4:3-8 és Máté 13:3-9 Lukács 8:5-8 Lukács Jézussal, krisztussal azonosíthatta a magvetőt, ezért mentséget keres számára, hogy miért nem vette észre a magvető, hogy az út mellé is esett a mag, ezért betoldja az „és eltaposták” kitételt, mivel a földbe taposott szemek már nem láthatóak a magvető szemszögéből. A köves helyre esett magnál pedig, nem a mély földet, hanem a nedvességet hiányolja, ez jelzi, hogy jártasabb lehetett a botanikában, itt is belejavít a Márk féle szövegbe. A tövisek közé esettnél megelégszik azzal, hogy a tövisek elfojtották a felnövekvő magot, a lényegre, hogy gyümölcstermés hiányzik, már nem tekint rá. A jó földbe esett magnál, maximalizálja a termést, elhagyja a harminc és hatvan lehetőséget, egyből százszoros a mércéje. Máté meghagyja a kevesebb termés lehetőségét, bár nem növekvő, hanem csökkenő sorrendet állít a Márkhoz képest. Tamásnál féreg falja fel a tövisek közé esettet. Márknál nem szerepel, hogy az Isten országáról beszélne, viszont ez egyértelmű a többi hasonlatból. A mag széthullása az igehirdetés eredményének a változatosságát, a célszemélyek közötti személyválogatás hiányát mintázza. A százszoros termés lehetősége az Istenbe vetett bizalom és Isten igéjének az erejébe vetett hit optimizmusát tárja fel, a kevés termés a tapasztalat realitására mutat rá. Lukács 13:20-21 és Máté 13:33 Máténál csak várja az asszony, hogy megkeljen, vagyis nem biztos, hogy megkel. 13,3 liter liszt, majdnem fél mázsa. Máté 20: 29-34-/vö. Mk. 10:46-52 és Lk. 18:35-43/ története. Máté két vakról ír, Lukács és Márk csak egy vakról. Márk ismeri a nevét, Bartimeus, Lukács és Máté nem ismeri a nevét. Máté és Márk szerint a gyógyítás akkor történt, mikor elhagyták Jerikót, Lukács szerint akkor, mikor közeledett Jerikóhoz. Jézus a templomi felolvasásban, az evangélista szerint, hogy beteljesedjenek az írások azt állítja hogy vakok szemeit nyitja meg. Máté odafigyelt a többes számra, tehát minimum két vakról kellett beszélnie. A névadás Márknál, a tanítványok kérdéseire válasz (Hogy hívták a vakot?). A helyszín változása a szájhagyomány jelenlétét bizonyítja. Máté szerint Jézus Jeruzsálemben rögtön a templomba ment, a többi evangélium szerint bevonult, de Betániába tért és nem rögtön ment a templomba. Szintén csak a Máténál található az, hogy Jézus ott a templomban sántákat és vakokat gyógyít. Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig. Mt. 23:35 A II. Krónika 24:20 szerint Zakariás „Jójáda fia” és nem Barakiásé. Több eltérésre most nem térek ki, hiszen sokkal találkozunk még a későbbiekben. Egy kis részlet Ebben a fejezetben, kifejezetten, az „idegenek elleni” szemléletről lesz szó, a szamaritánusokhoz, és a rómaiakhoz való viszonyok vizsgálatával. Galileából nagy sokaság követte: Márk 3:7, Máté 4:25. A hithű zsidóknak Galilea nem volt egyértelműen szentföld, sőt alávaló helynek számított. Vegyes lakossága miatt eleve a „pogányok Galileája” kifejezéssel illették. Jézus idejében új fővárost avattak Galileában, a neve Tiberiász, a Genezáreti tó nyugati partján terült el. Heródes Antipas volt Galilea ura, ő fejlesztette fel Tibériászt, a város a nevét Tibériusz császárról kapta, ez önmagában sértette a vallásos zsidókat. Még fontosabb tény, hogy ezt a Tibériusz császárt, miután apja Augustus hivatalosan „isteni” rangot kapott, kinevezték hivatalosan „Isten fiának” (huios theou), ez egyenesen istenkáromlásnak számított a hithű zsidóknak. Erről a fogalomról Jézus is beszélt. Ám Antipas nem érte be ennyivel, mivel egy régi temető fölé emelte az új város egy részét, ez volt a "hab a tortán". A Tibériászban tett szolgálatról nem emlékeznek meg az evangelisták, vagy ha volt ilyen megemlékezés azt az utókor hatalma törölte. Jézus elsődleges feladata volt az evangélium terjesztése, ezért is mondta: „azért jöttem, hogy hirdessek”. Egész Galileát bejárta: „És bejárá Jézus az egész Galileát, tanítva azok zsinagógáiban, és hirdetve az Isten országának evangyéliomát”, ebbe benne foglaltatik Tibériász is, akkor is, ha ezek nincsenek külön kiemelve az evangéliumokban. A hithű zsidók gúnyolódását is a János evangéliuma őrzi meg a térséggel kapcsolatban: "Csak nem Galileából jön el a Krisztus?” , „Vajjon te is Galileus vagy-é? Tudakozódjál és lásd meg, hogy Galileából nem támadt próféta”. Továbbá: „Ezek után elméne Jézus a galileai tengeren, a Tiberiáson túl.” Ha a város a tenger partján fekszik, (Galileai tenger ugyanaz, mint a Genezáreti tó) és túlment rajta, akkor, kikerülte volna az új fővárost? A fővárosba mehetett elsősorban, majd aztán, túl. Békességre törekedett, ez a szamaritánusokkal való viszonyból is jól látható, a szamaritánusok nem a megszálló és elnyomó erőt képviselték. Továbbá Jézusnak, mint zsidónak a rómaiakat egy megszálló katonai uralmat és elnyomást képviselő népet kellett volna figyelembe vennie, tehát a rómaiakkal való barátság felettébb furcsa volt a többieknek. Az a kifejezés, hogy „adjátok vissza a császárnak ami a császáré” több dolgot is jelentett egyszerre: le akarták tartóztatni, azzal a váddal, hogy kollaborál a rómaiakkal, ám pont azoknál volt római pénz akik megvádoltak, így kiderült, hogy ők a rómaiak cinkosai, annak ellenére, hogy emberábrázolású pénzt a templom területére tilos volt bevinni mert ez bálványimádás volt. Így ők szegték meg a törvényt, akik megvádoltak őt. Ráadásul az adópénz hátoldalán Pontifex Maximusz (Legfőbb Főpap) felirat ékeskedett. Másrészt: a helyes fordítás az adjátok vissza (tartozást visszaadni) a császárnak, és nem adjátok meg lenne. A szeretet és együttműködés és a béke (amibe az éppen tért hódító „pax romana” is beletartozik) elvét forszírozta, mint elsősorban alkalmazandót. A római századosnak tett "gyógyítás" alkalmával kiemelendő példává tett egy rómait: „Mondom néktek, ilyen hitet Izráelben sem találtam!”, követendő példaként állította a rómait, a zsidó nép elé. Korabeli író szerint (Kelszosz), Jézus édesapja is római volt. A százados a béke jele lett, hiszen zsinagógát is építetett a városnak, Jézus gyógyításáról, nem is beszélve. Péter apostol volt, az, aki a történelemben továbbviszi ezt a vonalat a Kornéliusz római századost meglátogatva, és pogányok kebelre ölelését támogatva (az első számú tantvány). „Monda azért néki a samáriai asszony: Hogy kérhetsz inni zsidó létedre én tőlem, a ki samáriai asszony vagyok?! Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal.” Jn. 4:9 Miért is nem érintkeztek egymással? A szamaritánusok vallásilag elkülönültek az izraelitáktól. Ennek fő oka, hogy az északi országrész bukása i.e.722 után betelepítettek nem zsidó lakosságot, akik kezdetben megtartották saját vallásukat, ám egy idő után összekeveredtek az ottmaradt izraelita lakossággal. Az Asszírok a betelepített szír és babiloni lakosság fölé zsidó papokat rendeltek, hogy megkönnyítsék a beolvadásukat. A babiloni fogság után, amikor felépítették újra a templomot Jeruzsálemben, a szamaritánusok is felépítettek egy templomot Garizim hegyén, amit szent helynek tartottak. A szamaritánusok nem akartak külön templomot emelni, segíteni akartak a Jeruzsálemi templom újraépítésében, de Zorobábel elkergette őket, mert nem tiszta zsidók voltak. /Ezsdrás 4:1-3/ A Garizimi templom 200 évig állt fent, i.e. 108-ban Hyrkánus János Júdea zsidó királya lerombolta. A szamáriaiak továbbra is szent helynek tartották. Így az egyik fő vitapont a zsidók és a szamaritánusok között az volt, hogy hol kell helyesen imádni Istent (Jn.4:20), ez rivalizáláshoz vezetett. A galileaiak általában Szamárián keresztül mentek Jeruzsálembe, kivéve a farizeusokat. A két nép közti feszültségről a Lukács evangélium is megemlékezik. Lk.9:52-53 "És követeket külde az ő orczája előtt; és azok elmenvén, bemenének egy samaritánus faluba, hogy néki szállást készítsenek. De nem fogadták be őt, mivelhogy ő Jeruzsálembe megy vala.” Ezek után a nítványok fel akarták perzseltetni a szamaritánusokat, de megdorgálta őket, azt mondta: „Nem tudjátok minémű lélek van ti bennetek: Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.” (Ez a mondat Illés próféta ellen való beszéd is, aki több száz embernek vágta el a nyakát I. Kir. 18:19,40). Mivel arról az útról érkezett Jeruzsálembe, ahol a szamaritánusok éltek, a farizeusok megvádolták azzal, hogy szamaritánus, akiket eleve lenéztek: „Nem jól mondjuk-é mi, hogy te Samaritánus vagy, és ördög van benned?” Ján. 8:48 A szamaritánusok csak a Mózes öt könyvét fogadták el, tagadták a feltámadást és az utolsó ítéletet. Nem hisznek az angyalokban és a lélek hallhatatlanságában. Mózest tartják az egyetlen prófétának az V. Móz. 34:10-re hivatkozva. Ám messiást ők is vártak, aki előtt Táeb jön el. A szamaritánus zsidók mentesek a Babiloni fogság szellemiségétől. De miért tarthatták a szamaritánusok Jeruzsálemet szemétdombnak? Hiszen a szamaritánusok által elfogadott Mózes II. könyve 23:17-ben ez áll: „Esztendőnként háromszor jelenjék meg minden férfiad az Úr Isten színe előtt.”, vagyis zarándoklatot kellett tartani. S most már csak az a kérdés, hogy hová, hol lakik Isten Jeruzsálemben vagy a Garizim hegyén? Jeruzsálem hatalmas zarándokhely volt, az ország minden településéről jártak oda. Miért volt tehát mégis szemétdomb a szamaritánusok szemében? A magyarázat egyszerű: A kereskedés. Sékelben kellett leróni. Viszont idegen országokban, sőt Palesztinán belül is többfajta pénz volt forgalomban, amit a templom udvarában levő pénzváltók váltottak át kezelési költség fejében. A pénzváltók a főpapnak fizettek azért, hogy kereskedhettek, mivel a templom kincstárnokát a főpap családjából választották, aki önkényesen szabhatta az árakat kizárólagos jogon. A főpapi tisztség meg a rómaiaktól függött, akiktől pénzért megvásárolható volt. Míg a szamaritánusok kényesen ügyeltek arra, hogy az ő főpapjuk levita legyen. A jeruzsálemi templom udvarán az átváltás és az árueladás felháborító volt pl. egy pár galamb egy arany dénár volt. Gamáliel rabbi később ezt egynegyed ezüstdénárra tudta lenyomni. Így már érthető, hogy a szamaritánusok miért tartották szemétdombnak Jeruzsálemet. A Máté evangéilsta mondata, miszerint: „Samaritánusok városába ne menjetek be”, csupán Jézusnak tulajdonított mondat, hogy Máté, vagy a szerkesztők megnyerjék a zsidókat. Hiszen, az Apcsel 1:8 külön kiemeli, hogy Szamáriában legyenek tanúi, annak ellenére, hogy csak a Tórát fogadják el. Továbbá ugyancsak az Apcsel szerint (8:14), Szamária bevette az Isten igéjét: „Mikor pedig meghallották a jeruzsálemi apostolok, hogy Samária bevette az Isten ígéjét, elküldék azokhoz Pétert és Jánost.” A szamaritánusok a Garizim hegyén áldoztak, az áldozat független volt bármilyen templomtól, így a jeruzsálemi templom pusztulása után is áldozhattak tovább. A zsidókat annyira bosszantották a szamaritánusok, hogy a mózesi tekercsekben ellenük irányuló változtatásokat végeztek, Garizim hegy helyére Ebál hegyet írtak, pl: V. Móz. 27:4, Józs. 8:30. Az apokrifek ellentmondásosan viszonyulnak a szamaritánusokhoz, némelyikben az Úr elveti, némelyikben pedig elismeri őket. A Midrás szerint csak azért építkeztek a Garizim hegyén, mert Lábán ott temette el a bálványait, a szamaritánusok szerint viszont Józsué emelt oltárt a hegyen /Józs. 8:30/. A Talmud elismeri őket a Törvények pontos betartásáért. Hadrianus császár alatt újjáépíthették templomukat a Garizim hegyén, ám a zsidó vallás erősödése miatt (a rómaiak egybemosták őket), pont a rómaiak pusztították el ezt a második templomukat 484- körül. Claudius császár idejében, egy Eleázár nevű zsidó rabló több szamaritánus falut felégetett. Az 1600-as években hunyt el az utolsó, Áron családjából származó főpapjuk. 1790-ben Oxfordban kiadták az általuk gondozott Mózes öt könyvét. Ma is élnek szamaritánusok Nablus városában, a város régi neve Sékem (a bibliai Sechem), majd Flavia Neopolisz volt. A szamaritánusok kétezer éve beltenyészett közösség mivel a kezdeti vegyes házasságok, a mózesi törvények miatt megszűntek, éppen ezért kivétel nélkül rossz a szeme az összes ma élő szamaritánusnak, a génkutatók kedvenc csoportját alkotják. Ma is gyakorolják az égőáldozatokat a hegyen. A Garizim nevet sok esetben Gerizimnek írják, mai híresebb városának a neve, ahol a peszahot üneplik Kiryat Luza. A kritikai szemlélet alapjai a Szentírástudományban A Szentírás változott. Attól függően változott, hogy az adott ókori közösség befogadóképessége, és a közösség vezetői hogyan ítélték meg azokat a papirusz darabkákat és kimondott üzeneteket, amelyek hozzájuk eljutottak. Az újszövetségi görög szövegek közötti eltérések és a különböző változatok kialakulása a hagyományozódás állomásait mutatja meg. Nehezíti a fordításokat, hogy a görög nyelvi szerkezetet nem tudják visszaadni a fordítások nyelvi okok miatt. A latinban nincsen határozott névelő vagy szír nyelvben nincsenek meg a görög nyelv igeidői közti különbségek, a kopt nem ismeri a szenvedő alakot, csak hosszas körülírással tudja kifejezni. Ez utóbbi forrásértéke pont ezért érdekes, mert ha ilyen hosszas kifejtés következik, akkor az azt jelenti, hogy a görög szövegben benne volt, amit vissza akartak adni a kopt szövegben. A szövegek felülvizsgálata és javítása még 300 előtt megkezdődött. A szövegek vizsgálata életre keltette a már fentebb említett paleográfia (írástörténet) tudományát, amelybe beletartozik az egyes kéziratok osztályozása, keletkezési koruk szerint, írásmódjuk szerint. Az eltérések akkor okoznak kifejezett problémát, ha lényegi változást takarnak. Nemcsak szavak cserélődtek, hanem teljes mondatok mondatrészek, főleg ha a másolók jobban ki akartak hangsúlyozni valamit, vagy figyelmetlenek voltak, félrehallottak, vagy félreolvastak valamit. Aztán ha nem figyelmetlenség és szándékos változtatásról beszélhetünk, akkor maga a szöveg volt, (van), sokszor olyan rossz állapotban, hogy az olvasata kétséges. A szövegek tekintetében meg lehet határozni a szerző tekintetében, és másoló tekintetében valószínűségeket a mondanivaló kapcsán. (Például széljegyzetek beemelése a Szentírásokba.) 5700 darab görög nyelvű kéziratról beszélünk. Egyiptomi nyelvjárásban, konkrétan az oxürünkhoszi nyelvjárásban írt 4. századi bibliai kézirat nem tartalmazza az úri ima végéről a doxológiát (Mt.6:13), nem tartalmazza az időjárás jeleinek felismerését (Mt.16:2-3), az emberfiáról szóló kijelentést (Mt.18:11) és nem tartalmazza a farizeusokra vonatkozó jaj-mondást sem (23:14). A Máté 23: 14 lenne a 8-ik jaj mondás, viszont ez egyértelmű betoldás. A korai görög kéziratban ez nincsen benne, a Vulgatában már benne van. Az igazság az, hogy a legrégebbi teljes Máté evangélium a negyedik századból maradt fenn. Közép –egyiptomi nyelvjárásban írták. New Jerseybe került a Scheide könyvtárba. Egy bizonyos Hans-Martin Schenke volt az, aki publikálhatta és könyvet is írt róla. (Das Mattháus-Evangelium im Mittelágyptischen Dialekt des Koptischen) Az új világ fordításban jelölik a 14-es számot, utána viszont nemes egyszerűséggel egy kis vízszintes vonalka van a szöveg helyén, majd folytatódik a szöveg a 15-ös verssel. Olyan eltérések is akadtak a szahidi kéziratokban, hogy a meggyógyul helyett, föltámadottat írtak, Jn. 11:12-nél, ez a verzió a korai p75-ös kéziratban is megtalálható, valamint az alsó-akhmimi és a bohairi forrásokban. Az V-X. századi latin evangéliumi kéziratokban Markion ellenes prológusokat találunk, ezzel szemben a Markion által készült prológusok, amik a tíz páli levélhez készültek egy az egyben bekerültek a Vulgatába. (J. Regul). A Jeromos féle Vulgata alapja az ólatin Codex Veronensis (F.C. Burkitt). Jeromos Vulgatája a sokszorosítások során a másolások során rengeteg csorbát szenvedett, lehetséges figyelmetlenség vagy szándékosság, vagy egyéb ólatín források keveredtek bele a szövegbe. A középkorban több kísérlet is született, (Codex Amiatinus, Codex Cavensis, Codex Dublinensis), hogy helyreállítsák Jeromos Vulgatáját, de ennek az lett az eredménye, hogy még több Vulgata született, a variációk számának a növekedésével, ezért ma nyolcezer ismert Vulgata-kéziratunk van, a legkülönbözőbb szövegkeverékekkel. Richard Bentley (1662-1742) a legrégebbi görög nyelvű kéziratok és a Vulgata (az 1592-es Kelemen pápa által kiadott Vulgata) alapján megkísérelte helyreállítani az evangéliumok IV-századi szövegét, a munkában kétezer hibát fedezett fel és javított ki a Vulgata szövegében. V. Sixtus pápa 1590-megjelentette a (Sixtus) Vulgatát, valamint pápai bullával érvényesítette, mely szerint tilos lett a további módosítás, és új kiadás, ehhez képest a következő pápa VIII. Kelemen újabb hitelesnek minősített változatot adott ki (1592-ben), amelyik 4900 esetben tért el az előzőtől. Ezzel egyidejűleg megkísérelték begyűjteni az addig forgalomban levő változatokat megsemmisítés céljából. (A Sixtus Vulgatához lásd Paul M. Baumgarten kutatásait.) Az etióp fordításokban az Apcsel. 28 végére belekerült egy széljegyzet, miszerint az olvasóknak a Pál cselekedetei tekercs olvasására buzdítanak, és a Márk vége felé Jézus dorgálásával találkozhatunk, amelyben Jézus megfedi a hitetlen apostolokat. Az ószláv fordításokat Szent Metód és Szent Cirill végezte, melynek következtében megalakult a szláv – cirill ábécé, majd az ószláv bibliából nyelvjárások szerinti fordítások készültek, cseh (1475) és a bolgár (1840). Az egyházatyák idézeteiben (Origenész, Jusztinusz, Alexandriai Kelemen valamint a zsidók evangéliumában és az ebioniták evangéliumában a II. századtól a IV. századig a Lk. 3:22 Jézus keresztségekor „Az én fiam vagy, fiammá fogadtalak ma téged” szerepel a zsoltárokból szemben az Ézsaiás 42:1-re utaló „Te vagy…” későbbi szövegvariánssal. Ezt a szöveget őrzi még az V. században is a Bezaei Codex. Origenész a Mt. 27:16-17-nél egyszerűen Barrabást ír a Jézus Barrabás helyett, mivel helytelennek tartja, hogy a gonosztevőt is Jézusnak hívják. Szent Ágoston, mikor észrevette, hogy a Mt. 27:9-ben az evangelista Jeremiásnak tulajdonítja, a Zakariás tekercsében található szakaszt, azt mondja: mivel van olyan más evangéliumi kézirat, ahol simán próféta van írva, és tudjuk, hogy nem Jeremiás, hanem Zakariás idézet, jobb ha itt is prófétát írunk. Ágoston beszámol arról is, hogy a kéziratok jelentős többségében Jeremiás szerepel. Az MS 61 jelzésű szövegvariáns a XVI. században (1520) készült teljes Újszövetségi kézirat, amely először tartalmazza, az I. Jn. 5:7-8 (comma johanneum)- as betoldást. Erasmus görög Újszövetsége 1519-ben még nem tartalmazza -1522-ben már igen. Az MS 61 alapján vette be becsületből az Újszövetség szövegébe a betoldást, a kézirat előtt egyetlen görög szöveg sem tartalmazta a betoldást a három mennyei bizonyságtevőről. Rendelésre készült egy vulgatából, azaz latinról görögre, a comma johanneum (I. Jn. 5:7-8). A comma johanneum a IV. századból való Instantius püspök széljegyzete volt, amely belekerült a régi latin fordításokba, 800 előtt nem tartalmazta a vulgata sem. Erasmus 90 helyen volt kénytelen a jelenések könyvét megváltoztatni. Ennél a töredéknél mindenféleképpen ki kell emelnem Rotterdami Erasmust és munkásságát pozitív értelemben. Az első dolog, ami említést érdemel, hogy a középkori gondolkodásmód megváltozása nagymértékben köszönhető Erasmusnak. A reformáció megalapozója volt Erasmus. A bűnvallás tekintetében kimondja, ne a másik embernek, hanem közvetlenül Istennek valljuk meg bűneinket. A humanizmus egyik jelszava „ad fontes”, azaz vissza a forrásokhoz, a középkor skolasztikájával szemben a biblia tanulmányozását helyezi előtérbe, és a bibliai nyelvek tanulmányozását. A humanizmus bebizonyította, hogy a biblia latin fordításai megbízhatatlanok és ezért a rá épülő teológia is megbízhatatlan. Erasmus az újszövetséghez négy forrást vett alapul, kivéve a jelenéseket, mert ahhoz csak egy kézirata volt. Ez utóbbiból öt vers hiányzott, ezért azt latinból fordította vissza görögre. Erasmus Lorenzo Valla munkáit is felhasználta a szöveg pontosításához. A teológusok döbbenten hasonlították össze az általuk ismert latin szöveget a régebbi göröggel! A reformerek örömmel a konzervatívok megrökönyödve fogadták a görög kiadást. Mivel az egyház hitéletét és gyakorlatát jelentősen befolyásolta, megkritizálta az új szöveg. Kiderült például, hogy a házasság (Efezus 5:31-32) nem szentség (sacramentum), hanem titok (müszterion). Az sem mindegy, hogy vezekelni kell-e, vagy a gondolkodásmódot megváltoztatni, A Máté 4:17-ben vezekeljetek van, a korai görögben pedig a térjetek meg. Ez pedig a gyónás szentségének a megkérdőjelezése, azaz a külső gyakorlat (gyónás) helyébe a belső lelki magatartás kerül. Erasmus a Mária tiszteletéhez is igazított (Lk. 1:28) „gratia plena”- „kegyelemmel teljes helyett”, a korai szöveg: „aki kegyelmet talált”, azaz egy kedvelt személy. A Vulgata tekintélye hanyatlani kezdett, megnyílt az út a pontosabb szövegek felé, és a pontosabb szövegek pontosabb megértés szülhetek, és megkérdőjeleződött sok dogma. Mindazonáltal Erasmus katolikus maradt. Az MS 700 a XI. századból való kódex, amely az evangéliumokat tartalmazza, 2724 esetben tér el a textus receptus-tól és 270 saját szövegváltozatot tartalmaz, Például: „Jöjjön el a te szent lelked és tisztítson meg bennünket”. Markionnál is ez a szöveg volt az elfogadott. A gig a világ legnagyobb kézirata Codex Gigas lapjai 92-szer 25 cm-esek, cseh bencések készítették, érdekessége, hogy a latin nyelvű teljes bibliai szövegen kívül Josephus Flavius A zsidók története című írását is tartalmazza és Sevilliai Izidor 20 részes enciklopédiáját. Ördögbibliának is nevezik, mivel a 290. lapon egy rikító színekkel ábrázolt karmos, villásnyelvű alak van belefestve, a hagyomány szerint, azért mert magát a Bibliát az azt készítő szerzetes az ördög segítségül hívásával készítette. A boh a bohairi (kopt) fordítás a IV. századból való, ez nem tartalmazza a Jn. 5:3 b-4-et, és a Jn. 7:53-8:11 sincsen benne, a szöveg az alexandriai szövegformával mutat rokonságot. A Goth a 4. században készült fordítás görögről, készítője Ulfilas a gótok apostola, érdekessége, hogy az addig csak beszélt gót nyelv ennek köszönheti írásbeliségét, ugyanis Ulfilas a fordítás érdekében megalkotta a gót ábécét, ez a legkorábbi germán nyelvű irodalmi mű. Ulfilas fordítása a volt korai koiné szövegből készült, amely az i.sz. 350 körüli bizánci iratokra jellemző, a páli levelek fordítása ellenben nyugati ólatin kéziratokból való fordítást mutatnak. Az Arm az Örmény fordítás legpontosabb korabeli fordítás, az örmények voltak az elsők, akik államilag is felvették a kereszténységet. Tatianosz Diatesszaronjából kimaradnak a családfák. William Bowyer (1699-1777) nyomdász, kiadott 1763-ban egy olyan újszövetséget, ahol szögletes zárójelben tüntette fel a betoldásokat, Jakob Wettstein tudósra és az addig kiderült kutatásokra alapozva. Az Újszövetségében szögletes zárójelbe került, többek közt a doxológia (Mt. 6:13), a házasságtörő asszonyról szóló perikópa (Jn. 7:53-8:11), a már említett Comma Johanneum 1Jn. 5:7-8, az Apcsel 8:37, 15:34, mivel ezeket a leghitelesebb kéziratok egyike sem tartalmazta. Hillél, Philón, Melito, Alexandriai Kelemen, Órigenész, voltak az első kritikusok ám az ő kritikájuk a helyes szöveg visszaállítására, vagy a helyesnek vélt magyarázatra vonatkozott, mivel biblikus szemléletük a Bibliát Istentől sugalmazottnak tartotta, s ez korlátozta kritikájuk tartalmi mélységét. A kezdeti bibliakritikát az eretnekek váltották ki a kereszténység részéről, például Kelszosz vagy Marcion, aki gnosztikus, teológiai alapon utasította el az ószövetséget a II. században. Forráselkülönítési szempontból: Ibn Ezra (1167) volt az első kiemelkedő jelentőségű ótestamentumi kritikus, aki kétségbe vonta a mózesi könyvek mózesi szerzőségét, hatására kezdték el a bibliai nyelvek tanulmányozását. A Talmud véleménye az, a mózesi könyvekkel kapcsolatban, hogy az utolsó nyolc sort Jozsué írta. Irodalmi kritika szempontjából Karlstadt (1520) tagadta a mózesi könyvek mózesi szerzőségét, de nemcsak ezt, hanem elvetette az eucharistiát is, és miképpen Luthert segítette a reformációban, úgy fordult ellene akkor, amikor a megváltástanról kellett vitáznia Lutherrel. Andreas Masius (1574) már azt tartotta, hogy az Ószövetség összes könyvét összeállították, ám egyvalaki dolgozta át, méghozzá Ezsdrás. Masius volt az első, aki arám nyelvtant és szótárt szerkesztett. A humanista vonal a történelmi szövegkörnyezetet kutatta, ennek alapján párhuzamokat találtak a pogány vallásokkal. Ezt képviselte: Hugo de Groot, aki az ószövetség magyarázatai mellett, egyébként a nemzetközi jog megalapítója, John Lightfoot volt az, aki a szamaritánusok mózesi könyveit gondozta és az evangéliumok ellentmondásaival is foglalkozott. Lightfoot kétségbe vonta Jézus születésének dátumát, csak a királyi udvar közbelépése mentette meg az anglikán egyházat attól, hogy a klérus ne törölje a karácsonyt a naptárból. Az angol deisták a humanista vonalat követve elvetették a Biblia ihletettségét. Thomas Hobbes utat nyitott az ateizmus felé, amikor megfogalmazta, hogy az univerzum testi dolog, aminek kiterjedése van, és mivel az univerzum a minden, ezért ami a mindenben nincs benne az nincs is, magyarán tagadta a lélek létezését. Issak de la Peyrére úgy vélte, hogy Ádám csak a választott népek ősatyja, hiszen a teremtés könyvéből úgy tűnik rajta kívül is éltek emberek, nézetei táptalajt adtak az evolucionista elméleteknek. A kezdeti bibliakritikának nagy szerepe volt a bibliai racionalizmus kialakításában. A bibliai racionalizmus a németországi bibliakritika neve, teológusainak nagyobbik része a kereszténység védelméért tette a kritika tárgyává a Bibliát, ám tevékenységük megnyitotta az utat a magasabb szintű kritika felé. Baruch Spinoza 1670-ben a Teológiai-politikai tanulmány című művében Ibn Ezra nyomába lépett, és filológiai módszerekkel az addigi elszórt eredményeket összesítette. Munkája már nem csak a mózesi tekercsekre terjedt ki, hanem a többi ótestamentumi iratra is. H. B. Witter (1711) volt az első, aki az I. Mózesben két forrást fedezett fel, az Isten nevének a különböző volta, váltakozása okán. Az istennevek: Elohim, Jahve. Az ellenzők zavarosnak találták az elméletét, mivel az istennevek egyformán előfordulnak mindkét forrásban. A zavar oka: az Elohim név a jahvista szövegekben: I. Móz. 3: 1-5, 31: 50, 33: 5. 11, illetve a Jahve név az elohista szövegekben: I. Móz. 21: 33, 22: 11. 14, 28: 17-22. A zavart a későbbi szerkesztők okozták, akik például Ábrahám történetébe jahvista betoldásokat tettek. Ábrahám történetét egyébként, egy mítosszal átszőtt eredetmondának tartja a modern kritika. Jean Astruc úgy vélte, hogy két nagy és tíz kisebb forrás létezik, amelyeket egy személy, konkrétan Mózes szerkesztett össze. Johann Gottfried Eichhorn használta először a magasabb kritika kifejezést, új fogalmakat is bevezetett például duplikátumokat. A duplikátumok azok a kettősségek, amelyek a szövegekben megfigyelhetők például az I. Móz. 1 és 2-ben két egymástól különböző teremtési történet található, vagy az I. Móz. 6-8-ban két egymást keresztező özönvíz történet található, többek között az állatok száma nem tisztázható, se az hogy hány napig tartott az özönvíz. A különböző forrásokat elnevezte J forrásnak és E forrásnak, a jahvista és az elohista szavak kezdőbetűjéből. Az ellenzők a duplikációkat a héberek sajátosságának tudták be és példának hozták fel Hágár kettős menekülését (I. Móz. 16 és 21), Izsák nevének ismételgetését (I. Móz. 17: 17, 18: 12, 21: 6), Ábrahám kétszer is megtagadja feleségét (I. Móz. 12:19- I. Móz 20:2), Kétszeres csalárd tartózkodás Gerárban (I. Móz. 20. fejezet és 26. fejezet), a beérsebai kút kettős névadása (I. Móz. 21, 31. 26, 33). Itt arról folyt a vita, hogy ugyanazokról a történetekről van-e szó különböző forrásokból, vagy különböző történetekről van szó, egymással egybevágó részletekkel. Eichorn volt a modern kritikai bibliatudomány egyik megteremtője, nevéhez fűződik a Szentírás vizsgálatára azóta is alkalmazott, történetkritikai módszer kidolgozása és a modern bibliai bevezetés-tudomány műfajának megteremtése. A kritikai bibliatudomány bebizonyította, hogy a mózesi könyvek szerzője nem kizárólag Mózes, hanem különböző korokból való források összeállítása. Mint fentebb már említettem egyik forrás a Jahve istennevet használja, ez a jahvista forrás, amely a déli országrészben keletkezett i.e. 9. században. Ez a forrás is két különböző forrásra épül: az egyik az ősjahvista forrás, a másik elbeszélő forrás, amely nem mutat nagy érdeklődést a jahvista kultusz iránt. Ezek jellemzője a konkrét leíró stílus, az antropomorfizmus. A másik forrás az elohista forrás, amely az Elohim istennevet használja ez az északi országrészben keletkezett. Ezért is van kétfajta teremtéstörténet, özönvíz leírva, mert két hagyomány (ezen a területen) létezett. Az utóbbi jellemzője az oktató stílus a prófétai tevékenység előtérbe helyezése. A két nagyobb forrást Izrael pusztulása után rakták össze (i.e.722) úgy, hogy a jahvista forrásokat előtérbe helyezték a párhuzamosságok kiküszöbölésénél, az elohista forrás kárára. Ezt Jósiás király idejében a Jahve kultusz megerősítésével újra átdolgozták (i.e. 621). Majd a babiloni fogság után kiegészült egy papi forrással, amit beledolgoztak az eddigiekbe. (ezen már tükröződött a fogság utáni nomizmus, szeparatizmus. A mai alakját az i.e. IV. században érte el. Tehát a mózesi könyvek olyan írások, amelyeket fokozatosan bővítettek, formáltak, szerzőjük nem Mózes. Kutatók: Ibn Ezra, Spinoza, J. Astruc, J. Wellhausen. A forrás elkülönítés egyik vonala a töredékelmélet, amely nem egy vagy két forrásra, hanem sok forrásra utal. Az ellentmondások, anakronizmusok és előfordulása egyértelművé teszi, hogy eltérő szerzők eltérő körülmények között írtak. Ilyen eltérések például a névadásban: az Isten hegye egyszer Sínai, egyszer meg Hóreb, a midiánok vezére egyszer Jetró és egyszer meg Reguéllel, a törvényhozási szokásokban, a papi kódexben az apa ad nevet a gyermeknek, a J-ben és az E-ben az anya. Az anakronizmus időbeli ellentmondás. Ez az ellentmondás valamely esemény, vagy körülmény illetve ideje között állhat fenn. Anakronizmus szándékosan is létrehozható, esetenként viszont tájékozatlanság, információhiány eredményeképpen jön létre. Az anakronizmusok például olyan szavak is, amelyekről kiderült, hogy sokkal későbbi időkből való. Példa a –filiszteus- kifejezés az II. Móz 13: 17-ben. Vagy az I. Mózes 20:1-2. A filiszteus probléma: A biblia szerint Izsák elment a filiszteusok királyához Abimelekhez Gerárba. (I. Móz 26:1) A filiszteusok csak i.e. 1200 után telepdtek le a Kánaán parti síkján. Városaik az i.e XI és X században élték fénykorukat. Tehát az Ábrahám valamint Izsák történetében, de még a mózesi kivonulás történetében is, a filiszteusok említése, valamint Gerár említése arra utal, hogy a város fontos szerepet töltött be. Csakhogy időben ez nem esik egybe a pátrárkák történetével. Gerár vagyis Tel Harorr ásatásai azt mutatják, hogy a pátriárkák idejében pici jelentéktelen falu volt és nem központi fontos város királlyal. Az i.e VIII és VII századra azonban már megnőtt a jelentőségük. A szöveg kronológiájába és történetébe tehát oda nem illő kifejezések ezek az igerészek, magyarán vagy későbbi betoldások a szövegbe, vagy annak a jelei, hogy maguk a szövegek akkor keletkeztek, amikor valóban úgy léteztek, ahogyan fentebb említettem. A többi anakronizmussal egybevetve azonban egységesen azt a képet mutatják a szövegek, hogy több évszázaddal a pátriárkák koraként meghatározott idő után állították össze és foglalták írásba az i.e. VIII és VII században. További anakronizmusok a szövegben: a –Dán- az I. Móz 14, 14-ben, V. Móz 34, 1-ben, a -héberek földje- az I. Móz. 40: 15-ben. Ezek a szavak későbbi átdolgozások eredményei. Képtelenség viszont, hogy Mózes megírta volna a saját halálát V. Móz. 34. ez utóbbiról szintén elismerik, hogy későbbi írás, ám utalnak arra, hogy az aramizmus is új keletű, mégis benne van a kanonikus iratokban, tehát miért ne lehetne benne Mózes halála későbbi részlet. K. D. Ilgen szerint 17 forrás létezett, amelyből három szerkesztő alkotta a mózesi könyveket. W. M. L de Wette- „azt állította, hogy a hagyománytörténeti bizonytalanság miatt "Mózes" csak egy fiktív, mitikus alak, akihez az idők folyamán számtalan hagyományt és terjedelmes iratokat rendeltek hozzá.” H. Ewald (1823) elvetette a töredékelméletet és arra a következtetésre jutott, hogy egy elohista alapirat létezett, amit fokozatosan kiegészítettek, így ő a töredékelméletet a kiegészítés elmélettel helyettesítette. A XIX. században Richard Elliott Friedman foglalja össze a kutatások eredményeit a Ki írta a Bibliát? c művében. Forráselkülönítő teológia: Különbségeket fedeztek fel, továbbá a téma, a stílus és a szóhasználat területén. H. Hupfeld (1853) is megállapította, hogy a jahvista részek nem kiegészítések voltak, hanem egy önálló írásmű, továbbá az elohista forrás is kettő írás összevonása volt. Witter kutatásait Julius Wellhausen (1876-78) vitte tovább, kimutatta, hogy a jahvista forrás a déli országrész területéről való, i.e. IX. századból, ám két másik forrásból lett összerakva. A J1-es forrás az ősjahvista forrás, a J2 forrás sajátossága, hogy teljesen érdektelen a jahvista kultusz iránt. Az E forrás az Elohim istennevet használja és az északi országrészben keletkezett. W. H. Green (1859-96), W. R. Smith, S. R. Driver és C. A. Briggs kutatók kiegészítették ezt a kutatási vonalat. További képviselők: K. Budde, R. Smend (1912) megerősítették a jahvista forrás két részre osztását. W. Eichordt (1916) és G. Eissfeldt (1922) valamint J. Morgersteern felfigyelt még egy forrásra, ez volt a kenita forrás. R. H. Pfeiffer (1941) R. H. Kenneth (1920), G Hölscher (1922), M. Kegel (1919), A. C. Welch (1924) a papi kódexet tartották a legrégebbinek. M. Löhr (1924) vitatta a papi kódex forrás létezését, véleménye szerint azt Ezsdrás készítette egymaga. A forrás elkülönítési módszer mellett létezett a formatörténeti módszer és a szájhagyomány tana. Friedrich Delitzsh kimutatta a babilóniai és sumér hatást a -Babel und Bibel- tanulmányaiban, amelyből kiderül, hogy a mezopotámiai mítoszok régebbiek, mint az ószövetség, az ószövetség történetei szoros összefüggésben álnak a mezopotámiai mítoszokkal. A vallástörténészek a bibliakritikai rekonstrukció alapján három időszakot különböztetnek meg: 1. A próféták előtti (i.e. 760ig), 2. A prófétai (i.e. 760-587), 3. A papi időszak. (i.e. 587-400-i. sz. 70) 1. Az első időszakban animizmust fedeztek fel: kövek imádása (I. Móz. 28: 18, 31: 17), fák imádása (I. Móz. 12: 6, 14: 13), babonaság (II. Móz. 20: 25, III. Móz. 19: 19.) Az animizmuson kívül az állatok imádását is felfedezték: borjú kultusza, II. Móz. 32, I. Kir. 12 I. Jeroboám kettő aranyborjút is felállított az északi országrészben, Bételben és Dánban, hogy függetlenítse királyságát a jeruzsálemi kultusztól. A rézkígyó: IV. Móz. 21: 8-9, II. Kir. 18: 1-4, nem bizonyított, hogy a rézkígyót imádás céljából állították, később azonban kultikus tárgy lett, áldozat bemutató hely. Az animizmuson és az állatimádáson kívül gyermekáldozat is szerepel a II. Móz. 22: 29-ben. A sokistenhit az Elohim többes számú alakjából is megmutatkozik. (Bír. 11: 24). Konkrét bálványszobrok is szerepelnek néhány történetben, például Lábán házi istenei. 2. A második időszak jellemzője a monoteizmus, melynek kialakulását segítette Ámosz próféta és követői (Hóseás, Ézsaiás, Mikeás). A monoteizmust Jeremiás idejében rögzítették Mózes öt könyvébe, ám azt tiszteletből Mózesnek tulajdonították. Ebben az időben a papság Lévi törzsére korlátozódott, de még nem Áron nemzettségére. Erre a korszakra jellemző, hogy az Isten tiszteletét jócselekedetekhez kötik. Példák: „Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” Hós. 6: 6 „Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” Mik. 6: 6 A prófétai korszakban változó istenkép volt, egyrészt volt a vulkánból üvöltő féltékeny kemény isten, másrészt volt egy könyörületes, magasztos, szerető isten, ám a bosszúállást és az ítélkezést a prófétai időszakban is Isten jellemének tulajdonították olykor. Ézsa. 34: 2 , Ézsa. 40: 1-2. Jellemző még, a véres áldozatoktól való elfordulás. Jer. 7: 22-23, Ézs. 1: 11-17, Mik. 6: 6-8, Ám. 5: 21-26. 3. A harmadik időszakban Áron nemzettségére száll a papság, ez felveti azt a kérdést, hogy Áron mégsem volt kitalált személy. Kritikusok: J. Pederson, (1931), L. Engell (1954) S. Mowinckel „e kör legnevesebb szakembere egyenesen azon a nézeten volt, hogy a sinai hagyomány és vele a Tóra teljes kompozíciója nem a történeti régmúltban, hanem a templomi liturgiában született meg, vizsgálata tehát nem szövegtörténeti, hanem szertartás- és rítustörténeti feladat.” A. Alt „felfogása szerint az ősatyák történetei egy olyan ősi, nomád környezetbe vezetnek vissza, amelyben az Atyák Istene még személytelen törzsi isten, maguk az ősatyák pedig legenda-hősökből lesznek kultuszalapítókká és az őstörténet historikus figuráivá”. Israel Finkelstein és Neil Asher Silberman által írt Biblia és Régészet c. könyvében olvashatunk több fontos információt az ószövetségi iratokkal kapcsolatban. Megfigyeléseik közt említik, hogy a biblikus kronológia szerint József i.e. 1620-ban kerül Egyiptomba, de a tevét teherhordásra csak i.e. 1000 körül háziasították a közel keleten. A József története szerint a kereskedők gumival, illatos gyantával és balzsammal kereskedtek. A szöveg szerzői tehát ismerik az arab kereskedelmet, ám ez a kereskedelem az asszír birodalom felügyelete alatt az i.e. VII. században zajlott. Időbeli eltérésnek tehát mindenképpen lennie kell. M. Noth, G. von Rad. J. Locke (1695) véleménye szerint különbséget kell tenni Jézus lényeges és az apostolok lényegtelen tanításai között. J. Ph. Gabler (1787) bevezeti a mítosz fogalmát a bibliakritikába. G. L. Bauer (1800) alkalmazza a mítoszelméletet az újszövetség esetében is. F. Christian Baur a bibliai racionalizmus képviselője a hegeli dialektikával vizsgálta a zsidó és a pogány-keresztények közötti ellentétre, majd ebből von le következtetéseket, a páli levelek eredetvizsgálatához. Megalapítja a tübingeni iskolát, ahol a különböző újszövetségi könyvek hitelességével és helyes sorrendjével foglalkoznak. David Strauss véleménye szerint Jézus Keresztelő János hatására képzelte magát messiásnak. Tanítványai pedig halála után mitizálták a személyét. W. Wrede (1901) véleménye, hogy Jézus nem tekintette magát messiásnak ezt róla az első őskeresztény gyülekezetek, hintették el, és találták ki. Wellhausen (1905) szerint Jézus egyszerű zsidó tanító volt, aki az „Ember Fia” kifejezést „Én az ember” értelemben használta. A formakritika hagyományegységeket és irodalmi formákat kutat. A különböző közösségek léthelyzetéből és igényeiből szűr le következtetéseket. A vallástörténeti kutatás görög, római, perzsa, és egyiptomi párhuzamokat mutatott ki. A képviselők: R. Reitzenstein, W. Bousser, C. Clemen (1924). A formatörténet kritika jelszava a mitológiátlanítás, Rudolf Bultmann nevéhez fűződik, amely során modern tudományos tényekkel vetik össze az evangéliumokat, például a csodatörténeteket és legendákat, mítoszokat, szenvedéstörténeteket és mindenkori életre való történelmi értéküket határozták meg. A XX. században jelentkezett egy olyan irányzat, melynek törekvése az, hogy az evangéliumok és Jézus személyének az esszénusokkal és qumránnal való összefüggéseit kutassa és megerősítse, ennek képviselője A. Dupont-Sommer (1961). C. H. Dodd (1946) pedig Platón ideatanát mutatta ki a János evangéliumból. A János evangéliummal foglalkozó kutatók megállapították, hogy a János evangélium nem akar Jézus történelmi tudósítása lenni. A szinoptikus evangéliumokban szó szerinti egyezőség is található. Példa: Máté 8: 1-4, Márk 1: 40-45, Lukács 5: 12-16. Az egyezőségekből kiderül, hogy az evangéliumok függő viszonyban vannak egymással. A kérdés: milyen mértékű és milyen jellegű a kölcsönös függőségük egymástól? A kutatási területek határszélei egybemosódnak, valamilyen szinten egymásra épülve és egymást kiegészítve haladnak előre. Öt különböző területet meg lehet különböztetni. Természetesen vannak feltételezések a tények alapján, amelyek valószínűnek látszanak, de nem minden esetben lehet biztosat kijelenteni. Az ősevangélium elmélete szerint: a, G. E. Lessing (1788) és J. G. Eichorn (1812) úgy vélték, hogy a négy evangélium, egy ma már nem létező, nazarénus, arám evangéliumának a feldolgozása. b, F. Schleiermacher (1825) szerint inkább, különböző fajta anyagok gyűjteménye létezett, például csodatörténetek, szenvedéstörténetek Jézus kijelentései és a három evangélium alapjai ezek a gyűjtemények voltak. Mindazonáltal amíg nem kerül elő régebbi irat, addig ez a kutatás megmarad elméleti szinten. A szájhagyomány útja: A II. századra nyúlik vissza. Papias Mátéról elmondja, hogy héber dialektus szerint szedte rendbe az iratokat. Papias és Ireneusz egyházatyák gondolatai alapján J. K. L. Giesler (1818) és B. F. Westcott (1851) úgy vélte, hogy az apostolok prédikációi szóbeli evangéliumok voltak és ezek a többszöri ismétlések nyomán szilárdultak meg, amit az evangélisták rögzítettek, mindegyik a maga módján. A felhasználási módszer képviselői szerint a függőség oka, hogy egy vagy két evangélista használta fel a többi evangéliumot. J. J. Griesbach (1789) elmélete Augustinus gondolatai alapján, hogy Márk használta fel Mátét és Lukácsot, H. G. Jameson (1922) szerint Máté- Márk- Lukács a sorrend, K. Lachmann (1835) úgy vélte Márk- Máté- Lukács a sorrend. Az elmélet nem a felhasználásban van, mert az nyilvánvaló, hanem a sorrendiségben. A forrás elkülönítési módszer szerint létezett egy ős-Márk és Q forrás (Quelle-forrás), amelyből Máté és Lukács különböző módon idézett. Ezt az elméletet erősítette tovább H. J. Holtzmann (1863) és C. H. Weisse (1838) ez az elmélet az ősevangélium és a felhasználási elmélet keveréke. B. H. Streeter az ős-Márk és Q mellé tesz egy M forrást, amelyet egy Jeruzsálemi beszéd-dokumentumnak tart, amiből csak Máté merített, mert csak ő ismerete. Továbbá feltételez egy L forrást. Ez az cezareai tradíció, amely szóban maradt fent, ezt rögzítette Lukács elsőként s ezért ez csak nála, szerepel. A mítosztalanítás következménye, hogy a reális mondanivaló marad meg. A szövegkritikai alapelvek szerint a kéziratok másolása közben keletkezett változtatások két csoportba sorolhatók: 1. Tévedéshibák útján kerültek bele a szövegbe, 2. Szándékosság útján kerültek bele a szövegbe. A tévedésből keletkezett hibák négy csoportba oszthatók: a, szemhibák (kihagyás, betűk, vagy szavak megkettőzése, betűk vagy szavak felcserélése) b, fülhibák (félrehallás-félreértés a diktálás során) c, emlékezethibák (szinonim szóval való helyettesítés vagy hasonló szövegrészlet befolyása) d, megítéléshibák (széljegyzetek szövegbevétele). A megítéléshibáknál nem lehet meghúzni a tévedés és a szándékosság közötti éles határvonalat. Példa Megítéléshibákra: - János evangéliuma 5: 3/b és 4, (a népi hiedelem bevevése), „Mert időnként angyal szálla a tóra, és felzavará a vizet: a ki tehát először lépett bele a víz felzavarása után, meggyógyult, akárminémű betegségben volt.” Az újszövetség legrégebbi kézirataiban nincs benne ez a bibliavers. A történet hátterének magyarázataként rakták bele, a bizánci szövegtípusba, azért hogy leírják a tó gyógyító erejének néphiedelmét. A bizánci szövegtípus a negyedik században alakult ki. Nemcsak a józan értelemnek mond ellent ez a vers, hanem a helyes erkölcsi érzéknek is. Mivel teljesen elfogadhatatlan az, hogy Isten angyala kavarta volna fel a vizet, tülekedést idézve elő ezzel a szenvedők között, a csalódásokról nem is beszélve és a keserűségről, amit azok a betegek éreztek, akik nem képesek a versenyben elsőre a vízbe érni. A régi kéziratok összehasonlítása alapján, másolásbeli eltérés és hozzáfűzött magyarázatnak minősül ez a rész. Jézus gyógyító szándékát nem befolyásolja, ám Istent gyalázattal illeti. A magyar Bibliánkba is csak azért került bele, mert a XVI. Századi fordítások az Erasmus által kiadott görög Újszövetség alapján készültek, ami a Bizánci szöveget tartalmazta. Erasmus 1516-ban adta ki a görög fordítású újszövetségét, 1541-környékén Sylvester János készítette az első újszövetségi bibliafordítást Erasmus görögéből magyar nyelvre, magyarázattal kiegészítve. Ezen a téren igen nagy a homály, mivel állítólag Sylvester János eredeti görögből fordított, ami lehetetlen, mert az eredeti szövegek furcsa mód már a második században eltűntek.. Így jutunk el oda, hogy Erasmus fordítása, aki a latinnal együtt jelentette meg a görög verzióját, kerülhetett Sylvester Jánoshoz, így fordíthatott görögből. Ezt részletesen kifejti: (Balázs János: Sylvester János és kora. Bp. 1958, 239–260, 420–424) Erasmus nem a Vulgatát fordította görögre, hiszen pont a Vulgata kijavítása miatt fordított! 1590-ben Károli Gáspár bibliája nem új keletű első dolog, sőt nem is egyedül végezte a szerkesztést ő maga írja: ,,Azkik ezelőtt valami részt fordítottak az Bibliában, azokat is nem utáltuk meg, hanem megtekintettük.'' Tehát a Károli bibliához már a teljes Sylvester féle Újszövetség rendelkezésre állott. Az első nyomtatott bibliaszövegek a bizánci szövegből készültek, sajnos jellemzője, hogy ugyanazon szövegek több variációit egybemosta. Az úgynevezett „textus receptus” ilyen, a mindenki által elfogadott szöveggé válik, háttérbe szorítva több száz évig a szír és az alexandriai szövegeket. A leginkább bizánci hagyományt őrző pergamen a Tetraeuangelion. Az alexandriai szöveg a Vaticanus Kódexben és a Sinaiticus Kódexben bukkan fel, ám ezek már úgynevezett „semleges szövegek”, hiszen a negyedik századból való, szerkesztett szövegek. A szövegcsoportok között vannak köztes szövegek, amelyek átmenetet tartalmaznak a keleten és a nyugaton elterjedt variációk között. A szövegeket típusokra osztani segített földrajzi keletkezésük, a keletkezésük időpontja. Az eredeti szöveg helyreállításához segítséget nyújtanak a másolatok, a másolatokban szereplő eltérések. A másolói beavatkozások indítékait sok esetben meg lehet határozni, hiszen beszélhetünk gondatlan és gondos másolókról, a gondos másolók a szöveg tartalmát is figyelték és kiegészítéseket végeztek az adott kor vallási hiedelmeinek aktualizálása végett. A gondatlan másolók, tartalmilag nem kapcsolódtak a szövegekhez ezért itt viszont a hibák lehetőségének van nagyobb aránya az eltérésekben. A Nestle Aland, és a Greek New Testament tartalmazza a kutatók által leghitelesebbnek minősített szöveget. Az eredetiségre törekvéskor több szempontot vettek figyelembe, minél régebbi annál hitelesebb, minél gyakrabban fordul elő, annál hitelesebb, figyelembe véve a keletkezés és leszármazás szempontjait. Minél rövidebb annál hitelesebb, hiszen a másolás tevékenységére csakúgy, mint a szóbeli áthagyományozódásra a bővítés törvényszerűsége jellemző. Ha egy szakasz nehezen érthető szintén eredetibb, mint az időközben érthetővé tett szakasz, ha a párhuzamos részektől eltér szintén eredetibb, mivel a későbbi szerkesztés összefüggéseiben törekedett a harmonikusságra. Lukács egyértelműen felhasználta a Márk evangélium felét. Majd a nem Márktól származó szakaszokat beleillesztette több esetben. Az erről szóló elemzést Kocsis Imre kifejti bevezetés tudományában, amely az interneten is megtalálható. Egy példa a szövegkritikai helyességre való törekvésre, a szír szöveg helyességére: Grüll Tibor - „Sokkal nagyobb értelmezési problémát okoz egy másik közismert, „tevés” példázat: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” A keresztény igehirdetők az elmúlt századokban változatos módszerekkel próbálták megmagyarázni, hogy mi köze a tevének a „tű fokához”, ahhoz a picinyke lyukhoz, amelybe a cérnát szokás fűzni. A legismertebb ilyen magyarázkodás szerint Jeruzsálemnek volt egy „Tűfok” nevű kapuja, amelyen keresztül mindössze egyetlen gyalogos, teher nélkül volt képes magát átpréselni. Ezzel a tetszetős magyarázattal csak egy a gond: Jeruzsálemnek soha nem volt ilyen kapuja. Ehelyett értelmesnek tűnik az a megoldás, amely azzal magyarázza a példázat eredetét, hogy az arámiban a gamla nemcsak tevét, hanem kötelet is jelentett. Így a mondás eredetileg így hangzott: „Könnyebb a kötélnek a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Ezt a verziót Máté evangéliumának IV. századi szír fordítása is alátámasztja.” Szándékos változtatások: - Apcsel. 8: 37 (keresztény dogma bevevése) „Filep pedig monda: Ha teljes szívből hiszel, meglehet. Az pedig felelvén, monda: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten Fia.” - 1Jn. 5: 7 (keresztény dogma bevevése) „Mert hárman vannak, a kik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Ige és a Szent Lélek: és ez a három egy.” A Károli féle Bibliában így található ez a szakasz. A katolikus Békés-Dalos féle kiadásban, már zárójelben van az adott szakasz és a lábjegyzetben olvasható, hogy a görög szövegekben nem volt benne ez a rész csak a 6. században került hozzá magyarázatként és ezt követően került bele a Vulgatába. Neve: Comma Joanneum). A református és az Új világ fordításban (Ez a Jehova tanúi által készített bibliafordítás) nincs benne. A szent hármasság kimutatható betoldása a Jelenések könyvében: - Jel. 1: 11 „Én vagyok az Alfa és az Omega, az Első és Utolsó” (dogmaigazolás betevése) A Jel 1: 8 –ban az Atya nyilatkozik meg, mint alfa és omega. A Jel. 1: 17-ben Jézus nyilatkozik meg, mint első és utolsó. A Jel. 1: 11-ben a kettőt közé tesz egyenlőséget a betoldás, hogy a szenthármasságot erősítse, holott az nem szerepelt a régi iratokban. A Károli-ban szerepel még a beletoldás, a Békés – Dalos féle bibliában már nincsen benne. Az új világ fordításban szintén nincsen benne. A szándékosságból eredő változtatásokról: a, Megváltozott a szövegek nyelvtani formája (ez a különböző fordítások és a nyelvek fejlődésének elmaradhatatlan következménye), b, Betűzésbeli változások (kis-nagy betűk jelölése, szerkezeti versbeosztás), c, Lekcionáriumok beolvasztása a szövegbe. A legsúlyosabb hibák a lekcionáriumok beemelése: Példa: Mt. 6: 13 (liturgia bevevése) „Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!” A legősibb („eredeti”) szöveg helyreállítása érekében, elsősorban a szöveg-szerkezetet kell rendszerezni, vizsgálni. A vizsgálatok eredményeképpen csoportok jönnek létre, amelyeket ismételt összehasonlítás után vissza lehet vezetni egy őstípusra. Ez a szövegkritika lényege. Az a kifejezés egy újszövetségi szöveggel kapcsolatban, hogy „az eredeti görög szerint” egész biztosan nem helyes, mivel Jézus eredetileg az arám nyelvet használta. A helyes kifejezés egy újszövetségi szöveggel kapcsolatban: a legrégebbi kéziratok tanúsága szerint, mivel a koiné görög szövegek fordításból, másolásból származnak. A legrégebbi ránk maradt kézirat egy töredék János evangéliumából i.sz. 110 körül keletkezhetett p52-es jelzésű Papyrus Rylands. Egyiptomban találta meg Bernard P. Grenfell 1920-ban, mégis 1934-ig nem ismertették, ekkor ismertette C.H. Roberts. Roberts állította a korai keletkezését a stílus alapján, ha töredék valóban a második század első felére tehető, akkor ez azt jelenti, hogy mind a négy evangélium ismert és elterjedt volt a második század első felében, így akik a János evangéliumát 160 –körülire tették tévedtek. Kár hogy az 1800-as évek nagy formátumú kutatói (Ferdinand Christian Baur professzor és a tübingeni iskola), akik a késői keletkezést tartották nem ismerhették a p 52-t. Mindazonáltal ezzel a Roberts által tartott korai keletkezéssel értett egyet Sir Frederic G. Kenyon, W. Schubart, Sir Harold I. Bell, Adolf Deissmann, Ulrich Wilcken és W.H.P. Hatch is, akik mindannyian kiemelkedő személyiségek a paleográfia terültén. Mindez azt bizonyítja, hogy nem áll rendelkezésünkre eredeti irat, csak másolt, mindazokkal a hibákkal, amelyeket az irat a másolás közben elszenvedett. Amennyiben az eredeti mondanivalót keressük a másolás során keletkezett betoldások kiszűrése a cél. A csoportokba osztásnál figyelembe kel venni a külső és a belső ismertetőjegyeket. A külső ismertetőjegyek: a szövegben található szövegszerkezet kora és földrajzi elterjedtsége. A belső ismertetőjegyek: a szerzők, másolók szokásai (például helyettesítési szokások: nehezet egyszerűbbel, akadozót gördülékenyebbel, rövidebbet a hosszabbal stb.) Ha a másolók helyébe akarjuk képzelni magunkat, akkor próbáljuk meg a legrégebbi Károli bibliát magyarosra átírni. Amikor keresztény tanításokat találunk a szövegekben, holott az irat keletkezési ideje ezt nem indokolná, akkor egyértelműen a később keletkezett tanítások egységes merev szerkezetét lehet felfedezni a szövegösszefüggéseket vizsgálva. Négy nagy csoportbeosztása az elemzőknek: Bizánci, Nyugati, Konstantini, Alexandriai. Maga az Ószövetség sem azonos a zsidóságon belül a pontozásos eltérések miatt, a Szentpétervári kódex (1008) például a babilóniai írástudók által punktált szöveget tartalmazza. A ma rendelkezésünkre álló legpontosabb újszövetségi iratgyűjtemény a Novum Testamentum Graece Eberhard Nestle és Erwin Nestle munkája, akik Tischendorf, Wescott-Hort és B. Weis szövegei együttes vizsgálata alapján új újszövetséget szerkesztettek. A legjobb konkordancia a görög szöveghez a Schmoller Handkonkordanz. A bibliai szövegek vizsgálatakor nem szabad figyelmen kívül hagyni a logikát, műfaji elemzést, nyelvi és nyelvtani elemzést, az adott szóhasználat jelentését az adott korban, a szövegösszefüggéseket, a történelmi helyet és helyzetet és a párhuzamokat. Az előbbi felsorolás nélkül is lehetséges egyes részek megragadása helyesen, ám sokkal nagyobb a tévedés lehetősége. Az eredeti páli levelek: Rómabeliekhez I. és II. Korinthusbeliekhez, Galatákhoz, Filippibeliekhez, I. Thessz., Filemonhoz. A bibliai szövegek értelmezésének alapelvei szempontok: 1. A szöveg jelentése értelme - mit akar a szerző közölni? 2. Ki a szerző? 3. Kinek ír? 4.Hol? 5. Milyen történelmi háttérből? 6. A szakasz összefüggésben van e az adott fejezettel, vagy külön álló darab? 7. Mettől meddig tart a szöveg, hol kezdődik, és hol végződik? 8. Perikópa része e vagy logion? 9. Vannak-e szövegvariánsok, amelyek befolyásolják a szöveg értelmét, vagy módosítják? Példa: kardot hoztam vagy megoszlást hoztam. 10. A görög szöveg fordítása egyértelmű e, vagy van több fordítási lehetőség is. 11. Van-e gondolatmenete, van-e érvelés a szövegben, logikai kapcsolat? 12. Lehet e többféleképpen tagolni? Példa: bizony mondom neked ma, velem leszel a paradicsomban, vagy bizony mondom neked, ma velem leszel. 13. Vannak e nevek földrajzi helyek a szövegben, mit tudunk róluk. 14. Van e teológiai mondanivaló? 15. Van e dogmatikai mondanivaló? 16. Van e etikai mondanivaló? Ha a szövegrészlet levélből van, akkor: 1. Köszöntés, ima, fohász, záradék-e. 2. Tartalmaz-e idézetet más műből, mondjuk apokrifből vagy más levélből. 3. Retorikai elem-e, indulatszó, kérdés, felszólítás. 4. Mire irányul a tartalma, mit akar elérni a szerző, például bátorítás, vigasztalás, rendreutasítás, tanítás. 5. Van-e fő üzenet (nem mindig van, főleg Pálnál), ha van milyen érveket hoz fel, lehetnek-e ezek az érvek valóban azoknak szóló lényegi mondanivalók, akiknek szólt? Vagy más forrásból valóak? Példa: a szeretet himnusza illeszkedik e egyáltalán a szöveg környezetébe? Ha evangélium részlet, akkor: 1. Műfaja micsoda? Elbeszélő leírás, konkrét jézusi mondás, csodatörténet rész, passiotörténet rész, prófécia beteljesedés rész, szerzői szokás, másolói szokás, tudatos szerkesztői változtatás? Példa, boldogok, akik éheznek vagy akik az igazságra éheznek. 2. Kiknek szól a mondás, milyen csoportnak? Hasonlat? Apokaliptika? Látomás? 3. A többi evangéliumban hogy szerepel, eltérések elemzése, miből adódnak, hogyan viszonyul a két forrás elmélethez? 4. Van helyben magyarázat, miért kellett magyarázni, nem ellentétes-e a magyarázat egyéb mondásokkal vagy konkrétan azzal a mondással amit meg próbál magyarázni? Érdekességek: A Codex Syro-Sinaiticus-ban Mt 1,16 lectio variansa így hangzik:,,Jákob nemzette Józsefet, József, Mária férje nemzette Jézust''. Apcsel:"A 16-ik fejezetben az elbeszélő hirtelen átvált elbeszélésében egyes szám harmadik személyéből az egyes szám első személyére, amely kétségessé teszi azon keresztény álláspont elfogadását, hogy egy személy – Lukács írta volna az Apostolok Cselekedetei című részt is. Lukács az Evangéliuma 24-ik fejezetében világosan megírja, mint szemtanú, hogy a feltámadást követte a jelenések eseménye, majd a mennybemenetel megtörténése, és mindez a csodatétel egy, és ugyanazon a szent napon ment végbe, tehát egy nap alatt. Mégis, az Apostolok Cselekedetikben [1: 13] úgy olvassuk, hogy a mennybemenetel negyven nappal a feltámadás után történt. Lukács apostol talán nem emlékezett pontosan vissza, hogy mit is írt korábban a saját Evangéliumában, de az is lehet, hogy mégsem Lukács írta az Apostolok Cselekedeteit." További betoldások: Példabeszédek 22:17-23:12 ig terjedő szakasza más irodalmi műből került a bibliába. "Achikár Bölcsessége" bár ez inkább asszir-babiloni gyűjtemény, ugyanakkor ott vannak az egyiptomi Amenemope bölcsességei is, ami szintén egy gyűjtemény. Tóbiás könyve – Ahickár regényéből Lk. 5:32 alapján hozzátettek a Mt. 9:13-hoz, A másolók úgy érezték hiányzik valami: Hívjam a bűnösöket – megtérésre. Mt. 26:3-Mt 27:41-Főpapok-írástudók. Mt. 6:4,6 Megfizet neked-nyilván. A Gal 6: 17-ben Jézus helyett Úr Jézus. A Márk ev. 16 részének utolsó 12 verse betoldás (erről részletesebben az erről szóló fejezetben). Dogmatikai szempont még a krisztuson és istenfián kívül: Lk. 2:41 vissza az ő szülei helyett József és Mária, 2:43, marad a változás- és az ő anyja. Lk. 2:33 Jézus apja helyett, Józsefet írnak. 2:48 egyszerűen kihagyják, hogy Jézus apja- összeegyeztethetetlen a dogmákkal. Alapelvek a hitelesség kritikai vizsgálathoz: 1, törekvés a legrégebbi irathoz – az újabbal szemben 2, törekvés a legnehezebb irathoz – a könnyebben olvashatóval szemben 3, törekvés a legrövidebb irathoz – a hosszabb kifejtéssel szemben 4, törekvés a leglogikusabb irathoz 5, törekvés a legelterjedtebb irathoz 6, törekvés a szerző stílusa szóhasználata felé 7, törekvés a dogmatikus előítélettől mentes irathoz. A formatörténeti módszer A formatörténet megalapozói H. Gunkel és H. Gressmann (1920) voltak. Ők is állították ugyan a későbbi összeállítást, ám tagadták a rögzített írásból való összeállítást, és azt mondták, hogy szóbeli hagyományozódásra vezethetők vissza az iratok. Ezért az irodalmi műfajukat kell megvizsgálni és azt, hogy milyen életkörülményeket tükröznek. Segédeszközük a vallástörténeti kutatás, amely régi, zsidókkal szomszédos népekre is kiterjedt (Egyiptomra és Mezopotámiára). Ezt a módszert nagyszerűen bemutatja a Haag lexicon, amely interneten keresztül is elérhető, a következőket mondja: A formatörténeti módszer segítségével lehet megkülönböztetni az irodalmi műfajoknak vagy irodalmi formáknak (pl. himnusz, sirató, hasonlat) azon jelentős részét, amelyekből a Biblia összetevődik. A formatörténeti módszer első feladata részletkutatások végzése annak megállapítására, hogy a Biblia könyveiben előforduló irodalmi formák milyen jellegűek és terjedelműek. Ezután következik azoknak az irodalmi törvényszerűségeknek a számbavétele, amelyek minden irodalmi formában föllelhetők; azoknak a társadalmi, művelődési és vallási viszonyoknak a földerítése, amelyek hatására a megállapított irodalmi formák létrejöttek, illetve amelyekbe beágyazódtak ("Sitz im Leben" – lét-elem). Természetesen a különféle irodalmi formák esetleges fejlődésével is számolni kell, és a Bibliában előforduló irodalmi formákat össze kell vetni a különféle egyéb, mindenekelőtt a K-i irodalomból ismert formákkal; meg kell kísérelni annak a sokszor bonyolult folyamatnak a rekonstruálását is, amely végbemehetett, míg egy-egy anyag irodalmi formát öltött. A formatörténeti módszer Németországban bontakozott ki. A formatörténet műszót első ízben M. Dibelius alkalmazta. A zsoltárokat elsőként H. Gunkel vizsgálta formatörténeti módszerrel. A kérdéskör kitűnő összefoglalását O. Eissfeldtnek köszönhetjük (Einleitung in das Alte Testament. Tübingen, 1964). Az Új Szövetségre először M. Dibelius alkalmazta. A formatörténeti módszer az irodalomkritika képviselőivel szemben bebizonyította, hogy a Biblia szerzőinek stílusát nem annyira a személyiségük határozta meg, hanem sokkal inkább azok a megszokott sztereotip formák, amelyek az akkori irodalomban általánosak voltak. Ezek ismerete elengedhetetlen a hiteles bibliamagyarázathoz. Csak akkor lehet biztonsággal megállapítani, hogy a Biblia szerzői milyen céllal, szándékkal írták könyveiket, ha szavaikat a korabeli irodalmi nézetek és szokások tükrében vizsgáljuk. Nem kétséges: az ev.-kritika terén a formatörténeti módszer az ellenkező végletbe esett; szinte teljesen kikapcsolta a szerzők irodalmi szerepét, egyéniségét s az evangéliumok keletkezését egyedül az őskeresztény közösségre vezette vissza. Ezek az antióchiai vagy jeruzsálemi közösségek szolgáltatták - úgymond - az evangélistáknak az anyagot, azokat a legkisebb irodalmi egységeket, amelyekben a hitük megfogalmazódott; az evangélisták csupán ennek az anyagnak időrendbe szedésére, helyrajzi keretbe foglalására szorítkoztak. "Az eredetit mindig az egyes történetek képviselik, a különféle mondások, nem pedig az összekötő szöveg, az átvezetések vagy az összefoglaló megjegyzések" (M. Dibelius). Ezen túlmenően: nem csupán az összekötő szöveg, a keret lehet csaknem értéktelen, hanem maga az anyag, a történet sem tükrözi mindig hitelesen a lezajlott eseményt, legalábbis a keletkezésében szerepet játszott szándék nem ez volt. Mindamellett: hogy a katolikus exegézis jó ideig tartózkodó volt a formatörténeti módszerrel szemben, az a formatörténeti módszer helytelen alkalmazásával függ össze, a formatörténeti módszernek magának azonban nem róható föl. A Divino afflante Spiritu enciklika is kiemeli az irodalmi formák szem előtt tartásának fontosságát, különösen a történeti jellegű részekben, és arra ösztönzi a katolikus exegétákat, vizsgálják meg, hogy az a beszéd mód vagy irodalmi műfaj, amelyet a szent szerző használt, mit jelent a helyes és megfelelő értelmezés szempontjából, és arra inti a katolikus exegétát: győződjön meg róla, hogy ennek elhanyagolása kárára válik a katolikus exegézisnek. A pápai Biblikus Bizottság irányelveiben (De historica Evangeliorum veritate, 1964. ápr. 21.) a formatörténeti módszer elfogadható elemeit megfelelően méltatta, és az evangéliumok keletkezésében a kérügma szerepe külön hangsúlyt kapott, s ez a magyarázat a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum c. dogmatikai konstitúciójába is belekerült. Azok az irányzatok, például a gnoszticizmus, vagy arianizmus, amik a hatalmi egyház politikájával nem voltak kiegyeztethetőek eltörlése kárhoztattak, az irataikkal együtt. Paleográfia: (Nyelv: görög a. m. régi irás), az ókori kéziratok és más írott emlékek megfejtésének tudománya, mely azokon az ismertető jeleken alapszik, melyek az írás egyes korszakait egymástól megkülönböztetik. Tágabb értelemben kiterjedt mindenféle írott emlékre, szűkebb értelemben azokra az időkre, melyekkel a filológus foglalkozik, míg a többi idők okmányainak megfejtése az oklevéltan (diplomatika) hatáskörébe tartozik. A filológus (ide értve nemcsak a klasszikus nyelvekkel foglalkozót, hanem a hieroglifok és ékiratok nyomán a hieratikus és demotikus papiruszokat és khaldeus-arameus emlékeket kutatót is) ritkán kényszerül a XV. sz.-belinél újabb okmányokkal foglalkozni, ez a tér a történész és modern filológus (germanista, romantista, szlavista) tere. Így aztán a Paleográfiának a XV. századtól visszamenő korok emlékei maradnak, még pedig tekintettel arra, hogy a kemény anyagba (kő, érctábla) vésetteket egy más tudományág, az epigrafika (l. o.) foglalja le, azok az emlékek, melyek tintával vagy más alkalmas folyadékkal vannak puha alapra (papirusz, pergamen) írva. A viasztáblákat, melyek a kő és hártya között mintegy a középúton vannak, szintén az utóbbi csoporthoz sorolják. A P. mint tudomány a XVII. sz. végén és a XVIII. sz. kezdetén Mabillon és Montfaucon tudós bencések kutatásaival kezdődik, akik még együttesen gyakorolják azt a diplomatikával, mely azóta külön vált. Forrás: Pallas Nagylexikon A keresztény kopt korszakban Akhmim Khmin vagy Shmin néven volt ismeretes. Igen korán és igen sok kolostor épült a térségben. A Shenouda hagyomány szerint Athribis szerzetes élt Akhmim közelében (348-466) Nesztoriosz a száműzetésben élő konstantinápolyi ex-pátriárka is a térségben hunyt el. Arius, barátja Pakhomiosz épített három kolostort a városban. Jelentős régészeti leletek, és keresztény iratok kerültek elő az Akhmimi ásatások során, számos keresztény kézirat, és töredékek pl: Énók könyve, Péter evangéliuma, és az Apokalipszis Péter szerint, az Efézusi tanács törvényei is. Oxürünkhosz Észak-Afrikában, a Líbiai-sivatag szélén épült város, itt készült a világ első kimutatható végrendelete. A Máté evangélium nem a történésekkel egy időben, hanem jóval utána íródott (lásd: Mt. 27:7-8, Mt. 28:15). Annak ellenére, hogy József és családja, valamint Mária és családja zsidó vallásúak voltak, mégsem tartották tiszteletben sem Mózest, sem a törvényeket, magyarán törvényszegést követtek el, mikor kitűnt Mária terhessége (lásd: V. Mózes 22:23-24). Amennyiben Jézus foganása isteni szűznemzés volt, mint Isten első csodája Jézus életében, akkor Isten második csodájának a városkapunál levő bírósági tárgyalás pozitív kimenetelű eredményének kellett volna lennie, ha komolyan vesszük, hogy az Ószövetségi házassági törvényeket is Isten adta. A közhiedelemmel ellentétben a Máté evangéliuma nem ír három királyról, csupán bölcsek érkezését említi, sem a számuk nincsen meghatározva, sem pedig az nincsen leírva, hogy királyok volnának. Nomos – törvény, nomizmus – törvényeskedés, a törvény túlzott hangsúlyozása Szaparatizmus: Elkülönülés, különválás elve. További forrás: Aliester E. McGrath - Bevezetés a keresztény teológiába A Kánon, a kanonizálás, a „szentkönyv” létrejötte A kánon kialakulásának okai A kanonizációnak több oka is volt: A, - dogmatikai ok: Markion. (róla bővebben később) 140, Róma, Markion tanítása, az hogy el kell vetni az Ószövetséget, ezek kívül az Újszövetség is sokkal rövidebb Markion szerint, például csak Lukács evangéliuma és Pál tíz levele szerepel benne. A sok követője miatt az egyházatyák nyilvánosságra hozták ellenkánonjukat, amelyekből vitába lehetett szállni bárkinek Markion követőivel, és amelyeket egyetemesen elfogadottnak állítottak be. B,- egyházi ok: a keleti egyházközségekben olyan könyvek terjedtek el és lettek elfogadottak, amelyeket a nyugati egyházatyák szerint nem építőek és tartalmuk kétséges, ezeket terjedését meg akarták fékezni. (nem csupán apokrifek, hanem pszeudoepigráf iratok is). C, - világi ok: 303-ban Diocletianus keresztényüldözése részeként a kanonikus iratokat be kellett szolgáltatni, és el kellett égetni, a keresztények számára ez Isten tagadása volt, ezért a kevésbé értékes irományokkal próbálták meg becsapni a római hatóságokat, ez szintén elősegítette a kanonizációt, hiszen azok az iratok maradtak meg, amelyek elrejtéséről gondoskodtak, amelyek később kanoniázálásra kerültek. Végül is Konstatin császár adta meg a végső lökést, aki a Római birodalom egységesítésének a lehetőségét látta meg a kereszténységben, amit nem voltak képesek hatalmi eszközökkel kiirtani. D,- A kanonizálás legfőbb oka az egyházon belüli egység és rend megteremtésének a vágya. A kánon kialakulásának története azért fontos, mert vizsgálata által nyilvánvalóvá válik, hogy emberek készítették a Bibliákat, és Isten ihlette vagy sugallta, de nem szó szerint az egészet. A kánon szó eredete: A héber qaneh = nád szóból ered. A nádat mérésre is használták (mérőnád), ekkor már a szó mértéket, szabványt, szabályt is jelentett. Az újszövetség is e szerint az értelmezés szerint használja, egy példa: Gal. 6: 16. A 200-as évek végéig Origenész hatására enyhén változik a szó jelentése: a szabály helyett- alapelveket jelent a hit és az élet számára, tehát bővül a jelentéstartalma. Origenésznél már megjelenik konkrétan az Írásokra vonatkoztatva a kifejezés. A 300-as évek végére, Athanasius idejében a jelentéstartalom eléri azt a szintet, amit a mai napig érthetnek alatta: - olyan könyvek listája, amelyeknek isteni tekintélyük van, és ihletés útján keletkeztek. Mitől függött az, hogy kánoni-e egy tekercs? Aktív jelentéstartalmában: akkor kánoni egy tekercs (lista), ha tekintélyesnek elfogadott, mértékadó. Passzív jelentéstartalmában: akkor kánoni egy tekercs (lista), ha megfelel annak a mértéknek, amely meghatározza, hogy egy könyv ihletett-e és ez által van tekintélye. Az aktív és a passzív jelentéstartalom nem mindig esett egybe. A zsinatok hivatalos tekintéllyel azokat a könyveket ruházták fel isteni ihletéssel, amelyeknek már volt tekintélyük és néhány olyat is, amelyeknek kevésbé volt tekintélyük. Az egyik fontos kérdés, hogy ha Isten ihletése nyilvánvaló volt, akkor miért volt szükség szigorú kritériumokat alkotni a „nyilvánvalóságról”? A Jásár könyve (Józs. 10: 13) vagy Az Úr harcainak könyve (IV. Móz. 21: 14) nem került bele a héber kánonba bizonyítja, hogy nem az irat keletkezésének az idejétől, korától függött a bekerülése. A héber kánon több száz évig készült, lehetetlen pontosan megmondani, hogy kik, mikor és milyen változtatásokat végeztek rajta. Az bizonyos, hogy nem a héber nyelvezet dönti el, hogy egy izraeli irat kánoni-e vagy sem, hiszen, Ezsdrás (4: 6-8, 18; 7: 12-16), Dániel (2: 4-7: 28) és Jeremiás tekercseknek bizonyos részei arám nyelvezetűek, és vannak, viszont oly héber nyelvezetű tekercsek, amelyek nem kerültek bele a kánonba. A héber és az arám nyelvezet között nyelvjárásbeli különbség van, a héber északnyugat sémi (akárcsak az ugariti /Ras-Samra/ vagy a moábita és a föníciai /Mésa-kő/), az arám pedig észak sémi (akárcsak az aromita/emoreus). Ezen kívül dél sémi az arab és az etióp és kelet sémi az akkád, amit a babiloni birodalomban is használtak. A kanonikusság kritériumai 1. Prófétai, apostoli jelleg 2. Tekintély ismérve (kezdetben csak ez számított) 3. Szellemi erő 4. Történeti (és dogmatikai) pontosság 5. A tekercs első fogadtatása 1. Prófétai, apostoli jelleg Az egyik kritérium az volt, hogy az irat szerzője maga próféta, vagy apostol legyen. Ebben az esetben automatikusan kanonikussá vált az irat. Hiszen a próféta Isten üzenetét tolmácsolta. Ezt magyarázta a 2 Péter első fejezetének írója, majd erre a magyarázatra hivatkozva állítják az összes többiről ugyanezt. „Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” 2 Pét. 1: 20-21 (Károli) A szöveg kizárólag a prófétai szavakról szól, és nem arról a gyűjteményről amit később Bibliának neveztek el, annál is inkább, mert a bibliák kis hányada prófétai beszéd, így semmiképpen sem lehet a tekercsek összlistás irataira vonatkoztatni, hanem ahogy a szerző is mondja: szavak az írásban, vagyis íráson belül. Ennek ellenére, mégis az egész iratgyűjteményre vonatkoztatták. Arról nem is beszélve, hogy ki dönti el, hogy kicsoda próféta vagy kicsoda hamis próféta, és kicsoda apostol vagy hamis apostol, és hogy egyáltalán az illető írta-e az adott szöveget, mégis a prófétai jelleg és a szerzőség az egyik legjelentősebb érv egy irat kanonikussága mellett. A próféták isteni jogosultságát erősíti még a Zsid. 1: 1 „Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által,” Igaz ugyan, hogy mind a két szerző az ószövetségi prófétákról beszél, ezért pont a saját mondataikra ez nem vonatkozik, mégis a későbbiekben a Zsid. 1: 1-alapján éppolyan kanonikusnak fogadták el, mint az ószövetségi prófétákét, pont például a Zsid. 1: 1-re hivatkozva. Pál apostol megerősítette az újszövetségi iratok elismerését, kibővítve azzal, hogy a saját maga írásait állította előtérbe: „De ha szinte mi, avagy mennyből való angyal hirdetne is néktek valamit azon kívül, a mit néktek hirdettünk, legyen átok” Gal. 1: 8. Ez megnehezítette a hívőknek az ítéletalkotási képességüket, hiszen sejtelmük sem lehetett arról, hogy amit felolvasnak nekik, az valóban apostoli irat-e. Annál is inkább, mivel az apostoli korban is rengeteg hamisítvány volt, így nem lehetett pontosan tudni, hogy mi az, amitől nem szabad eltérni. A hamis iratokról a II. Tesz. 2: 2 tudósít: „ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se nékünk tulajdonított levél által,”. A legsúlyosabb kitétel az I. Ján. 4: 1-3 „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é; mert sok hamis próféta jött ki a világba. Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; És valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől: és az az antikrisztus lelke, a melyről hallottátok, hogy eljő; és most e világban van már.” Az I. János szerzője felismerte azt, hogy a hívők nem képesek megítélni, melyik hamis levél és melyik nem ezért meghatározott egy kritériumot, amely alapján meg lehet ítélni a szövegeket. A kritérium alapjává teszi, hogy krisztust azonosítja-e valaki Jézussal vagy nem, itt egyértelműen a gnosztikus kereszténység elleni kirohanásról van szó, akik tagadták azt, hogy Jézusnak valóságos teste lett volna. A Messiás eddig, egy elképzelt személy volt, az I. János szerzője felhatalmazást adott a későbbi üldözésekre, sátánná kikiáltásokra és a későbbi vallásháborúkra, nemcsak a zsidók, hanem az összes többi vallás irányában is, sőt magában a kereszténységen belül is. A krisztus Jézus hirdetése még mindig nem tette teljesen nyilvánvalóvá, hogy mi elfogadható és mi nem, hiszen, voltak hamis apostolok, akik Krisztus apostolainak mondták magukat, ezért írja Pál: „Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, a kik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává.” II. Kor. 11: 13-14 Pál ennél a részletnél kettőfajta hamisságot különböztet meg: 1. A nyereségvágyból elkövetett képmutatást. 2. Akik más Jézust prédikáltak. Az ószövetséget nagy részét egy az egyben kanonikusnak ismerték el, mivel állították, hogy igaz próféták írták (például Mózes a Mózes 5 könyvét). Az ószövetség legrégibb beosztás nem három (törvény, próféták, írások), hanem két (törvény és a próféták) részből állt (Mt. 22: 40, Lk. 16: 16, 24: 27, Csel. 13: 15, 24: 14), ezért ezek is prófétai jellegűnek minősültek. Az újszövetség könyveit pedig apostoloknak, vagy Jézus tanítványainak, vagy az apostolok közvetlen tanítványainak tulajdonították, s mivel ilyen közel álltak Jézushoz, ezért ugyanolyan prófétai jellegű iratoknak ismerték el, mint az ószövetséget. A hasonlításban, már csúsztatás van, hiszen az ószövetség könyveiről vallották, hogy próféták írták, ezért hát Jézusnak kellett volna írni a tekercseket, ha ugyanannál az elvnél maradunk. Az újszövetségi iratokat ugyanolyan tekintéllyel ruházták fel, mint az ószövetség prófétai iratait. Az újszövetség tekercseit, nyolc személynek tulajdonítják, melyek közül négyet közvetlen apostolnak tartanak Pétert, Mátét és Jánost, Jakabot (Lk. 6: 13-15). Jézusnak több tanítványa volt, mint apostola, hiszen az apostolokat a tanítványok közül választotta ki. Pált szintén apostolnak tartotta magát, majd később a hívők is (pogányok apostola). Jakab levél szerzőjének Jakab apostolt tartották, sőt Pál egyenesen Jézus testvérének tartja: „Az apostolok közül pedig mást nem láttam, hanem csak Jakabot, az Úr atyjafiát.” Gal. 1: 19 Igaz ugyan, hogy Jakab apostol Alfeus fia volt és nem Józsefé, de hát talán Mária lehetett az anyja, amennyiben nem egy másik Jakabról van szó. A Júdás levél szerzőjének szintén Júdás apostolt tartják, akiről a Lk. 6: 16-ban szó van. Márkról és Lukácsról ugyan elismerte mindenki, hogy nem volt apostol, ám mivel közvetlen munkatársak voltak ezért apostolinak tekintették őket. Márk- Péter és Pál, Lukács- Pál munkatársa hagyomány szerint (I. Pét. 5: 13, II. Tim. 4: 11, Filem. 24). 2. A tekintély ismérve Az irat „isteni tekintéllyel” rendelkezik, Isten nevében, az ő hangján szól: „Így szól az Úr”, „az Úr szava szólott hozzám” kijelentések miatt. Még akkor is, ha Jézus tanításával ellentétes tartalommal bír a szöveg. A tekintéllyel bíró iratok lehetnek történeti és tanítói jellegűek, a történeti jellegűekben Isten cselekedeteiről a tanítói jellegűekben a hívek leendő cselekedeteikről szól isteni tekintéllyel a szerző, állítják. A keresztények és a zsidók istenfélelme volt a garancia arra a képességre, hogy felismerjék egy írás isteni tekintélyét. A tekintélyességre Jézust hozzák fel példának, aki nem magyarázta meg milyen felhatalmazással tanított, így azt mondták, hogy ha valaki nem ismeri fel isteni tekintélynek, amit ők annak mondanak, azt semmilyen más érv sem győzi meg. A tekintély egyetlen fóruma tehát maga „Isten”. A sokat vitatott zsidókhoz írt levelet, erre a tekintélyre hivatkozva vették fel a kánonba. 3. Szellemi erő. Az irat hatása: útmutatás, szabadítás, krisztusban való hitre nevelés, tanítás és az ezekben tetten érhető építkezés, életújítás. Eszter könyvét, mivel méltatlan dolog volt, hogy Isten neve egyszer sem hangzik el benne, sokáig vitatták, ám erre a szellemi erőre hivatkozva vették fel a kánonba. Bár Krisztusra nevelés elég nehezen érhető tetten benne. Az Énekek Éneke akkor kerülhetett bele a kánonba, amikor kimondták, hogy nem is érzéki könyv, hanem fennkölt mély szellemi tartalommal rendelkezik. Az allegorikus értelmezés miatt. 4. Történeti és dogmatikai pontosság Ez a kritérium egész egyszerűen annyit jelentett, hogy azokat a részeket, vagy könyveket, amelyekről az utókor bebizonyította, hogy pontatlanok és nem következetesek, azokat elvetették. Judit könyve például tele van történelmi pontatlanságokkal ezért (mivel Isten igéje igaz) nem is lehetett kánoni. Pál leveleit sokáig vizsgálták, hogy mennyire felel meg a régi írásoknak és emberi vagy isteni beszéd ezek alapján. 5. A tekercsek első fogadtatása Ebben a kritériumban azt vizsgálták, hogy hogyan fogadták az iratot azok, akiknek konkrétan szólt. Amennyiben felismerték benne Isten igéjét, akkor egyértelműen annak tartották, hiszen a címzetteknek kellett a lehető legtökéletesebben felismerni ezt helyzetükből kifolyólag. A kritérium miatt nagy lendülettel kezdték el kutatni a későbbi nemzedékek, hogy annak idején milyen fogadtatása volt egy irtanak. Amennyiben egy könyvet az első hívek nem fogadtak el, akkor azonnal elvetették. Ez akkor volt kényelmetlen, amikor a lassú információáramlás miatt bizonyos helyeken nem ismerték azt, hogy egy könyvet eredetileg elfogadtak-e vagy sem és így ideiglenesen és ténylegesen kánoninak tartottak olyan könyveket, amiket máshol nem tartottak annak, egészen addig, amíg az egyházi hivatal tekintélye nem győzte meg őket. Az ószövetségi kánon: A héber kánon, már i.e. 400-ban teljes volt, igaz, hogy a 24 könyvet a kereszténység 39-nek értelmezte. Az eltérés abból adódik, hogy a zsidó vallásban a Királyok, a Sámuel és a Krónikák tekercseit nem kettő, hanem egy résznek tekintik, ehhez jön még, hogy a tizenkettő kisprófétát szintén egynek tekintik, akárcsak Jeremiás siralmait Jeremiás könyvével. Továbbá Ezsdrás-Nehémiás és a Ruth –Bírák is egynek számított. A kanonizáció következetlensége ott is tetten érhető, hogy amikor az újszövetség idéz a héber kánonból, azt felhasználták arra, hogy ezzel igazolást nyerjen az ószövetség, ha viszont az újszövetség idézett más, nem kanonikus műből úgy mintha az hiteles volna, akkor a tekintély kritériumának a hiányára vonatkozva nem fogadták el azt a művet, amiből idéz, ám magát az idézetet mégis kanonikusnak fogadják el, csak, mert az újszövetségben van. Ilyen ószövetségi nem kanonikus idézetek például: Júdás levele 9 és 14. és a II. Tim. 3: 8. Jézus konfliktusairól azt állították, hogy Jézus sohasem a héber kánont, hanem csak a zsidó tradíciót utasította el, hivatkozva a Jn. 10: 31-36-ra. Az ószövetség hármas tagolása először Jézus Sirák könyvének az előszavában található, amit a zsidó szerző unokája írt oda a görög fordításához 132-ben. Philón alexandriai zsidó tudós, aki Jézus korában élt, tudott az apokrifekről, nem tekintette kánoninak őket, teljességgel érthetetlen, hogy a többi alexandriai zsidó, akik szintén nem tekintették kánoninak az apokrifeket, miért tették mégis bele a Septuagintába, amit ráadásul a hagyomány szerint ők készítettek el. Josephus Flavius szerint Malakiással fejeződött be a kánon, ezt a véleményt a Talmud is megerősíti, amely szerint a Szentlélek elhagyta Izraelt Nagy Sándor idejében, tehát az utána keletkezett könyvek nem lehetnek kánoniak. Az Ószövetség legrégebbi keresztény kánonját Melito, Szárdisz püspöke szerkesztette egybe, 170 körül. Az általa készített listát vette alapul Eusebius, amely a vitatott Eszter könyve kivételével az összes ószövetségi könyvet tartalmazta, ha feltételezzük, hogy Jeremiás siralmait beszerkesztették Jeremiáshoz és Nehémiást Ezsdráshoz. Origenész kánonlistájában szerepel a mai, ismert, teljes kánon, csak éppen egyel több, mivel Jeremiás levelét is tartalmazza. Athanasius kánonlistájában még eggyel többet találunk, Báruk tekercsét, viszont Eszter könyve megint eltűnik, ám Jeremiás levele változatlanul bent maradt. Hieronymus az általunk ismert kánonlistát közli le a Dániel kommentárjában. Jól látható, hogy nagy befolyással rendelkező emberektől függ, hogy mi Isten ihletett műve. A nem kanonikus Ószövetségi könyvek, általában i.e. 200 után keletkeztek. Vallásos, „eredetileg” nem kanonizált könyvek: Jubileumok könyve, Aristeias levele, Ádám és Éva könyve, Ésaiás mártíromsága, I. Énokh könyve, A tizekét pátriárka testamentuma, Mózes mennybemenetele, A szibillai jóslat, II. Énokh könyve, II. Báruk, III. Báruk, III. Makkabeusok, IV. Makkabeusok, Salamon zsoltárai, 151. zsoltár, Bölcsesség könyve, Jézus, Sirák fia könyve, Tóbiás könyve, Judit könyve, III. Ezsdrás könyve, I. Makkabeus könyve, II. Makkabeus könyve, Báruk 1-5 fejezet, Báruk 6. fejezet, IV. Ezsdrás, Eszter 10: 4-16: 24, Dániel 3: 24-90, Dániel 13. fejezet, Dániel 14. fejezet, Manassé imája. Az újszövetségi kánon: Az újszövetségi kánon még képlékenyebb volt, mint az ószövetségi. Irenaeus püspök (kb.180) kánonismerete szerint a Jakab levél és a Zsidókhoz írt levél nem tartozik a kánonba. A Muratori kánonjegyzék (i.sz. 170) szintén (amely eredetileg római tiltólista volt), tartalmazza az újszövetségi iratok nevét. A kánonjegyzék szerint az 1 Péter és megint csak a Zsidókhoz írt levél, nem kanonikus. A Codex baroccio i.sz. 206-ból származik, az Eszter könyve és a Jelenések könyve kivételével, mind a most használatos 66 tekercset tartalmazta. A nyugati ólatin fordításokból hiányoznak a Zsidókhoz írt levél, a Jakab levél és Péter első levele, ezek keleten voltak ismeretesek, a keleti ószír fordítások pedig általában nem tartalmazták a Judás levelét, János második és harmadik levelét és a Jelenések, szemben a nyugati kánonismerettel. Origenész (kb.230) összeilleszti a keleti és a nyugati listát, mindkét irányba megcáfolva a levelek hamisságát. Eusebius (kb.340) kánonismerete megegyezik Origenészével, kivéve a Zsidókhoz írt levelet, Cyrillus (kb.370) elfogadja Origenész kánonját, kivéve a Jelenéseket. Eusebius hat könyvről állítja, hogy vitatott. Az első „teljes”, a maival megegyező kánonlistát, amely mind a 27 könyvet tartalmazza, keleten Athanasius püspök teszi közzé a 39. számú húsvéti levelében, 367-ben. Nyugaton ugyanezt megteszi Hyeronimus és Augustinus. A hippói zsinat ezt már hivatalosan rögzíti 393-ban, majd a 397-es és 419-es karthagói zsinatok megerősítik ezt. Azzal, hogy kimondták hivatalosan, hogy mi kanonikus és mi nem, ezzel a mai napig érvényben levő döntést hoztak. A nem kanonizált, vallásos újszövetségi könyvek: Tamás evangéliuma (I. Század), Péter evangéliuma (II. század), Egyiptomiak evangéliuma, Mária eltűnése (IV. század), Nikodémus evangéliuma, Barnabás evangéliuma, Fülöp evangéliuma, Péter cselekedetei, János cselekedetei, András cselekedetei, Tamás cselekedetei, Pál cselekedetei, Máté cselekedetei, Taddeus cselekedetei, Jézus levele, Pál levele Senecához, Péter apokalipszise, Pál apokalipszise, Tamás apokalipszise, István apokalipszise, Az ál-Barnabás levele, II. Kelemen levél, Hermas pásztora, Didaché, Pál és Tekla cselekedetei, Laodiceaiakhoz írt levél, Zsidók evangéliuma, Polycarpus levele a filippibeliekhez, Ignatius hét levele, A Tamás-akták gyöngyhimnusza, A János-akta Krisztus-himnusza, Poimandrész, Mátyás hagyományai, Az ebioniták evangéliuma, Az Igazság evangéliuma. Vitatott (antilegomena) ószövetségi tekercsek: Eszter, Példabeszédek, Prédikátor, Énekek éneke, Ezékiel. Eszter tekercse: Azért tekintették világinak, mert Isten neve nem szerepelt benne. Ennek a tekercsnek az alapján tartják a zsidók a purim ünnepet, amely Isten szabadításáról szól. Példabeszédek: Azért támadták, mert tele van ellentmondásokkal. Példa: 26: 4-5 Prédikátor: Azért tekintették világinak, mert pesszimistának tartották, amíg fel nem fedezték, hogy az író hogyan jut el Istenhez. Énekek Éneke: Azért támadták, mert túl érzékinek tartották, amíg észre nem vették a házasság szentségét benne, és a „kezdetektől” benne levő szellemi alkalmazást. Ezékiel: A mózesi törvényekkel ellentétesnek vélték, amíg ki nem derítették, hogyan lehet beleilleszteni. Vitatott (antilegomena) Újszövetségi tekercsek: Zsidókhoz írt levél. Jakab levele, Péter 2. Levele, János 2. és 3. levele, Judás levele, Jelenések könyve. Zsidókhoz írt levél: Anonim irat. A szerző ismeretlensége miatt támadták, amíg „be nem látták”, főleg a keleti egyházban, hogy Pál a szerzője. Később kiderült, hogy mégse Pál a szerzője, és az is, hogy egyik apostolhoz sem köthető, mégis benne maradt a kánonban. Vitatták azért is, mert eretnek nézeteknek adhatott táptalajt. Jakab levele: A szerző ismeretlensége miatt támadták, amíg „be nem látták” hogy apostoli, és a legfőbb támadási ok az volt hogy a cselekedetekből való megigazulás tanítása ellentétben áll Pál hit általi megigazulás tanításaival, amíg „be nem látták”, hogy nem áll ellentétben (Luthernek is sok gondja volt a Jakab levéllel). Péter II. levele: Az első Péter levél eltérő stilisztikával rendelkezik, ezért kétséges volt a szerzősége. Római Kelemen bizonyította a „hitelességét”. János II. és III. levele: Szerzői bizonytalanság. A szerző presbiternek nevezi magát és nem apostolnak, ám mivel az I. Péterben is presbiternek nevezi magát a szerző és arról úgy döntöttek, hogy apostoli irat, ezért ezeknél sem lehetett ez a kizáró ok. További érv volt mellette: Senki sem mert volna János apostolon kívül presbiterként bemutatkozni az első században Kis-Ázsiában. A János evangélium szerzője szintén vita tárgya. A mű anonim irat. A cím maga, az óegyházi hagyományt tükrözi. Az őskeresztény egyház tud egy János presbiterről is, akinek Papias a II. században a Jelenéseket tulajdonította, erre hivatkozik Alexandriai Dionüszosz a III. és Eusebius a IV. században. A történetkritikai szemlélet véleménye, hogy a János evangéliumot is ez a presbiter írta. A gnosztikus környezet azt mutatja, hogy a II. század közepe felé keletkezhetett az irat. A p52-es jelzésű John Rylands papirusztöredék 110 körüli időből való, ez tartalmaz egy töredéket János evangéliumából. Az eredeti evangélium keletkezési helye Efézus, ideje 70-90 között. Ireaneus véleménye volt az, hogy János apostol a szerző. Ireaneus ezt állítólag Polykarpostól hallotta, Polykarpos pedig állítólag János apostoltól. Így ennek az egyenes ágon való levezetésnek az eredménye az a szemlélet, hogy János apostol Trajanus uralkodása alatt hunyt el vénségben. (Trajanus 98-117-ig uralkodott) János apostolt Domitianus császár (81-96) keresztényüldözése száműzte Pátmoszra a rómaiak fegyenctelepére. János apostol i.sz. 95-96-ban még Pátmosz szigetén raboskodott, ahol kőfejtést végzett(?) egy bányában. A hagyomány szerint (Hieronymus 392-De viris illustribus-Kiválló férfiak) még idős kora ellenére hajóra szállt és Efézusba ment, ott hamar meg is halt. Pátmosz szigete 80 km-re van Efezustól a sziget 16 km hosszú és 5km széles, kelet-nyugati irányban. A jelenések könyve is Efézusból terjedt el. Mivel a János apostol II. és III. levelében konkrétan presbyterosnak nevezi magát a szerző, ebből nem azt a következtetést vonták le, hogy azokat sem János apostol maga írta, hanem azt hogy a többit is János apostol írta, aki alázatosan presbiternek nevezte magát. Nincs kizárva az sem, hogy János apostol i.sz.44-ben Jakab apostollal együtt halt mártírhalált, így a János apostolnak tulajdonított iratokat a János nevű presbiter írta. (Apcsel. 12: 1-3) Mivel János apostol 99-ben hunyt el (a hagyomány szerint), az ez után keletkezett iratokat semmiképpen sem írhatta. A János evangéliuma és a Jelenések között nagyon jelentős szókincs és stílusbeli különbségek vannak. Judás levele: Támadták, mert apokrif művekre utalt. Idéz Énókh könyvéből (14-15. vers). Ám mivel Pálnál elfogadták az idézetet (Apcsel. 17: 28, I. Kor. 15: 32, Tit. 1: 12), itt is elfogadták később azzal a kitétellel, hogy csak az idézett információ jelent tekintélyt és nem a mű maga, amiből idéz. Jelenések könyve: A III. század közepéig nem mindenki által elfogadott tekercs. Dionysius alexandriai püspök azért ítélte el a hitelességét, mert a montanisták eretnek irányzata erre alapozta a millenista nézeteit. Tévtanok és szekták táptalaja volt, amíg ezeket meg nem cáfolták sorban, addig vitatott volt. Létezik rengeteg olyan könyv, amelyet egységesen elvetettek (pszeudoepigrafák) kb. 17 ó és 280 új szövetségi tekercs. Léteznek Apokrifok, amelyeket egyesek tartottak kánoninak, például a katolikus bibliában több olyan is van, amely nincs a protestáns bibliában, és amelyeket később kanonizáltak, emeltek át az 1546 tridenti zsinat véleménye alapján az apokrifek közül az addigi bibliai gyűjteménybe. A Tamás evangéliumát azért nem fogadták el, mert gnosztikusnak, tartották, a Péter evangéliumát doketikussága miatt nem fogadták el. A hitelesség kérdését nehezíti, hogy a héber írás quadrát írás volt, amelyben nem voltak magánhangzók, szógyökök jelöltek egy-egy fogalomkört, a magánhangzókat később, a VI. századtól punktációval rögzítették bele a szövegekbe, ezek a rögzítések pedig kilenc féle különböző hagyományt képviselnek a kiejtésre és a magánhangzókra nézve. A legelterjedtebb az askenázi és a szefárd. A hitelesség kérdéseit a szerzőséggel kapcsolatban tovább nehezíti, hogy egyetlen bibliai könyvről sincsenek autografák, mivel a papiruszok és a pergamenek megsemmisültek, a papír csak a XV. században szorította ki a pergament, bár írtak rá már a XIII. századtól. Maga a Biblia jelentése könyvtekercsek, ami jól jelzi azt, hogy ami, ma egy könyvben van, az régen sok egymástól független tekercsen volt található. A saját korukon belül hozott döntések érvényes a mai napig, és kihatással van a mára. A Biblia értelmezését a különböző egyházak, dogmatikájukhoz igazítják, így az „igazság” többes számúsága érvényesül. Bevezetés a Márk evangéliumába Szerzők: ismeretlenek. A cím: kata Markon (Márk szerint), későbbi feliratként kapcsolódott a szövegekhez. A ''kata'' tárgyesettel az jelenti: ''szerint'', a Márk görögül Markosz, ennek tárgyesete: Markon. A cím adása azért is szükséges volt, hogy meg tudják különböztetni a többi evangéliumtól. A Márk szerinti evangélium cím a második századból való. Az első írott feltételezés arról, hogy egy Márk nevű ember írta Papiasztól származik, aki 100 évvel Jézus után élt. A hieropoliszi püspök, Papiasz Az Úr beszédeinek magyarázata (i.sz. 130) című művében kifejti, hogy a Márk evangéliumot Péter tolmácsa készítette, ám nem a megtörtént események sorrendjében, hanem ahogyan Péter a hallgatói számára elmondta azokat. Majd ezt követően 325-ben Euszebiosz írja bele az Egyháztörténetébe, hogy Márk Péter tolmácsa volt, de maga Péter a tanítást szükség szerint alakította. A tolmács konkrétan azt jelentette volna, hogy Péter arám nyelven beszélt, Márk pedig görögre fordítva magyarázta. Papiasz feltételezését, több teológus is cáfolta, a szerzők ismeretlenek. Aztán, ahogy telt múlt az idő Jeromos, elkezdte hirdetni, hogy ez a Márk az újszövetség egyéb irataiban szereplő János Márkkal azonos, valamint az első Péternek tulajdonított levélben szereplő Márkkal. Csakhogy az első Péter levélről időközben kiderült, hogy nem Péter írta. Ha létezett is Márk nevű keresztény útitárs, ahogyan írnak róla, akkor sincsen semmi utalás arra, hogy ez a Márk írta volna evangéliumot. Keletkezési helye: ismeretlen. A Péter vonal elfogadása miatt Rómát tartják keletkezési helynek, mások Anthiókiát, megint mások Alexandriát. Keletkezési idő: ismeretlen. i.sz. 40-70-ig terjedő intervallumban besorolható bárhová. A qumráni esszénusokat a rómaiak elpusztították. Három qumráni papirusztöredék három Márk evangéliumi szakasszal megegyezik, 50-ből származnak, sőt némelyek szerint öt ilyen szakasz van, ezek vitatott töredékek. Van egy fejezet, melyben Jézus azt mondja, hogy kövessenek egy embert, aki korsó vizet visz (Mk.14:13, Lk.22:10), csakhogy ebben a kultúrában a nők, asszonyok visznek korsó vizet, a férfiak nem, kivételt képeznek az esszénusok, ahol az egyenlőségre törekedetek. Az esszénusoknak volt házuk Jeruzsálemben, amit Jézus és a tanítványok használhattak, ahová nyugodtan bemehettek. (Alfaric Prosper) Amennyiben elfogadjuk azon kutatók véleményét, hogy a töredékek megfelelnek a Márk szövegének, akkor az azt jelenti, hogy 50-ben már a Márknak ez a három perikópája készen volt. Mivel az Apcselt, 62-ben adta ki Lukács, s az evangéliumát az előtt írta, s ebben az egyben megegyeznek a teológusok, hogy a Lukács evangéliuma felhasználja a Márk evangéliumát, s mivel azt az Apcsel előtt írta, így 50 és 60 között mindenképpen készen kellett lennie a Márknak. A Márk evangélium megírásának az eredeti célját leheteletlen meghatározni. A szerkesztők céljait viszont be lehet határolni, kifejezetten teológiai célú szövegek kerülnek az evangélium szövegébe. Az egyik ilyen cél, hogy a főszereplőt Isten különleges fiának mutassák be, a legrégibb kéziratokban ugyanis a Márk 1:1-ben nem szerepel az „Isten fia” kifejezés. A másolókra jellemző, hogy ilyen kifejezéseket illesztettek a szövegekbe, ezért sok esetben ahol nem maradt régebbi kézirat nehéz eldönteni, hogy mi szerepelhetett az eredeti szövegekben. Az evangélium, vagyis örömhír tartalma is változott, a szinoptikus evangéliumokban az Isten országának az evangéliumát hirdeti Jézus, a többi újszövetségi iratban, a páli krisztus evangéliuma hirdetése található, amely a váltságáldozattal van összefüggésben. Az evangélium másik értelmezése magát az elbeszélő irodalmi műfajt jelöli. Ha ez a kezdete az evangéliumnak, ahogyan Márk kezdi, akkor sem a János, sem a Lukács, sem a Máté nem kezdi helyesen! Amennyiben a többi evangélium kijavítására törekedett a bevezető rész, abból konkrétan az következik, hogy a Márk evangélium bevezető része a többi evangélium után került a Márk evangélium elejére, azaz a gyerekség történetekkel a szerző nem értett egyet, hogy azok az evangélium szerves részei lennének. Ebben az evangéliumban érvényesül a többi evangéliumból hiányzó adopcionista teológia. A szó maga a latin adoptio azaz „örökbefogadás” szóból származik. Ókori krisztológiai tan latin elnevezése, amely tagadja a krisztus emberi élete előtti létezését. Jézust embernek ábrázolja, akit Isten akkor fogadott a Fiává, amikor Keresztelő János megkeresztelte. Ez egyúttal antidoketizmus, azaz a fantomtest hitet is tagadja. A fantom testet azok a gnosztikusok vallották, akik szerint Isten, mint lélek semmilyen közösséget nem vállal az anyaggal, mivel az anyag maga bűnös, és Istennek nem lehet köze a bűnhöz. Nagyon fontos továbbá az a tény, hogy Jézus a Márk 8:30 szerint kifejezetten megtiltja, hogy őt messiásnak tartsák, illetve ezt mondják róla. Ezért hát, az itt szereplő krisztus megnevezés, ami későbbi teológiát tükröz, mint Jézus ideje, bárhol fordul elő, hamis, mivel nem Jézus szándékát, s nem Isten akaratát tükrözi. A Márk 1:2-ben a Malakiás 3:1-ből és Ézsiás 40:3-ból való idézetet a korai kéziratokban az „amint meg van írva Ézsaiás próféta könyvében” formula vezeti be. A későbbi másolók, tudták, hogy itt gond van, és átírták a szöveget, „amint meg van írva a prófétáknál”-ra. Márk 1:9-11: Jézus megkeresztelkedése legenda. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetséges az, hogy megkeresztelkedett, hiszen a legendák születnek történelmi tényekből, hanem azt jelenti, hogy az elbeszélés ki lett színezve mivel a leírás a hit érdekében született és nem konkrét életrajzi adat. Jézus messiássá szentelése abból az időből származik, amikor már Jézust messiásnak tekintették. Márk 1:12-13: A megkísértés legendája. A legenda továbbfejlesztett változatát olvashatjuk a többi evangéliumban. A 40 napos idő intervallum, Izrael 40 éves szintén pusztai tartózkodásával rokon (a megkeresztelkedéssel kapcsolatban innen jön az az ötlet, hogy a népéért és nem maga miatt vette a bűnbánat keresztségét), a továbbfejlesztett változatban 40 napos böjt is kialakul, épp úgy, mint Illés, vagy Mózes esetében. Teológiai mondanivalója, hogy Jézus különleges személy, aki képes ellenállni a sátán kísértéseinek, mivel szintén abból a hitből keletkezett a legenda, hogy ő a messiás. A 34. versben nem tartalmazza azt, hogy „ő a Krisztus”. Márk 1:41 - Codex-D változat, Jézus mérgesen kinyújtotta kezét. Az együttérzés haraggá változik, ezt a mozzanatot a többi evangélium törli. Márk 2:5: A bűnbocsánat adásának a hatalma. Az eredeti történet, egy csodatörténet, az ebbe bekerülő elem bűnök megbocsátásának a képessége. A korai egyházban kialakuló szent gyónás és a papság későbbiekben intézményesített, kapott hatalma az, ami itt megjelenik a mondat beiktatásával. A hatalomra való jogot a gyógyítás formálja, az apostoloknak a későbbiekben különleges gyógyításokat tulajdonítanak, hogy a bűnök elengedésének és megtartásának a jogát saját maguknak bitorolják. Mindezek ellenére nem zárható ki az sem, hogy Jézus felhívja a figyelmünket valóban, erre a mindenki által tudott emberi képesség gyakorlására, aminek a neve: megbocsátás. Márk 2:17: Vannak tehát igazak, szemben a kereszténység mindenki bűnös páli felfogásával. Márk 2:26 Márk 3:5, (10:41) Jézus újra haragra gerjedt, ez megint kimarad a Mátéból és a Lukácsból. Márk 3:15 „rettenetes fény csapott ki a vízből és a jelenlévők mind megrémültek” – kiegészítés van apokrif irodalomból az evangélium szövegében némely latin kéziratban. Márk 4:28 A görög nyelvű kiadásukban Westcott és Hort ezt a szakaszt betoldójellel jelölte meg, ezt azért tették, mert régi hibát véltek felfedezni a szakaszban, a jel a javítás szükségességét jelentette. Márk 6:3 A legkorábbi papiruszokon „az ács, Mária fia” szerepelt, ezt hitvédelmi szempontból változatták meg (vsz. Celsus miatt) ács fiára. Márk 7:3-4 alapján azt lehet mondani, hogy nem zsidóknak íródott, hiszen magyarázza a zsidó szokásokat, a címzettek pogányokból lett keresztények lehettek. Márk 7:36 és párhuzamos helyein: senkinek ne mond el. Nem lehetett megtörtént esemény, hanem az evangelista fikciója, hiszen tömeg van jelen, az evangelista két nézetet akart kibékíteni, az egyik miszerint húsvét előtt, nem volt messiás Jézus csak húsvét után, kivéve azt a részt ahol félelmet említ és áldozatot, ugyanis megtörténhetett az, hogy a főpapok nem nyilvánítottak egészségesnek valakit és így nem mehetett vissza a családjához. Márk 8:31 „három nap múlva fel kell támadnia” helyett harmadnapra lett átírva a szöveg, az időrendi bonyodalmak elkerülése végett. Márk 9:29 „böjt” a kifejezés bekerül a szövegbe a szerzetesek által, hiszen a böjt keresztény kötelezettség lett az aszkézis térhódítása miatt. Márk 12:42: A -lepta dyo- csak Heródes által uralt területen volt használatos ezért nem keletkezhetett Rómában az evangélium, hiába latinizmus. Márk 13. Az eseményekből visszavetített jövendölés Jeruzsálem pusztulására, kivéve a 13:14-et, ami a Caligula eseményt rögzíti. Márk 13:11 szövegváltozás, „ne készüljetek fel előre a védekezésre”, „ne aggódjatok előre”. Márk 13:32 „sem a fiú” kikerül a szövegből, mert méltatlanak tartották, hogy Jézus ne tudjon valamit, később visszakerült. Márk 14:62 hitvédelmi változtatás, a régebbi szövegek szerint a főpapnak mondja Jézus, hogy ő meg fogja látni az ember fiát. Márk 16: 3 „A nap harmadik órájában az egész földkeregségre sötétség borult, s angyalok szálltak le a mennyből. Ő pedig az élő Isten ragyogásában feltámadt, és amint felszálltak vele a mennybe, azonnal kivilágosodott. Akkor ők (asszonyok) közelebb húzódtak a sírbolthoz.” A Márk evangélium utolsó fejezete a legkorábbi kopt nyelvű szahidi kéziratokban a 16:8-al véget ér,, a 9-20-ig terjedő szakasz betoldás, amely egy régebbi kéziraton sem szerepelt. A Márk 16:8-as befejezése egy elég jelentős szövegcsoportra jellemző volt méghozzá az alexandriai szövegcsoportra, ugyanis az egyik legjelentősebb B. jelzésű Codex Vaticanus valamint a Codex Sinaiticus is befejeződik a 16:8-al.Van olyan kézirat, ahol egy rövidebb befejezés van a 8. vers után és van olyan ahol a 16:14 többfajta különféle kiegészítések találhatóak. Van, ahol középhosszú befejezés van. Mivel a Márk evangéliuma a legrövidebb ezért ez felel meg leginkább a szóbeli ősevangéliumnak, a fenti fejezetekben leírt indokok miatt, ám ha ebben a legrövidebb evangéliumban, ennyi változtatás van, mennyire hiteles a többi? Bevezetés a János evangéliumába Keletkezési idő: A legidősebbnek vélt újszövetségi szöveg a Ryland gyüjtemény leghíresebb papirusz töredék (P.52.), mely alátámasztani látszott az újszövetségi evangéliumok egészen korai létezését. Az 1920-ban, Egyiptomban fellelt papiruszdarabka keletkezési idejének, a 125 év körüli meghatározását hosszú ideig nem kérdőjelezték meg, és így az furcsa ellentmondásos helyzet állt fenn, hogy a legkésőbb írott János-féle evangélium megalkotásának idejét nyolcvan évvel korábbra helyezte vissza a vallástudomány. A Rylands töredék egy kódexből (nem tekercsből) származó papirusz darabka, melynek egyik oldalán 5 teljes, 9 hiányos, míg a másik oldalán 6 teljes, és 7 hiányos szótöredék olvasható, összesen 118 részben vagy egészben olvasható betű. Ha ehhez hozzáteszünk 79 hiányzó szót, akkor János 18. fejezetének verseit kapjuk. A papiruszdarabkát, az 1930-as években, Collin Roberts, három másik bibliatudós beleegyezésével, kizárólag a paleográfia tudományára támaszkodva a 125. évre helyezte. Az általa meghatározott dátumozást majd 60 évig senki nem kérdőjelezte meg, ám Roberts korrektsége az utóbbi kb. 20 évben már egyre határozottabban meg lett kérdőjelezve. Andreas Schmidt, rámutat a Chester Beatty gyűjteményben található 'papirusz X.' és a P.-52 közötti paleográfiai egyezésekre és inkább 170 körülire dátumozza megalkotásának idejét. A Wittenberg Egyetem Teológiai Tanszékének professzora, Udo Schelle ovatos hangnemben annak ad kifejezést (The History and Theology of the New Testament Writings) c. könyvében, hogy a 125-re datált töredéknél nyugodtan meglehetne engedni egy 25 éves kitolódási időt és elfogadhatónak tartja a 150 körüli évre történő meghatározást. Rylands töredék betűformái, írásmódja teljesen megegyezett az Egerton Papiruszon talált szöveggel, amit a paleográfusok gyorsan a János töredékkel egyező időszakba, a II. sz. elejére helyeztek. Ez a dátumozás mára érvényét vesztette, mert papirológus (papirusztöredékeket vizsgáló szakág), az atmoszférában előforduló és a papirusz anyagában lerakodó részecskék vizsgálata után a biblikus szakemberek véleményét megcáfolva a III. sz. elejére tolták ki az Egerton kézirat alkotási idejét. Ha a írástörténészeknek igazuk van, akkor az egyezések miatt a Rylands papirusz megalkotásának idejét mindenképpen későbbre illene helyezni. Dr. Brent Nongbri rámutat a paleográfikus meghatározások nehézségeire, megbízhatatlanságára, példaként a Rylands töredékeket összehasonlította a II. sz. végéről származó papiruszszövegek betűivel, írásformája jellegzetességeivel és a közeli hasonlóságok miatt – véleménye szerint – a P-52. keletkezési idejét nyugodtan meglehet határozni a II. sz. végében is. Nongbi rámutat, hogy Collins mindössze öt másik töredékkel hasonlította össze a P.-52, mely közül négy – lehet szintén helytelenül – a II. sz. elejére van datálva, míg egy bizonyosan a 152-es évre. Későbbi időből származó kézirattöredékekkel történő komparációt elhanyagolt. Nem ajánlatos továbbá az olyan vélemények figyelembevételének mellőzése sem, melyek a papiruszdarabkát még későbbre, a III. sz. elejére valónak vélik. Szerzőségi kérdés: Az eredeti evangélium keletkezési helye Efézus. Ireaneus véleménye volt az, hogy János apostol a szerző. Ireaneus ezt Polykarpostól hallotta, Polykarpos pedig János apostol tanítványa volt. Így ennek az egyenes ágon való levezetésnek az eredménye az a szemlélet, hogy János apostol a szerző, aki Trajanus uralkodása alatt hunyt el vénségben. Trajanus 98-117-ig uralkodott, János apostolt Domitianus császár (81-96) keresztényüldözése száműzte Pátmoszra a rómaiak fegyenctelepére. János apostol i.sz. 95-96-ban még Pátmosz szigetén raboskodott, ahol kőfejtést végeztek a rabok. A hagyomány szerint (Hieronymus 392 -De viris illustribus -Kiválló férfiak c. műve alapján) még idős kora ellenére hajóra szállt és Efézusba ment, ott hamar meg is halt. Pátmosz szigete 80 km-re van Efezustól a sziget 16 km hosszú és 5km széles, kelet-nyugati irányban. A jelenések könyve is Efézusból terjedt el. János apostol II. és III. levelében konkrétan presbyterosnak nevezi magát a szerző. Nincs kizárva az sem, hogy János apostol i.sz.44-ben Jakab apostollal együtt halt mártírhalált, így a János apostolnak tulajdonított iratokat a János nevű presbiter írta. (Apcsel. 12: 1-3) A János evangéliuma és a Jelenések között nagyon jelentős szókincs és stílusbeli különbségek vannak, ezt a teológusok az eltérő körülményekkel magyarázzák. A Jelenések könyve a III. század közepéig nem mindenki által elfogadott tekercs. Dionysius alexandriai püspök azért ítélte el a hitelességét, mert a montanisták eretnek irányzata erre alapozta a millenista nézeteit. A történetkritikai szemlélet egy János nevű presbiternek tulajdonítja az iratot, ezt a nézetet vette át az újkori bevezetés tudomány. Összegezve: Szerző: János nevű presbiter Keletkezési hely: Efezus Keletkezési idő: kb. i.sz. 150 Prológus Az ige testté lett. Az ige görögül itt logosz, a logosz jelentése: beszéd, szó, kijelentés. Hiteles fordítási lehetőségek tehát: A beszéd testté lett. A szó testté lett. Az kijelentés testté lett. A logosz előfordulása több esetben a tanításra vonatkozik, például az én beszédeim (logosz) soha el nem múlnak /Mt.24:35/. A logosz előfordulása több esetben, az Isten üzenetére vonatkozik, például hirdesd az igét /II. Tim. 4:2/. A logosz néhány esetben tulajdonnévként szerepel, például és a neve Isten Igéjének neveztetik /Jel.19:13/. Az hogy testté lett, az anyagról szól, ugyanis a szarx szó jelentése hús, test, az anyagi része az embernek. Átvitt értelemben pedig az emberi természet bűn miatt megromlott részét jelenti. Mindennek a tudatában érdekes dolgot állít János a prológusban, létezik egy isteni kijelentés, ami testi formát öltött, átváltozott. A továbbiakban egyértelműen Jézussal azonosítja ezt. János nem részletezi azt, hogy ez hogyan történt, megszületéskor, vagy a pusztában, esetleg a bemeritkezéskor szállt bele a kijelentés? Mivel a János evangélium alapvetően gnosztikus mű, a megoldást a gnosztikus eszmeiségben kell keresnünk. A gnosztikusok több istenről beszélnek, külön isten a világ teremtője, külön isten az eonkrisztus aki Jézusba szállt, és külön isten maga az Isten aki a fény. Az mondat, hogy minden általa lett nem vonatkozhat az Istenre, mivel az anyagi világot másik isten teremtette, s ez is attól függ, hogy a minden alatt, minden anyagit kell-e érteni, vagy minden szellemi, lelki lényt? Mivel anyagról nincsen szó, csak világosságról meg sötétségről, ebből az következik, hogy a minden általa lett, az a szellemi lényekre vonatkozik, és nem az anyagiakra. Ez esetben tehát azt, hogy a logosz, vagyis a kijelentés Isten volt nem mondhatjuk el, mondhatjuk viszont azt, hogy kis i betüvel, ahogyan a harmadik századi gnosztikus kereszténység is értette, már könnyebbé teszi a megértését a prológusnak. Kezdetben volt a kijelentés, és a kijelentés az Istennél volt, és isten volt a kijelentés. Magyarán az Istennél volt ez az isten, aki maga az isteni üzenet, mely belészállt Jézusba, és így a kijelentés isten testté lett. „Istenem, istenem, miért hagytál el engem”, mondja ennek az istennek Jézus, mikor a kereszten elhagyta őt az eonkrisztus, aki maga az isteni üzenet, a logosz. A kezdetben kifejezés, az örökkévalóságból eredő élet érzékeltetéséhez használt kifejezés, kisegítő fogalom vö. (I. Mózes 1:1). A kereszténység szerint ez Jézus születése előtti úgynevezett preegzisztens lényéről szól, csakhogy itt nem Jézus létezett születése előtt, hanem az az isten, aki maga a kijelentés, aki a testbe csak beléköltözött. Ő benne volt az élet. Nyilvánvalóan a világosság és a sötétség ellentétbe van állítva egymással, alapvető gnosztikus tanítás, hogy a fény gyermekei be tudják fogadni a fény ismeretét, és visszakerülhetnek az öröklétbe az Istenhez, a sötétség gyermekei nem fogadják be a világosságot. Ez a gnosztikus gondolat végigvonul az egész János evangéliumon. „A sötétség nem fogadta be azt.” Az anyagi test, nem tudja befogadni: „A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.” A világosság a lélekre hat. A gnosztikusok különbséget tesznek azok közt az emberek közt, akik Isten fiai lehetnek, (ezek azok, akik valamikor a fényből származtak, és a test rabságába estek), és különbséget tesznek a sötétség fiai között, akik nem lehetnek Isten fiai, mert amúgy sem volt közük a Fényhez. Akik Isten fiaivá válhatnak, azok az ismeret által nyerhetnek újra örök életet: „az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged”. A Jézusban testet öltött üzenet (isten), tehát csak azokra hat, akik visszakerülnek a Fényhez. „hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiává legyenek” Az itt található hatalomnak fordított szó az excousia, jelentései: szabadság, jogosultság, képesség, erő. Az elveszített istenfiúságot nyerhetik vissza, akik képesek befogadni. A János evangéliuma a szinoptikusokhoz képest egy bővített hagyományanyag. Sokkal több típusú csodatörténet található bennük, mint a szinoptikusokban. „János evangéliumában leplezetlenül jelenik meg Jézus Isten volta”, írja Ratzinger. Ehhez a negyedik evangélium Prológusa szolgál számára fő érvként, ám a probléma már annak fordításakor felvetődik. Már Jeromos úgy fordította a szöveget a 9. és 10. verstől, mintha többé nem „az Ige” [„a Szó”, „a Beszéd”] (latinul Verbum, tehát akárcsak a németben, semlegesnemű főnév), hanem hímnemű lény lenne az alany, amely nyilvánvalóan Krisztust jelentette. A valóságban továbbra is „az Ige” az alany, tehát: „Az [az Ige, a Szó] volt az igazi világosság. Az [nem pedig Ő] volt a világban”; hasonlóképpen a 11. és 12. versben „Az a tulajdonába jött … de mindazoknak, akik befogadták azt, hatalmat adott …”. A 14. vers nem azt állítja, hogy Isten emberré lett, hanem: „az [isteni] Ige hússá lett”. Ez az „Ige” nem külön (második) isteni lényt jelent, hanem ünnepélyes, himnikus módon Isten szólását (beszédét) és működését fejezi ki (ld. pl. ezt a beszédmódot: „A király szava elhangzik népéhez”). Hasonlóképpen beszél az Ószövetség tiszteletteljesen Isten Bölcsességéről, mintha az külön személy lenne, „aki a Te oldaladon [ti. Isten oldalán] trónol” (Bölcs 9,4). A görög egyházatyák ellenben – a hellenista filozófiának megfelelően – „Logosz”-on (= „a Szón”) Istentől származó, külön közvetítő lényt értettek, aki Jézus Krisztusban testet vett fel, és ezáltal ember lett. Erről definiálta a Nikaiai Zsinat (Kr. u. 325) Jn 1,1c-re („és isteni volt az Ige”) hivatkozva, hogy nem csupán Istenhez hasonló, hanem Istennel egyenlő (ld. a Nagy Hitvallásban: „Jézus Krisztus … valóságos Isten a valóságos Istentől…”). A Prológus 14. versében a „hús” nem csupán a testet jelenti, mint a későbbi görög felfogásban, sem pedig csak egyetlen embert, hanem ez a szó általában (az) embereket jelöli esendőségükben (vö. Jn 8,15: „Ti hús szerint” = mint emberek ítéltek). Ezért értelemszerűen így fordítandó: „(Isten hatékony) Igéje emberekké vált.” Eszerint Isten Igéje nemcsak Jézus Krisztusban jelent meg, hanem jelenvalóvá vált „emberekben” is. Isten emberekben és emberek által szólt és hatott, éspedig azokban, akik befogadták Igéjét (vö. 12. vers). A Szó nemcsak kívülről hangzott el számukra, hanem jelenvalóvá lett bennük (amint Isten megjelent Mózes előtt az égő csipkebokorban, és Illés előtt a szél zúgásában). Így kapcsolódik Jn 1,14 az 1,12k-höz (ezért áll „és” a görög mondat elején): amire Isten Igéje mindazokat felhatalmazza, akik befogadják, tehát Isten szeretetét elfogadják, azaz hogy Istenből szülessenek és így Isten gyermekei – fiai és leányai – legyenek. Ez megvalósult a gyülekezetben: Igéje által Isten jelenvalóvá lett a hívőkben. A 12–14. versekben az isteni Ige iránt nyitott hívőknek Istenből való új – „szűzi” – születésük lehetőségéről és tényéről van szó. Ezért a folytatás: „… és bennünk (P. W. kiemelése) lakozék” [ingresszív aoristos – P. W.]. Az alany továbbra is „az Ige”, nem valamely egyedi ember, akivé az Ige válhatott volna, és aki aztán csak közöttünk lakozott volna. A 14. versben aztán nem valami „Egy(etlen)szülöttről” vagy „az Atya egyetlen fiáról” van szó, hanem a „maga nemében páratlan” vagy „az Atyától [= Istentől] egyedül származó [Szó]-ról”, akiről Keresztelő János tanúságot tesz (15. v.). Ennek megfelelően a „kegyelemmel és igazsággal teljes dicsőség” (a 14. versben) a „maga nemében páratlan” vagy „egyedül származó” Igéé [Szóé], amely az Atya-Istentől ered, tehát nem az „egyetlen”, lényegét tekintve isteni „Fiúé”. Ez helytelen fordítása a görög monogenész fogalomnak (ennek jelentése: „a maga nemében vagy származásában páratlan”, nem pedig „Egy/etlen/szülött” vagy „Fiú”), amit a későbbi teológia határoz meg, amelyben az isteni Szót azonosították a bibliai „Isten fia” kifejezéssel. Amikor a Biblia „Isten fiá”-nak nevezi Krisztust, akkor nem „Istenen belüli” fiúra gondol, hanem Istennel való egyedülálló kapcsolatát, messiási kiválasztását és küldetését akarja kifejezni vele (Ratzinger azt írja: „A »nemzés« a kiválasztásban áll”). Mint ilyen nem az egyetlen fiú, hanem „az elsőszülött sok testvér [és nővér] között” (Róm 8,29), „az egész teremtés elsőszülöttje” (Kol 1,15) és „a holtak elsőszülöttje” (Kol 1,18). Az Istenből születettség tehát nem csupán Jézus Krisztusra vonatkozik. Krisztust kifejezetten csak a 17. vers nevezi meg, anélkül hogy azonosítaná az Igével; viszont ő az, aki által az Ige kegyelme és igazsága a világba jött – eltérően Mózestől, aki által a törvény adatott. A 18. versben ismét „a maga nemében páratlan isteni [Igé]-ről” van szó, amely az Atya ölén van, és (Jézus révén) hírt adott Istenről – tehát nem fiúról van szó. Joseph Ratzinger teljesen a hellenista jellegű dogmatikus krisztológia szellemében azonosítja a „Logosz”-t, az isteni Szót Jézussal. A korai egyházban azért is következett be ez az azonosítás, mivel mértékadó görög teológusok a Bibliától eltérően nem az egész embert értették a maga esendőségében „test”-en („hús”-on), hanem (a hellenista test–lélek-dualizmusnak megfelelően) csupán az emberi testet. Ezért Isten Szavának „testté levését” egy második isteni személy „inkarnációjaként” („testben levéseként”) fogták fel (vö. a Hitvallásban: „… testet vett föl …”). Számukra Jézus Krisztus az Atya-Istennel egylényegű Fiú-Isten volt egy emberi testben, amelyben ő a lélek helyét foglalta el. Később általánosan elismerték ugyan, hogy emberi lelkének is kellett lennie, de a félrevezető beszédmódot, ti. hogy az „ember Krisztus Jézus” névvel (1Tim 2,5) egyúttal (egy második) isteni személyt is jelöltek, megtartották; holott a Kalkédoni Zsinaton (Kr. u. 451) definiálták, hogy ugyanaz a Krisztus „két természetben össze nem elegyítve” és „szétválaszthatatlanul” létezik. A hit e megfogalmazásában azonban nem magyarázták meg, hogy két szellemi természet – egyenként saját öntudattal és saját szabadsággal – miként lehet egy és ugyanazon személy. A pápa gondolatmenetében központi helyet foglalnak el Jézusnak a János-evangéliumban leírt „Én vagyok ”-kijelentései (Jn 8,24.28.58; 13,19), amelyeket az égő csipkebokorból szóló isteni kinyilatkoztatással (Kiv 3,14) állít párhuzamba, s ebből vezeti le Jézus Krisztus Isten voltát (398–402. l.) – pedig itt arról van szó, hogy Jézus Isten kiválasztott messiásaként is egyedülálló viszonyban van Istennel, s az „Én vagyok”-nak ez a hangsúlyozása ezt igazolja. Rudolf Schnackenburg ezt írja Jézus Jn 8,24-beli „Én vagyok”-járól: „Benne Isten van jelen, hogy kinyilatkoztassa és az embereknek felkínálja eszkatologikus üdvösségét.” Azokkal a zsidókkal vitázva, akik azt vetik szemére, hogy önmagát teszi Istenné (Jn 10,33), Jézus „Isten fiának” nevezi magát, „akit az Atya megszentelt és a világba küldött” (Jn 10,36), tehát olyan embernek, aki nem természeténél fogva egylényegű fia Istennek, hanem akit Isten választott ki messiásnak. Ez a kiválasztás az isteni akarat szerint öröktől fogva történik, ezért mondhatja Jézus: „Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok” (Jn 8,58), anélkül, hogy ez érv lenne Isten volta mellett. Ismét Rudolf Schnackenburgot idézem: „Jézus ezzel nem igényli a Jahvéval való azonosságot.” Ugyanez a Jézus azt mondja Istenről: „Az Atya nagyobb, mint én” (Jn 14,28), és világosan megkülönbözteti magát Istentől, amikor azt olvassuk: „Ez az örök élet: megismerni téged, az egyetlen igazi Istent, és Jézus Krisztust, akit te küldtél” (Jn 17,3). A János-evangéliumnak ezeket a helyeit XVI. Benedek figyelmen kívül hagyja. A Kivonulás könyve már Mózesről mondja, hogy „isten” lesz testvére, Áron (Kiv 4,16) és a fáraó számára (Kiv 7,1). Ha Isten a zsidó hit szerint már Mózesben és Mózes által úgy működik, hogy Mózes mások számára isten (ami nem valóságos azonosságot jelent), akkor mennyivel inkább érvényes ez az Újszövetségben Jézus Krisztusra vonatkozóan. Ebben az értelemben kiálthat fel Tamás: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,28). A pápa számára azonban csak itt lelte meg „teljes alakját” a tanítványok hitvallása, mivel a tanítványok tapasztalatát, hogy Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által Isten működik, ő így értelmezi: „A nagy pillanatokban a tanítványok megrendülten érezték: Ez maga Isten”. Amikor XVI. Benedek a Filippi levél himnuszára (Fil 2,6–11) hivatkozik (21., 126. l), akkor a 6. versnek a német egységes fordítás által adott megfogalmazásából indul ki: „Egyenlő volt Istennel, de nem ragaszkodott ahhoz, hogy olyan legyen, mint Isten”, és ezt úgy értelmezi, hogy Jézus „emberként valóban Isten volt”. De még ha helyes lenne is ez a fordítás, akkor sem következne belőle, hogy Jézus maga Isten, hanem csak az, hogy Istennel egyenlő volt, vagy olyan volt, mint Isten („megistenült” ember). Saját lényegét ugyanis nem vetheti le az ember, és nem tehet magáévá másik lényeget, hanem csupán kölcsön kapott, fölvett állapotról mondhat le. Ez azt jelentené, hogy Krisztus a neki adott, de nem lényegi istenségről mondott le, és hasonlóvá vált az emberekhez, azok mostani, Istentől távoli állapotában. Ám az eredeti görög szöveg szó szerinti fordítása másképp hangzik: „Ő Isten alakjában volt (jött), de nem tekintette zsákmánynak (vagy szerencsés fogásnak), hogy Istennel egyenlő.” Ez az eredeti szöveg tehát különbséget tesz az „Isten alakjában való lét” között, amelyben Jézus jön, és az „Istennel egyenlő lét” között, amire nem törekszik. Ezt jobban meg lehet érteni, ha így fogalmazzuk: Jézus „Isten-alakban, Isten alakjában”, azaz Isten képmásaként jött, az új, a második Ádámként (vö. Róm 5 és 1Kor 15), de az első Ádámmal ellentétben nem akarta zsákmányként, rablott holmiként (vagy: gazdátlan jószágként) magához ragadni az Istennel való egyenlőséget; hanem kiüresítette magát, és egyenlő lett az emberekkel az ő (a bűneik következményeként létrejött) rabszolgai létükben, engedelmesen egészen a kereszthalálig. Ezért magasztalta fel őt Isten, és adta neki azt a nevet, amely minden (más földi) név fölött van. A 10. vers helyes fordítása: „hogy mindnyájan térdet hajtsanak Jézus nevében [nem: Jézus neve előtt]”, mégpedig „Isten, az Atya dicsőségére” (11. v.). Az az imádás, amely Izajás próféta szerint (45,23) egyedül Istent illeti meg, nem irányul Jézusra is, ahogyan Ratzinger véli (21. l.), hanem az ő nevében, az ő közvetítésével egyedül Istennek, az Atyának szól.” (Ez az idézet Paul Wess munkája nyomán készült, Gromon András. és B. J. fordítása alapján, náluk bővebben kifejtve lábjegyzetekkel.) Kánaáni menyegző A kánaáni menyegzőn történt borszaporítási történetben van egy mondat, ami utal arra, hogy Jézusnak gondja lehetett a saját családjával (Jn. 2:4). Szokás szerint a magyar fordítások különbözően adják vissza a Jézusnak tulajdonított szavakat: „Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony?” Károli "Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony?” Protestáns "Asszony, a te gondod az én gondom.” Katolikus „Mi közünk ehhez, óh asszony?” Csia A katolikus fordítás pont az ellenkezőjét fejezi ki a másik háromnak, a Csia féle fordítás többes számba teszi a mondatot, utalva rá, hogy Jézus a tanítványai nevében beszél. Az első kettő egyértelműen elutasítás személyesen Jézustól. Az eredeti valós probléma, hogy Jézusnak milyen gondjai lehettek a családjával, nem derül ki. Egyedül az asszony kifejezés ugyanaz mindegyikben, mintha Jézus úgy beszélne az anyjával, mint egy idegen nővel, az viszont nem derül ki, hogy miért tenne ilyet. A Márk harmadik fejezetében Jézus elutasítja rokonait, mert nem cselekszik Isten akaratát. Nem hagyja abba a tanítást, amikor az anyja és a testvérei kihívják, vagyis inkább vállal közösséget a tanítványokkal és a tanítással, mint a rokonaival. A borszaporítás történetében ellenben, mégiscsak közösséget vállal anyjával, hiszen csodát tesz neki. Ez a magatartás kettősséget mutat, szavakban kemény elutasítás, cselekedetekben pedig jóság. Egervári Oszkár szerint, Jézus eljátssza a tanítványoknak, hogy milyenek is ők valójában, ugyanúgy amikor a „nem küldettem, csak Izraelhez” mondat elhangzik, így szembesíti a tanítványokat a saját gőgös magatartásukkal, viszont a cselekedetek pedig a jóságról beszélnek. Amennyiben csak a fenti idézetekből álló elutasítás fogalmazódott volna meg Jézustól, csodatétel nélkül, csak akkor lehetett volna szeretetlenséggel vádolni Jézust. Ugyancsak nem derül ki az sem, hogy Jézus miért gondolta, hogy ő maga tisztesség nélkül lenne a saját rokonainál, amit a Márk mellett a Máté (13:57) is megemlít: „Nincsen próféta gyalázatban, csak szülőhelyén, rokonainál és családjában.” Ez egyébként ószövetségi idézet. Saját családja nem bízott benne. Mind a Máté (13:58), mind a Márk (6:5) egybehangzó állítása szerint, Jézus nem volt képes ott csodát tenni, ahol hiányzott a belé vetett bizalom. Ezek szerint a kánaáni menyegzőn még bízott benne a családja, mert sikerül neki a borszaporítás. A szinoptikusokban kétféleképpen található ez a rész, miszerint nem képes csodát tenni. Jézus és Nikodémus Gnosztikus tanítások kifejtése. János felhasználja az Isten országa kifejezést, de az abba való bejutáshoz olyan feltételt állít, ami a szinoptikus evangéliumokban nem található: aki nem születik újjá víztől és szentlélektől az nem mehet be az Isten országába (Jn. 3:5). Továbbá az Emberfiában való hitet teszi meg az örök élet lehetőségének, éppúgy, mint Pál. Míg a szinoptikusoknál Istenbe vetett bizalom hirdettetik, addig a János evangélistánál megjelenik az, az üzenet, az Emberfiában, mint egyszülött fiúban való hit szükségességét állítja. A mennyből alászálló üdvözítő, szép gnosztikus tanítás. A János evangélista mindenkit ítélet alá helyez, aki nem hisz Isten egyszülött fiában, a szinoptikus evangéliumokban, Jézus igehirdetésében ilyennel még nem találkozunk! Ez azt jelenti, hogy Jánosnak új kijelentései voltak a Szentlélektől, Jézus halála után. A fény és a sötétség kifejezések szintén gnosztikus alapfogalmak, az ezekkel való kifejezésmód a János evangelista egyik jellemző vonása, további gnosztikus vonás a lélek és a test szembeállítása (Jn. 3:6 és Jn. 6:63) „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit”, ami megint csak Pálhoz hasonló új üzenet. Nikodémus éjszaka kereste fel Jézust, nyilvánvalóan félt a főpap hatalmától. A mester megszólítással a tiszteletét fejezte ki Jézus irányába. Nikodémus nem csak a saját nevében jött, azt mondja- Mi tudjuk! - tehát azt a kisebbségben levő csoportot képviselte a szanhedrinen belül, akik komolyan foglalkoztak Jézussal, és nem megölni akarták, hanem kíváncsiak voltak rá. Az újjászületés konkrétan – anothen gennétai- jelentése: felülről születés azaz Istentől születés. Nikodémus hivatkozik a test fogságára, feltételezve azt, hogy nem lehetséges az, amiről Jézus beszél, azaz felülről születni, hiszen ha másodszor megszületne az ember, akkor is az anyja méhéből jönne ki, vagyis megint csak test volna. „A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen” –szögezi le a gnosztikus tanítás igazságát a nagy tiszteletre méltó Pál apostol is. Jézus azonban Lélektől való születést teszi feltételévé az Isten országába való bejutásához. Lelkileg kell alkalmassá válni, a testtől függetlenül lehetséges ez. Jézus a vízkeresztséggel kapcsolja össze a Lélek általi keresztséget, nyilvánvalóan, ezt a saját tapasztalata miatt teszi meg. Ez a fejezet kétszer is megerősíti azt, hogy Jézus keresztelt. Jézus itt titkot árul el az éj leple alatt Nikodémusnak: „És senki sem ment fel a mennybe, hanemha az, a ki a mennyből szállott alá, az embernek fia, a ki a mennyben van.” Jézus kijelenti, hogy azok az emberek voltak a mennyben, akik onnan jöttek a földre, s pillanatnyilag is a mennyben vannak. Gnosztikus alaptanítás. Az ember, tehát a felülről való születéssel, a Lélek általi születéssel, közvetlen kapcsolatba kerül azzal a mennyel, ahonnan a földre jött. Hogyan lehet egyszerre a földön is és a mennyben is? Úgy, hogy a Lélek hordozza magában a mennyet, a menny fényét, s ahogyan a mennyből kikerült ember, kapcsolatba lép ezzel a Lélekkel, maga is átváltozik, és képes rá, hogy mennyei látása legyen. Így bár helyileg a földön, van, a Lélek által viszont a mennyben van. A rossz jóvá válik, az anyagi test, nem akadálya többé, a léleknek. A kígyó aki a sátán jelképe, most a felülről született ember jelképévé válik. Ahogyan Mózes idejében „bálványozták” (felnézni rá, fel emelni) a kígyót, úgy kell most a felülről született embereket „bálványozni” (felnézni rá, fel emelni)! Jézus itt vált át a beszédben, eddig azokról az emberekről beszélt, akik kapcsolatban vannak a mennyel, most pedig az Isten fiáról beszél, arról a Lélekről, amit ő fogadott be magába. Mindenki, aki bízik ennek az isteni Léleknek, a Jézuson keresztül megjelenő tanításában (a kijelentés maga az isteni lélek, a logosz, aki isten), annak örök élet a jutalma. Keresztelő János ebben a fejezetben megerősíti Jézus egész tanítását: „Az ember semmit sem vehet, hanem ha a mennyből adatott néki.” Akik tehát a mennyből jöttek, befogadhatják a mennyei istent, s most a kijelentést által, ami a mennyből adatott bárkinek lehet erre lehetősége. Ha ez a lehetőség nincsen, akkor az embernek nem lehetne örök élete. Keresztelő János utolsó tanúságtétele A Jn. 3:22-ben ismét felbukkan egy kiegészítés a szinoptikusokhoz képest, János állítja, hogy Jézus keresztelt, ezt pedig a korábbi hagyomány nem erősíti meg. A keresztelkedés igen elterjedt már a második században, mikor a János evangéliuma született, az írónak képtelennek tűnt, hogy Jézus ne keresztelt volna, ez persze szorosan kapcsolódik is a Nikodémussal folytatott beszélgetéshez. Talán saját magát akarta javítani, ezért is jegyzi meg a 4:2-ben, hogy Jézus nem keresztelt. János tehát egyszerre állítja, hogy keresztelt és azt is, hogy nem keresztelt Jézus. Az is lehetséges, hogy ezt a zárójelbe tett megjegyzést olyasvalaki tette be az evangéliumba, aki jobban ismerte a szinoptikusokat, és ahhoz képest írta át a János evangéliumát. Itt ismét előkerül egy gnosztikus elem a földi, anyagi és az égi, a lelki szembeállítása. A királyi tisztviselő fiának a meggyógyítása Ebből a perikópából derül ki, hogy a János evangélium szerzője ismeri a szinoptikus hagyományt, illetve ezt a részét (Jn. 4:44- Márk 6:4 és Máté 13:57 és Tamás 31). ’Mert Jézus maga tett bizonyságot arról, hogy a prófétának nincs tisztessége a maga hazájában.” Károli „Jézus maga állapította meg, hogy saját hazájában nincs a prófétának becsülete.” Katolikus „maga Jézus tett bizonyságot arról, hogy nincs becsülete a prófétának a saját hazájában.” Protestáns „Maga Jézus tett ugyanis tanúságot arról, hogy a prófétának nincs becsülete a saját hazájában.” Csia Ezen kívül maga a gyógyítás történet szintén megtalálható a szinoptikusban. Bár ott kifejezetten egy százados katona üzen Jézusnak, itt pedig maga a tisztviselő keresi fel, így a „nem vagyok méltó” szakasz kikerül a „sokan jönnek” szakasszal együtt. A János evangelista másképpen bánik a szövegekkel. A katolikus kommentár éppen ezért, Heródes Antipas tisztségviselőjével azonosítja a tisztviselőt és nem a római századossal, tehát két különböző távgyógyításról beszél. Gyógyítás a Beteszda fürdőnél Idézet a Máté 9:6-ból, Jn. 5:8. „fogd az ágyadat és menj” Ugyanakkor megjelenik két gondolat a szinoptikusokból, kicsit másképpen (Jn. 5:18) „E miatt aztán még inkább meg akarák őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel.” Károli „Emiatt a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak hogy megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának nevezte, s így egyenlővé tette magát az Istennel.” Katolikus „Ezért azután a zsidók még inkább meg akarták ölni, mert nemcsak megtörte a szombatot, hanem saját Atyjának is nevezte Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel.” Protestáns „Ezért azonban a zsidók még inkább azon voltak, hogy megöljék, mert azonkívül, hogy a szombatot eltörölte, az Istent is saját atyjának mondotta és azzal vele magát egyenlővé tette.” Csia Az első gondolat a szombat átértelmezése, a János evangelista a gyógyítás helyett az ágycipelésre teszi a hangsúlyt, mint olyan munkára, ami tilos szombaton, s Jézus mintha erre buzdította volna. A szinoptikusokban az ágycipelésre kiadott utasításnál nem volt szombat! A János evangelista szándékos szombat rontással vádolja meg Jézust, holott a szinoptikusoknál ez nem található, amennyiben a gyógyítás nem munka. A másik gondolat, hogy az Isten olyan nekünk, mint egy szerető szülő az Atya. Ám ez nem jelenti azt, hogy egyenlő lenne az ember az Istennel, ha valaki az Atyjának mondja Istent, attól még nem lesz vele egyenlő. Ám ha egyenlő is volna, akkor sem jelenti ez azt, hogy ő maga Isten (pl. egyenlő magasak vagyunk). Beszéd az élet kenyeréről Folytatom a szinoptikus összevetést Jn. 6:27-Lukács 12: 33-34 és Máté 6:19-21 és Tamás 76) „Munkálkodjatok ne az eledelért, a mely elvész, hanem az eledelért, a mely megmarad az örök életre” Károli „De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.” Katolikus „Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért” Protestáns „Ne az elvesző kenyéren munkálkodjatok, hanem azon a kenyéren, mely örök életre megmarad” Csia A szinoptikusokból ismert kincses mondás, „átírva” ételre, Nem feltétlenül szövegátírásról van szó, hiszen semmi akadálya annak, hogy Jézus ugyanazt a gondolatot másképpen fogalmazza meg. A kifejtése ismét eltolódik az úrvacsorára és a Fiúban való hitre: „Az tetszik Istennek - válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött”-"Én vagyok az élet kenyere - felelte Jézus” A sátoros ünnep Jn. 7:16 „Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, a ki küldött engem” Károli „Tanításom nem tőlem való, hanem attól, aki küldött.” Katolikus „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem.” Protestáns „Amit én tanítok, nem enyém, hanem azé, aki elküldött engem.” Csia Újabb gondolat, amely egyezik a szinoptikusokkal, méghozzá az, hogy Jézust küldte az Atya. Hogyan küldte? Hallotta Jn.8:40. A jézusi mondás tartalmazza azt, hogy Jézust valóban küldte az Atya: „Ha valaki egy efféle gyermeket befogad a nevemben, engem fogad be, és ha valaki engem befogad, nem engem fogad be, hanem aki küldött engem.” Márk 9:37 és Lukács 9:48 és Máté 18:5. Jézus tanítása valóban túlmutat az emberi természeten, ez utalhat annak isteni voltára. Bár a szinoptikusokban ez a mondás így nem fordul elő, annak tartalma és az összefüggései hasonlóak. A Károli fordításban tudomány szerepel, ha a gyógyítást is belevesszük ebbe a tudományba, akkor a kibővítés miatt helyesebb kivételesen a Károli fordítása. A küldött befogadás előfordul még a János 13:20-ban is, ott konkrétan arról szól, akiket Jézus küld el, míg a szinoptikusoknál a gyermek befogadása érvényesül, s a szöveg vége megegyezik a Lukácsnál található résszel: „s aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” Jézus tehát nem a saját tanítását tolmácsolja, hanem az Atyáét, ő egy hang, amin keresztül Isten megnyilvánul. A jó pásztor A jó pásztor perikópában két érdekes hasonlat található, mindkettő a „bizony mondom néktek” bevezetéssel kezdődik, ami jellemző volt Jézus szinoptikusokban található beszédeire is, tehát a hasonlatok helye: Jn. 10:1-10. Mivel előfordul a kapu, illetve ajtó, az itt található hasonlat, bár leszűkítve az eredeti mondást, mégis csak használható a megfelelő értelemben. Az szinoptikus mondás tehát: „Törekedjetek keresztül menni a szűk ajtón, mondom nektek, mert sokan keresik a bemenetelt és nem lesz erejük rá.” Lukács 13:24 „A szoros kapun menjetek keresztül, mert széles kapu és tágas út a pusztulásba vezet, és sokan azon mennek be.” Máté 7:13 És a János: „A ki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az.” Károli „Aki a kapun megy be, az a juhok pásztora.” Katolikus „de aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora.” Protestáns „Aki ellenben az ajtón át megy be, az a juhok pásztora.” Csia Amennyiben az ajtó, kapu a Jézus tanítása a juhok pedig az emberek, akkor a szoros kapun való bemenetel: a jézusi tanításoknak megfelelően viselkedés Isten és az emberek felé. Így mindenki pásztor, aki ekképpen cselekszik és átment a szűk ajtón. Az evangélium hirdetésének faladata alapján a mindenki pásztor kategória elfogadható, pláne ha hozzávesszük a pap, király, próféta, és krisztus tisztségek egyetemes kiterjesztését. Az új parancs: „egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Jn. 13:34-35 Károli „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Katolikus „szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Protestáns „egymást szeressétek. Ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet lesz bennetek egymás iránt.” Csia Jézus tanításának egyik központi gondolata fogalmazódik meg, bár itt kifejezetten csak a tanítványoknak és nem a néphez szólva sajnos, mint a szinoptikusokban s az ellenség szeretete is kimaradt. Jézus fellép a szeretet nevében, amikor a társadalom által megvetet vámosok és parázna nőkkel közösséget vállal, amikor fontosnak tartja a gyermekekről való gondoskodást, amikor betegeket gyógyít, amikor az emberek egymás közti hierarchiáját ellenzi, Jánosnál is előfordul ez a lábmosás történetében. Továbbá fellép még a szeretet nevében, amikor a szegényekről való gondoskodás mellett szól, amikor a bűnbocsánatról tanít, amikor az irgalomról tanít, és amikor imádkozni tanít. A szeretet tanítása megismétlődik a János evangéliumban még egyszer: Jn. 15:12-13, 17. A János 12:25-ben is szerepel egy mondás, ami megtalálható a szinoptikusoknál:” Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre.” a Mátéban kétszer 10:39 ”Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”16:25 „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” ,Márk 8:35 „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” Lukács 9:24 „Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.” A mondás direkt áldozat megtételére buzdít. A saját életedet alárendeled, mindenki más életének. Jánosnál ellentétes a szituáció, hiszen nem Jézusért vagy az evangéliumért kell áldozatot hozni, hanem az embernek saját magáért. Azzal, hogy másokat szeretsz és előtérbe helyezed őket, végső soron magadnak is kedvezel. Folytatom a szinoptikusokkal való összevetést (a következő kifejtés annak ellenére, hogy logikus és összefüggő, e sorok írója szerint nem eredeti jézusi tanítás, ám nem hallgathatjuk el, mivel a teljesebb kép érdekében a nem eredeti jézusi teológiát is meg kell vizsgálnunk, tehát ez utolsó fejezettel, e sorok írója nem ért egyet.) Van még egy darab idézete Jánosnak 15:20, ami megtalálható a Máté 10:24-ben. „Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál.” János „Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál.” Máté Az emberek hierarchiája a végkicsengés, így Jézus egyszer egyenlőnek, egyszer alá-fölé rendeltségben gondolkodik az emberekről. Egyetlen hely van, ahol elveti a hierarchiát az összes többi helyen hierarchiát állít fel. A humanista bibliakritika az egyetlen hely miatt veti el az összes többi helyet, azaz kizárja őket. Továbbá a János evangéliumban Jézus megköveteli, hogy neki szolgáljanak jutalomért, s Jézus, mint szolgatulajdonos jelenik meg a túlvilágon is: „Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya.” Jn. 12:26 Továbbá ha mindehhez hozzávesszük „Kövess engem” felszólításokat az így kapott kép is arra utal, hogy Ő a fej a Krisztus, pontosan, ahogy Pál mondta. Az „én vagyok” kifejezés tizennyolcszor fordul elő a János evangéliumban, amikor is Jézus önmagát hirdeti. A jó cselekedeteket mellett a hit kívánalma jelenik meg, pont mint Pálnál. Nem szerepelnek a böjtről és a válásról szóló tanítások, az igazságtalanság ellen csak akkor lép fel Jézus a János evangéliumban, amikor a saját személyéről van szó a szombat kérdését leszámítva. Bemerítő Jánost, kifejezetten Jézus előfutáraként mutatja be. Ugyanakkor megjelenik a gnoszticizmus, Jézus, mint születése előtt már létező fénylény, aki a világ megváltója, mint alászállt emberi testi-anyagforma. A Szentlélek, mint „vigasztaló”, egyedül Jánosnál fordul elő. A Pállal azonos üzenet nyilvánvalósága, már az első fejezetből kitetszik: „a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.” Jn. 1:17. Jánosnál Jézus dualisztikusan két részre osztja az embereket, Istentől valókra és ördögtől valókra, annak ellenére, hogy csak azok képesek hinni az Emberfiában, akik az „övéi”, azaz istentől valók, ez konkrétan az eleve elrendelés körülírása, ugyancsak Pállal azonos üzenet, és mindenkitől követelmény a hit. A két részre osztás az ítélettel kapcsolódva a hithez: aki hisz benne az nem jut ítéletre, aki nem hisz az már ítélet alatt van. János Mózest nemes egyszerűséggel a Jézus pártjára állította, mint aki róla beszélt, s mint aki vádolja majd a zsidókat. „Ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek, mert Énrólam írt Ő!” A feltámasztás A feltámasztás folyamatának rendelkezésünkre álló legrégibb leírása így hangzik: ,,Azon az éjszakán, amelyre felragyogott a vasárnap, és amikor a katonák kettesével őrködtek váltakozva, hatalmas hang hangzott a mennyben, és látták a megnyílt egeket és két férfi jött le, akik nagy fényességbe öltözöttek voltak, és közeledtek a sírhoz. A sír ajtajához támasztott kőszikla magától félre hengeredett, a sír feltárult és mindkét ifjú bement. A katonák ezt látva felébresztették a századost és a véneket, mert ők is ott voltak őrizni. És mialatt még mesélték, amit láttak, ismét látták, amint három férfi jön ki a sírból, kettő elölről támogatja a harmadikat és követi őket egy kereszt, a kettőnek a feje az égig ért, de akit támogattak, annak feje felülmúlta az egeket. és hang hallatszott az égből, amely ezt mondta: 'Prédikáltál a megholtaknak?' És a válasz hangzott a kereszttől: 'Igen!' Ekkor ők azon tanácskoztak, elmenjenek-e Pilátushoz elmondani a dolgokat.'' Péter evangéliuma Péter evangéliuma, amiről Konstantin császár udvari püspöke és történetírója, Euszebiosz tudósít a 4. században; amelyet Szerapion püspök a 2 és 3. század fordulóján még szó szerint ismert. Ez egy hosszabb töredékben újra ismertté vált egy pergamen kézirat révén, amelyet Felsó-Egyiptomban Akhmimnál egy sírban fedeztek fel 1866/67 telén. A szűk körben elterjedt első leírás, amint azt már Szerapion püspök is állította, nem Péter apostoltól származik, hanem egy a 2. században élt ismeretlen szerzőtől, aki ezt 150-ben írhatta, Jézus halála után 120 évvel. A régi egyház ezt sohasem fogadta el ,,valódi'', kánoni evangéliumként, hanem mindig ,,nem valódi''-nak, apokrif evangéliumnak tekintette, és felolvasását kizárta az istentiszteletekről. A beszámoló magát a feltámasztást írja le olyan folyamatként, amely a teljes nyilvánosság előtt, az egész római és zsidó őrség számára láthatóan, tehát mintegy jegyzőkönyv szerint zajlott le. Egészen mások a ,,valódi'', kánoni írások. Sosem Jézus feltámasztását magát írják le. Az egész Újszövetségben senki sem állítja magáról, hogy magának a feltámasztás folyamatának tanúja lenne. A szinoptikusoknál bármenynyire is szerepelnek tudósítások angyaljelenségekről a sírnál, maga a feltámasztás folyamata e jelenségeket megelőzi és nem tárgya a leírásnak. a feltámasztásnál senki sem volt jelen a kánon szerint, és a későbbi megjelenések nem a tágabb nyilvánosságnak szóltak, hanem a Jézus kíséretéhez tartozó néhány nőre és tanítványnak. „Erre kijöttek a sírból és elfutottak, mert félelem és szorongás vett rajtuk erőt. Senkinek sem szóltak semmiről, mert féltek.'' Ezzel fejeződik be Márk evangélium bővítetlen korai kézirata. Ez pedig nem ,,húsvéti'' örömöt vált ki, hanem ,,félelmet és szorongást''. Évszázadokon keresztül a katolikus templomokban Húsvét ünnepén a szertartásokon ezt az utolsó mondatot, egyszerűen nem olvasták fel, mert nem illett a húsvéti örömhöz. Az egyetlen név, amelyet az evangéliumok egyaránt áthagyományoznak, a magdalai Mária. A János evangélium szerint is elsőre ő az, aki kiment a sírhoz. Máriáról, a Jézus anyjáról a szinoptikus evangéliumok egyetlen szót sem mondanak, sem a kereszt alatti jelenetben, sem a feltámasztás történeteiben. Az a húsvéti hit, amely az egész Jézus-hagyományt a kereszténységen belül meghatározta, magától értetődően meghatározza a húsvétról szóló tudósításokat is – ez eleve akadályozza a történelmi tényfeltárás lehetőségét. Módszertanilag viszont nincs más út. A Húsvét üzenetére tehát nem elszigetelten önmagában, hanem a sokszoros fejlődésen és bonyolódáson átment húsvéti történetek alapján lehet csupán rákérdezni, ha azokban fel szeretnénk fedezni az eredeti Húsvét üzenetét. A húsvéti tudósítások pontos elemzése valóban feloldhatatlan meg nem egyezéseket és ellentmondásokat mutat a hagyományban. Persze újra és újra megkísérelték, hogy összhangot teremtő kombinációk segítségével megalkossák az egységes hagyományt. Az egyöntetűség hiányzik: 1. a megjelenés az érintett személyek tekintetében: Péter, a magdalai Mária és a másik Mária, a tanítványok, az apostolok, a Tizenkettő, az emmauszi tanítványok, 500 testvér, Jakab, Pál; 2. az események helyszíne tekintetében: Galilea (egy hegy ott, a Tibériás tó) vagy Jeruzsálem (Jézus sírjánál, valami gyülekezési helyen); 3. az események lezajlása tekintetében. Húsvét vasárnap reggelén és estéjén, nyolc nappal és negyven nappal később. Az összhang megteremtése mindenütt lehetetlennek bizonyul, ha az ember nem hajlandó megalkudni a szövegek megváltoztatásával és a különbségek jelentéktelenné tételével. Az ősegyházban nyilvánvalóan nem is akartak egységes sémát, megvoltak az evangéliumok alapos harmóniája nélkül, sőt egyáltalán nem volt igényük az egyöntetűségre. Hogy az újszövetségi szerzők semmiféle teljesség, meghatározott sorrend, sem a különböző tudósítások történeti-kritikai felülvizsgálata iránt egyáltalán nem mutattak érdeklődést, világossá teszi, hogy az egyes elbeszéléseknél mennyire különböző dolgok állnak az előtérben. Márk bővítésében a tanítványok elhívása és elküldése; Lukácsnál és Jánosnál egyre inkább az, hogy a Feltámasztott valóban azonos a Húsvét előtti Jézussal. A hagyományanyag bővítő alakításának ezt a tendenciáját az evangéliumokban nem szabad elhallgatni. Az értelmezés számára fontos: Márk evangéliuma mint legidősebb még megdöbbentően szűkszavú. A két Márk utáni evangélium azonban, Máté és Lukács - részben hitvédelmi okok miatt - jelentős változtatásokat és bővítéseket mutatnak. Mindezt a laikus is észreveheti. Máténál új dolog: először a földrengés; aztán a sírőrség története, valamint az angyal és Jézus megbízatásának végrehajtása, hogy menjenek Galileába; végül a megjelenés a ,,Tizenegy előtt a galileai hegyen, ahol missziós és keresztelési parancsot ad. Lukácsnál viszont törli a megbízatást, hogy menjenek Galileába. Elhallgatja a galileai megjelenést, és az egész húsvéti eseményanyagot helyileg és időben a számára teológiailag és egyházi szempontból döntő fontosságú egyházi központra, Jeruzsálemre összpontosítja. Ő hozzáfűzi még: az emmauszi tanítványok elbeszélését, a Tizenegy előtti megjelenést, Jeruzsálemben egy rövid búcsúbeszédet és egy rövid tudósítást Jézus mennybemeneteléről, amely egyedül Lukácsnál található, és amit aztán ismét felvesz a lukácsi Apostolok Cselekedeteibe, és ott jelentősen kibővíti. Márknál egy fiatalember jelenik meg, Máténál egy angyal jelenik meg, Lukácsnál és Jánosnál kettő angyal. János evangéliuma, amit 100 körül írtak le, minden lukácsi érintkezési pontja mellett szintén tartalmaz új elemeket. A beszélgetés magdalai Máriával, Péter és a meg nem nevezett szeretett tanítvány versenyfutása a sírhoz, a húsvétesti összejövetel a jeruzsálemi teremben a Szentlélek közlésével, a hitetlen Tamás története az itt kifejtett kételkedés motívumával. Később hozzáfűzték még, utófejezetként a Genezáret tó melletti megjelenést a csodálatos halfogással és Péter külön feladatával a nyáj legeltetését illetően. Egészében véve ez a Húsvét hagyományának rendkívül összetett fejlődését mutatja! Azonban kiolvasható belőle: a húsvéthit Galieában keletkezhetett, ahol Jézus követői a menekülés után ismét összegyűltek, hogy aztán Jeruzsálembe húzódjanak fel az Emberfia „újra”jövetelét várva. A Húsvét üzenetének többszörös bővítései, és alakításai, Márknál 8 vers és Jánosnál 54 vers olyan, amely a leírt forrásviszonyok következtében eleve nem tarthat igényt történetiségre, hanem messzemenően legenda-jellegű. A tudósítások különbözőségét a közösségek, a hagyományt átadók és szerkesztők különbözősége és teológiai sajátosságai magyarázzák. A húsvéti történetek tartalmai Jézus új életének valóságát és védelmét akarják szolgálni. Az eredeti Húsvét üzenete nem a húsvéti történetek itt leírt részleteivel azonos! Húsvét valóságában csak akkor lehet hinni, ha nem szó szerint kellene igaznak tartanunk az összes különböző történeteket. Hogy ezt még világosabban lássuk, vissza kell nyúlnunk a legidősebb feltámasztási tanúságtételre. A legidősebb húsvéti tanúságtétel nem az evangéliumokban található. A páli levelekben van, amelyek egy egész generációval idősebbek a legkorábbi Márk-evangéliumnál is. Ugyanis 55/56-ban írt Pál apostol a kis-ázsiai Efezusból az általa alapított közösségnek Korinthusba. I. Kor. 15 fejezetben van a legidősebb húsvéti tanúságtétel. A tanúságtétel a 35 és 45 közötti évekből való, amikor Pál misszionárius lett. Pál leírja feltámasztás tanúinak a kortársak számára ellenőrizhető listáját, akiknek a Jézus ,,megmutatta magát'', akiknek ,,megjelent'' és ,,kinyilatkoztatta magát'', akikkel - bármi módon is - találkozott, és akiknek a többsége az 55/56-os években életben volt és meg lehetett kérdezni őket. Ez a szöveg így hangzik: ,,Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írás szerint, és eltemették. Harmadnap feltámaszttatott ismét az Írás szerint, és megjelent Péternek, majd a Tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg; ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy ,,elvetéltnek'', megjelent nekem is.'' Jól látható, hogy mind a bűnökért való meghalás, mind a feltámadás, az írás szerint történt, vagyis másképpen nem történhetett, csak amint az meg volt írva előre. A hit szerint legalább is. Itt is meg lehet határozni az eltéréseket a kánoni evangéliumi elbeszélésekhez képest. Eltérések: Az evangélisták elbeszélései bő lére eresztett legendaszerű kiszínezések. Pál tanúsága ismeretközlő jellegű, és szűkszavú. Az evangélisták a hangsúlyt tesznek az üres sírra. Ezzel szemben Pál egyáltalán nem tesz említést az üres sírról. Pál inkább azt hangsúlyozza, hogy Jézus mint élő találkozott tanítványaival. Nem az üres sír, hanem a ,,megjelenések'' és ,,kinyilatkoztatások'' révén jutottak el Jézus tanítványai ahhoz, hogy higgyenek a feltámasztásában az örök életre. Ezért a vita az üres sírról hamis vita. Önmagában véve egy üres sír még nem bizonyítja a feltámasztást! Több eset miatt is lehet üres a sír: a tanítványok csalnak, a hullát ellopták, tetszhalál. Azt, hogy feltámadt, az üres sír előzetes jelzése nélkül is el lehet mondani. A ,,feltámadt harmadnapon'' kiegészítés nem történelmi, hanem teológiai adat: ,,három'' képletes jelentőségű szám pl: Jónás próféta három napig volt a hal gyomrában. Ha Isten téren és időn túli örök életébe be lehet menni, úgy ez az életforma a történelmi kutatás eszközeivel és módszereivel nem írható le. A feltámasztás a természeti törvényeket áttörő, a világon belüli csodatettet jelent. A történész csak Jézus haláláig és a tanítványok hitéig képes előrehatolni, e két eseményig. Magát a feltámasztást azonban, ami nem nyilvános esemény nem lehet objektívvé tenni. A feltámadást kizárólag csak hittel lehet megragadni. Ha a feltámasztás valami teljesen új létmódra vonatkozik, az öröklét egészen más dimenziójára, akkor csak képletesen lehet körülírni. Rudolf Bultmann szerint ,,Jézus feltámadt az igehirdetésbe.” A kérdés: Jézus nem az által él-e, hogy hirdetik, vagy azért hirdetik, mert él? E megjegyzések után feltehető a kérdés: Mi a húsvéti üzenet lényege? Az írás felhasználása, amire Pál utalhat: „Mert nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” Zsolt.16:10 Valamint Jónás, és cethal, ami meg is jelenik az evangéliumokban: „Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.” Máté 12:41 A húsvéti hit a kereszténység keletkezésének rejtélye. A kereszténység, amennyiben az a názáreti Jézus mint élő, hatékony Krisztus megvallását jelenti, a Húsvéttal kezdődik. A húsvéti hit előkészítése már a zsidósághan elkezdődött, a perzsák korában, a babiloni fogság után. Ez az apokaliptikus háttérrel rendelkező zsidó hit az egész Újszövetséget átható magától értetődő előfeltevés. Pál számára lehetetlen szétválasztani Jézus feltámasztását, és az általános feltámasztás reménységét. A feltámadásnál nem egyértelmű például, hogy testben vagy lélekben történik. Minden viselkedési mód rendelkezik olyan vonásokkal, amelyeket korábban testiekre és lelkiekre választottak szét. Az ilyen szétválasztás azonban mesterséges. Persze még ma is beszélhetünk ,,lélek''-ről, például negatív formában –lelketlen; vagy régiesen -500 ,,lelkes'' falu; költőileg is -,,a nép lelke''. A ,,lélekről'' mondott beszéd gyakran jól mutatja azt az állapotot, amelyben van az ember és a világ. Ha itt a képletesen különválasztjuk a tárgyszerűtől, el lehet kerülni a félreértéseket. Mire gondol az Újszövetség, amikor az ,,örök életről'' beszél? Nem visszatérés ebbe a téridős életbe. Jézus feltámasztását az ószövetség halott- támasztásaival sem szabad összekeverni. Sem a Jézusi halott támasztásokkal. Jézusnál három esetben - Jairus lányai, az ifjú, Lázár, teljes mértékben eltekintve az ilyen legendás tudósítások történeti hitelreméltóságától (Márk és a többi evangélisták megdöbbentő módon semmit sem tudnak Lázár szenzációs halott-támasztásáról Jeruzsálemi kapta előtt). Jézus feltámasztásánál éppen nem egy hulla átmeneti felélesztésére gondolnak. Jézus - magánál Lukácsnál is - nem egyszerűen a biológiai-földi életbe tért vissza, hogy aztán a többi halálból feltámasztotthoz hasonlóan végül újra meghaljon. Jézus feltámadásánál a halál határozott legyőzéséről van, szó és nem csupán átmeneti újraélesztésről. Jézus a ,,mennyei'' életbe ment be: Isten életébe, amelynek leírásához az Újszövetség többfajta megfogalmazást használ.. Az örökkévalóságot nem határozza meg az előtt és után. Ez inkább egy teret és időt szétrobbantó új életet jelent Isten láthatatlan, múlhatatlan felfoghatatlan tartományában. Nem egyszerűen vég nélküli ,,tovább'', azaz továbbélés, továbbcsinálás továbbmenés, hanem ,,végérvényesen'' új: új ember és új világ. Új jövő, de nem a mi terünkben és időnkben. Nem ,,itt'' és ,,most'' ebben a ,,világban'', mint a csupán klinikai halálból visszatérteké. Hanem a halálból az életbe, a láthatóból a láthatatlanba, a halandóság sötétségéből Isten örök fényébe. Nem önkényes beavatkozás a természet törvényei ellen, hanem az újrakezdés ott, ahol a természet a maga törvényei alapján végéhez érkezett. Különbség van a feltámadásba vetett hit, és a feltámadásba vetett remény közt is, ám bármelyik jellemző az emberre, ha ezek egyike jellemző, akkor az azt jelenti, hogy a lelke mélyén az ember elutasítja a halált, és őszintén vágyik az igazságosságra. Ez azt is jelenti, hogy a feltámasztás-feltámadás reményéből eredő tiltakozás a halál ellen egyben tiltakozás az olyan társadalom ellen is, amelyben e reménység nélküli halállal visszaélnek igazságtalan struktúrák fenntartása érdekében. Mert ölni nem csak fegyverrel lehet, hanem agyondolgoztatással, vagy éppen munkanélküliséggel, meg nem gyógyítással, rossz életkörülmények teremtésével öngyilkosságba hajszolással is. Itt nem az alá- és fölérendeltséget önmagában kérdőjelezzük meg, hanem az uralkodást és szolgaságot, amely viszony mindkettő, az úr és a szolga számára is halálos hatású. A feltámasztásba vetett reménység, a feltámadás a halottakból itt egy a halállal megjelölt társadalom kritikájává válik, amelyben az ,,urak'' - nagyok és kicsinyek, világiak és klerikusok - büntetlenül kizsákmányolhatják ,,szolgáikat''. Azért büntetlenül, mert ők ezen a földön magukat teszik meg tekintélynek, szabálynak, igazságnak, úgy hogy számukra ténylegesen nem létezik az igazságosságnak semmilyen magasabb fellebbezési helye. A Jézusi hagyomány történelmi hatásai A korai gnózis Korai gnosztikusnak tartották Simon mágust, akinek a műve a Nagy Tagadás (Apophaszisz megalé) nem maradt ránk, Hippolütosz a „Philoszophúmena” 6. fejezetében számol be tanításáról. Tanításában zsidó filozófia és görög mitológia keveredik a Tóra magyarázataival. A kereszténység ellenségévé vált, de tanításait nem tudták kiirtani, mert a II. századi gnosztikus iskolákban tovább élt. Valentinus (i.sz.160) a keresztény gnosztikusok jeles képviselője volt, alexandriai zsidó, aki Rómában élt, tanításait beszédben és levelekben közölte. Egy hónapig volt pápa. Tanításait Theodastól vette, aki Pál apostol tanítványa volt. Ezen kívül azt mondta, hogy tulajdonában van egy gyűjtemény, amely Jézus titkos tanításait tartalmazza, s ezt nem volt hajlandó átadni a római hatóságoknak. Tanítása: Az embert három csoportba sorolta, pneumatikusok, a beavatottak, akik mélyebb ismerettel rendelkeznek és legyőzték már magukban a rossz anyagot. Pszichikusok a lelkiek, akik csak a keresztény hitig jutottak el, de nincsen mélyebb ismeretük, tehát még nem győzték le a rossz anyagot, ám lehetséges ez számukra, Hülikusok, tömegek, akik egészen az anyag rabságában élnek, szinte képtelenek ismeretek megszerzésére, (de várhatják a misztikust tudást, mint megváltást). Szerinte a vágyak feletti uralom által lesz kész a lélek arra, hogy túlélje az anyagot. A felosztás Pál apostolnál jelentkezett Valentinus előtt, az I. Kor 15:44-48-ban (lelki test és érzéki-anyagi test), a harmadik, akik már krisztusban vannak. Ugyancsak itt fogható meg Pál apostol gnoszticizmusa, amikor a földből valót és a mennyből valót megkülönbözteti, s a gnosztikusokhoz hasonlóan a földit negatív és az égit pozitív adottságokkal ruházza fel. Az a kijelentés, hogy „test és vér nem örökölheti Isten országát”, ami rokon Jézus tanításával, miszerint: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit.” Jn. 6:63. Valentinus tanításait Ireneus bírálta. Valentinus hívei szerint Krisztusnak csak látszatteste volt, s az ember a rossz anyagtól való függetlenségét, csak szigorú aszkézissel érheti el. A nyomorúság a tudatlanságból származik, amely szenvedést szül, a tudás váltja meg a szellemi embert, aki képes megfékezni a vágyait. A gnózis vizsgálatakor kétfajta forrás áll rendelkezésünkre, egyik része, amit a keresztény egyházatyák írtak a gnosztikusok ellen. Ireneus Öt könyvet írt a „hamis gnózis” ellen - Adversus haereses (II. sz.). Hippolütosz ellenpápa volt (elhunyt- i.sz. 235) Görög nyelven írt, művének latin címe: Retutatio omnium haeresium (Valamennyi eretnekség cáfolata). Epiphaniosz: (315-403) A gnózist görög nyelvű Panarion című műve támadja. Ezeken kívül: Tertullianus és Alexandriai Kelemen. A másik forrás a fennmaradt gnosztikus írások: Codex Askewianusban található a III. században keletkezett Pisztisz Szophia, a legterjedelmesebb gnosztikus értekezés, ma magyarul olvasható és beszerezhető nem kevés pénzért, a Rózsakeresztesektől, a Rózsa utcában. Codex Brucianusben Jeú két könyvét és értekezést tartalmaz. A művek a III. századból valók. Codex Berolinensisben található Evangélium Mária szerint, János apokrifonja (titkos irata) és a Sophia Jesu Christi (Jézus Krisztus bölcsessége). A Nag Hammadi-i leletben 13 könyvből álló gnosztikus kódexre találtak a második századból, 41 írás teljesen ismeretlen volt, 12 írásról pedig voltak ismeretek korábban is. A keresztény gnosztikusok között voltak karizmatikusok, Montanus, aki főleg nőket tanított ördögöt űzni, gyógyítani. Az ő követői voltak a montanisták. Montanus Frígiában volt presbiter 135-175 körül tanított, a keresztény hagyományt önmagával azonosította, miszerint ő a Vigasztaló, aki eljövendő. Montanus nem akart új egyházat létrehozni, az egyház nem merte bírálni, mert sok jellel járt a működés, például nyelveken szólás, prófétálás. Montanus követői keresték a vértanúhalált, mivel a túlvilágra vágytak. A keresztény gnózishoz tartozott Markion, aki kiváltotta a kanonizáció folyamatát az egyház részéről. Markion összeegyeztethetetlennek tartotta az ószövetséget, a páli szövegekkel és az evangéliummal, ezért elvetette azt. Pálnak tulajdonított levelekből hetet tartott eredetinek, az evangéliumokból egyedül Lukács és Márk evangéliumát fogadta el, azokat is megszűrve, kimutatta az Apostolok cselekedeteiről, hogy nagy része koholmány. Kimondta, hogy az Ószövetség istene, nem lehet azonos Jézus mennyei Atyjával. I.sz. 144- körül kizárták a római gyülekezetből, így új egyházat hozott létre. Arra törekedett, hogy minden zsidó befolyástól megtisztítsa a kereszténységet. Az anyagi világ teremtőjét Jahvét Platón után-Demiurgosznak, démonnak tartotta, amely nem azonos az Istennel. Az anyagot ő is bűnösnek tartotta. Valentinushoz hasonlóan ő is meg volt arról győződve, hogy Jézusnak nem lehetett valóságos teste, csak egy képmás volt. A feltámadásról azt tartotta, hogy csak a lélek üdvözül. A keresztény gnózishoz tartozott Baszilidész. Alexandriai tanító volt, műve az Exegetita. Tanítása szerint az emberek nagyon kicsi része birtokolhatja a tudást, ami megszabadít a világi fejedelmektől. A mártíromságot elvetette, helyette titkolni szándékozott a misztériumokat. A lélek üdvözülhet, a test romlandó. A megváltás szempontjából lényegtelenek a bűnök. A pogány áldozatok utálatosak, de bárki részt vehet rajtuk, mivel azok semmiségek. Legfontosabb tanítása, hogy nem a megfeszített krisztust kell hirdetni, hanem Jézust, aki az Atyától jött. A keresztény gnózishoz tartozott még Karpokratész teljesen el volt szakadva a római egyháztól. „Tanításuk szerint a világot olyan angyalok teremtették, akik sokkal alacsonyabb rendűek a születetlen Atyánál. Úgy vélekedtek, hogy Jézus József fia volt és pontosan olyan tulajdonságokkal rendelkezett, mint minden más ember, kivéve, hogy tökéletesen "emlékezett" azokra a dolgokra, amelyeket régen az Atya szférájában látott. Ezért erő szállt le rá az Atyától, hogy segítségével kiszabaduljon e világ fejedelmeinek rabságából. Irenaeus arról beszámol, hogy a szekta tagjait igen nagy gőg töltötte el, mert úgy viselkedtek, mintha az ő lelkük képes lenne ebben követni Jézust, ezért még az apostoloknál is tökéletesebbek.” Origenész is gnoszticista volt, bár az utókor hitelesítette tanításai azon részét melyet az egyház fel tudott használni, a bolygóközpontú tanításai nem lettek sikeresek. A keresztény gnózis utolsó állomása Mani, követői a manicheusok. Mani babiloni születésű, szülei perzsák voltak. I. Sz. 216-276-ig élt. Szemlélete dualista, Zarathusztra tanításait ötvözte a keresztény tanításokkal. Sötétség – fény, szellem- anyag, kibékíthetetlen ellentétjét tanította. Isten szerinte prófétákat küld a világba. Ő magát is Istentől jött prófétának tartotta. Mani későbbi követői lettek a bogumilek, katárok. A választottak három csoportja a száj csoportja, akik vegetráriánusok, a kéz csoportja, akik tisztán cselekvők, és az öl csoportja, akik cölibátusban élnek. Ezek képesek rá, hogy a bennük levő világosságot visszavezessék a Napba. A többieknek őket ki kell szolgálniuk és a tízparancsolat szerint kell élniük. Szent Ágoston is maniheista volt kezdetben, de ő kiváltotta magát ebből az eleve elrendelés dogmájával. A gnosztikusok tanításait az ellenük készült cáfolatokból lehet kimutatni, olyan töredékesen maradtak fenn a tanítások. Az iszlám és is a zsidó vallás is befogadta a gnoszticizmust a saját területén. Az iszlám gnózis a szufizmus, a zsidó gnózis a kaballisztika, ez utóbbi részben gnosztikus. A kereszténység Hamvas Béla szerint hibát követett el, amikor nem fogadta be a keresztény gnózist, ez lehetett az oka annak, hogy a jézusi evangélium nem tudott érvényesülni a kereszténységben. A klérus hatalmi törekvése meggátolta a szabad gondolkodást, annak ellenére, hogy kanonizálták János evangéliumát, amely alapvetően gnoszticista szemléletű, hiszen a világosság, sötétség ellentétek, a logosz-tan, és az ismeret mint üdvözítő, mind megjelenik az evangéliumában. Pál is beszél rejtett titkokról, bár Pál Bulányi György szerint egybemossa a tudás, ismeret kifejezést egyéb fogalmakkal, a hittel, a kinyilatkoztatással, a titokkal, a próféciával, a bölcsességgel, az igével, az evangéliummal, nála az ismeret sosem önmagában szerepel, hanem mindig kapcsolódik valamihez. Pál szemléletében a test egyértelműen rabság akárcsak a gnosztikusoknál, kíván elköltözni belőle, s sóhajtozik a teremtett anyagi világ is, "óh én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg e halálnak testéből?", kérdezi. Jézusnál is fontos szerepet kap az ismeret, tudás és a tudás nyilvános hirdetése. Háztetőkről hirdetni, amit eddig a fülbe súgtak. Az ismeret fontos a Jó pásztornál, aki ismeri az ő juhait. Az Atya ismeri a Fiút és a Fiú ismeri az Atyát, ebből az ismeretből fakad Jézus tanítása. A gnosztikusok szerint a megváltó nem azért jön, hogy az embereket Istennel kibékítse, hanem hogy magával egyesítse a többi gnosztikus embert. A kegyelmet felfoghatatlan önzetlen isteni jónak tartják. A görög gnózis (tudás, felismerés) szóból ered, a görög szó pedig valószínűleg a perzsa-arab djin szóból. (Djinnek a régi arab világban egyrészt rejtett értelmet jelentettek, másrészt pedig hol jó hol rossz, hol pedig semleges szellemeket akik a köztes térben vannak, vagyis az emberi és a lelki világ között.) Ám nem közönséges tudásról van szó, hanem felsőbbrendű transzcendentális ismeretről, igazi belső tudásról. Állítása szerint az igazság mindennél előbb létezett, s minden emberben benne van, csak a kulcs hiányzik a kapu kinyitásához. Alapjaiban megtalálhatók Platón tanításai, keveredve perzsa és zsidó elemekkel. Ezen kívül angyal tan és logosz tan is hatott rá. Az angyal tan szerint minden embernek van egy személyes védőangyala, a gnoszticizmusban is felbukkan az a tanítás, hogy nem vagyunk egyedül, mert vannak, akik vigyáznak ránk. A logosz tant Philón alkotta meg, Caligula miatti kényszerűségből, lényege, hogy az ószövetségben található bölcsességet megszemélyesítette Isten teremtő tevékenységével. A logosz tannal szinkretizálta a hellén zsidókat a platonista görögökkel. A gnoszticizmus I.sz. I-III. századig meghatározó vallás-filozófiai irányzat, amely a belső tudást tartja az elsődlegesnek. A testet a lélek börtönének tartják. A rendnélküliség, ami a világban van, nem lehet Istentől. A kiválasztottak nem beavatáson keresztül, hanem önként indulnak el az ismeret felé, elviekben minden ember kiválasztott. „Második századi gnosztikus szektáknak azokat tekintjük, amelyek a következő összefüggő motívumsorozatra épülő koncepciót megalkották: Az emberben van egy isteni szikra: ez az isteni világból származik, de ki van téve a végzetnek, a születésnek és a halálnak: a világba zuhant. Itt (a világban) belső isteni énjének égi megfelelője kell, hogy felébressze, és végre újra magába emelje. A gnózis egy elit számára fenntartott, isteni misztériumokról szóló ismereteket jelent. (Az 1966-os messinai tudományos konferencián elhangzott definíciójavaslat)” A gnoszticizmus kereszténység egyik jellegzetessége. Tanítása szerint, két alapelv van, a jó és a rossz, ez a dualizmus perzsa eredtre utal. A Jó az Isten, a Rossz az anyag. A gnosztikusoknak legalább harminc irányzata létezett, ezen belül éles határvonal húzódik a keresztény gnózis és a pogány gnózis között. Nem zárták ki a látomást, a megérzéseket és a mágiát sem. A világ gonosz, nem lehet vele megbékélni. Mivel az anyagi világ rossz ezért Istennek nem lehet köze a világhoz, ezért a teremtést is démonoknak tulajdonítják. Az ember a démonok miatt került a szellemvilágból az anyagi világba, s az ismeret segítségével válthatja meg magát az anyagi világtól. A tudást a kiválasztottak elit csoportja birtokolja. Krisztus eon volt, aki a fényrészecskék kiszabadítása miatt jött. Halála előtt az eonkrisztus elhagyta Jézust. A katolicizmussal való összetűzés oka az lett, amikor véglegesítették, hogy Jézus testben támadt fel, innentől kezdve azokat a keresztény gnosztikusokat eretnekeknek nyilvánították, akik tagadták a testben történő feltámadást. A kereszténység elején a gnosztikusság meghatározó lényegi dolog volt, ezért a Júdás evangéliumával részletesebben foglalkozom az ezt követő fejezetben. Eretnek mozgalmak Albigensek Az albigenseket a balkánon bogumiloknak nevezik, Itáliában patarénusoknak, görögül katharoknak. Önmagukat is katharoknak, azaz a katharosból származtatva tisztának nevezték. A német eretnek kifejezés a ketter is innen eredeztethető. Az albigens elnevezés Dél-franciaországi tartományból Albi városában tevékenykedő emberek neve lett, jelentése emberek Albiból. Régebben nemcsak város hanem tartomány név is volt: Albigeois grófság. A bogumil szó jelentés Isten kedveltjei. A különböző elnevezések a különböző területen fellépő de közel azonos alapelvekkel rendelkező mozgalmak nevei. Albi városában hatalmas katedrálist építettek fel, ami a mai napig látványossága és ékessége a városnak. A gnoszticizmus tanait elevenítik fel, miszerint Krisztusnak csak látszat teste volt, szigorú aszkézisben éltek. Mivel az anyagi lét eleve rossz, mert az ördögtől, Jehovától származik, ezért nem is házasodtak. A jó Isten a lelkeket teremti, Krisztus a bukott angyalokért jött el, akik testbe zártan élnek. A mozgalom a X. században indult, a XIII. században igen elterjedt volt, iskoláik, püspökeik voltak, árvaházakat tartottak fenn, templomokat emeltek és zsinatokat is tartottak. A római egyház a III. lateráni zsinaton átkozta ki őket, majd a IV. lateráni zsinat ismét kiátkozta őket, ezen már a keleti egyházi vezetők is részt vettek. Az inkvizíció ellenük jött létre, üldözte őket. III. Ince keresztes hadjáratot indított ellenük, az üldözés húsz évig tartott, 1209-1229-ig, több ezer embert végeztek ki. A háborút Montforti Simon gróf vezette, aki menetközben jött rá, hogy minél lassabban végzi el a feladatát, annál jövedelmezőbb lesz az számára. Az első város Béziers volt ahol a katolikus lakosságot is lemészárolták, mivel megtagadták a katharok kiadását. A domonkos rend az ő megtérítésükre jött létre. Tagadták a magántulajdont és a háborút. A lopást nem tartották bűnnek, sátán elleni tettnek tartották. Az öngyilkosságot szent dolognak tartották, hittek a lélekvándorlásban. Tartózkodtak a hústól, az eskütételtől, a kereszt tiszteletét károsnak tartották, mivel azzal gyalázták meg Krisztust. A csecsemőkeresztség hatástalan és felesleges, Jézus tanításait pedig az utókor meghamísította. Tejet sem fogyasztottak, mivel a közösülést elkárhoztatták és a tej csak akkor jön a tehénből, ha borjút ellett. Értelemszerűen az oltáriszentség, mint Jézus teste és vére szintén elvetésre került. A testben való életet, beleértve a munkát is, csak a Sátán tisztelete. Elvetették a feudális rendet és a földesurak szolgálatát, mint az ördög alkotását, beleértve mindenfajta bíráskodást. Tagadták az eredendő bűnt. Az albigens nemes lovagok viszont a házasság megszüntetését kihasználva háremet tartottak, vagy többnejűek voltak, annak ellenére, hogy a mozgalom a többnejűséget ugyanolyan bűnnek tartotta, mint az egynejűséget. (Comminges grófság, Toulouse grófság, Raymund - Roger de Trencavel gróf). A mozgalom XIII. századi vezetője Antier Peter volt a mozgalom alapítása Jeremiás Bogomil bolgár pap nevéhez fűződik, természetesen nem beszélhetünk végig egy egységes mozgalomról, de a dualizmus alapelvei azonosak, az ortodox egyház is ugyanolyan inkvizícióval lépett fel ellenük mint a római egyház, az érdekes, hogy egy időben jelent meg a régi gnoszticizmus ismét, mindkét egyházterületen. Bazil Pétert 12 apostolával együtt I. Komnenosz Alexiosz (1081-1118) máglyán elégette. Ezek az apostolok Pál tanítványainak a nevüket vették fel, pl. az alapító Jeremiás a Theofil alias Bogomil volt. A háború végül 45 évig tartott, hiszen sok nemes például Aragónia ura is a déli nemesek mellé állt, védve az eretnekeket. 1244-ben vették be az utolsó albigens erődítményt a Pireneusokban Montségurt, ahol a keresztesek hatalmas máglyát gyújtottak azokból az eretnekekből, akik önként mentek ki a várból. Az albigensek tagadták Isten mindenhatóságát, hiszen ha jó Isten és ezzel egyidejűleg mindenható lenne, akkor nem tűrné el a rosszat. A mozgalom szellemi előzménye a manicheizmus, annak előzménye pedig Zarathusztra. A középkori eretnekmozgalom tulajdonképpen a perzsa vallás újraéledése a hozzákapcsolt krisztusi gondolatkörrel. A bugris kifejezés, amely eredetileg konok vagy makacs jelentéssel bírt, összekapcsolódott az albigensekkel, őket nevezték bugrisoknak, mivel ragaszkodtak meggyőződésükhöz, ez provanszi kifejezés volt, mivel az albigensek provanszál nyelven beszéltek. Lollardok A lollard mozgalom alapítója Wiclif János (1324-1384) volt. Angol pap, filozófus az oxfordi egyetem tanára, aki radikális egyházi reformokat akart. A pápai adók leállítását akarta, a parlamenttel az oldalán, emellett az angol király III. Edward lelkésze volt. Tanítása szerint a pápai hatalom független a pápaságtól. A Bibliát társai segítségével lefordította angol nyelvre és sürgette az anyanyelven való prédikálást. Felelevenítette az időközben feledésbe merült predestináció augustinusi tanítását, hogy az egyháznak tulajdonított üdvösség osztó szerepét tagadja. A hit kizárólagos mércéje a szentírás és az egyház mércéje Jézus. Elvetette az oltáriszentséget, a pápát az antikrisztussal azonosította, az egyházi vagyon pedig a bűn eredménye. Kimondja, hogy az egyházi hierarchia ellentétes az evangéliumokkal és a pápai bűnbocsánat jogosságát is kétségbe vonta. Tagadja a pápa abszolút tévedhetetlenségét. Főműve a Trialógus. 1377-ben XI. Gergely pápa eretneknek nyilvánította, letartóztatása ellen az angol nép fegyverrel lépett fel. Az Oxfordi egyetemről száműzték, írásait elkobozták. Hatvan évesen halt meg addig folyamatosan írt és prédikált, a kettős pápaság sokat segített nézetei terjedéséhez (1379-Avignon-Róma, VII. Kelemen és VI. Orbán, ezt követően három pápa volt, V. Sándor- Bologna, de ezt Wiclif már nem érte meg). A Kostanczi zsinat parancsára Wiclifet 1428-ban kihantolták, megégették és hamvait a Swift folyóba szórták. Az első lollard csoport a kollegáiból tevődött össze, vezetője Herefordi Miklós volt. IV. Henrik trónra lépésével elkezdődött az eretneküldözés, 1401-ben törvényt hoztak az elégetésükről. A mozgalom elsősorban a kézművesek között terjedt, az üldözések hatására burkolt formában élt tovább. 1530 körül újult meg a mozgalom, az új protestantizmus erősödésével, előkészítették a terepet VIII. Henrik egyház alakításához. VIII. Henrik megalapította az (ős)anglikán egyházat, a zsinati jogokat a parlamentre ruházta, a pápaság összes angliai jövedelmét Anglián belül tartotta és a saját céljaira használta fel. Eltörölte a szerzetes kolostori rendeket, a népnek megengedte a szentírás olvasását és a prédikálást. Azok a papok, akik hűek maradtak Rómához máglyán végezték, (és mindazokat akik nem fogadták el VIII. Henrik akaratát a mártírok közt kivégezték Morus Tamást is árulásért /nem akarta vezetni az anglikán egyházat Henrik felkérése ellenére sem/). A lollard mozgalom különvált Wicliftől, röpiratokat tulajdonítottak neki, amiket nem ő írt, ugyanakkor a skolasztikus tanításából keveset ismertek meg igazán. A korai lollard tanítások a Tizenkét következtetés című műben olvasható. A római szertartások, a papi nőtlenség, és az átlényegülés tanai ellen készült. A főpapok nem lehetnek világi bírák, mert senki sem képes egyszerre két urat szolgálni. Elítélte a képtiszteletet, a gyónást, a halottakért való misét, a zarándoklatokat. Wiclif biblia fordítása nyomán William Tyndale készített egy új kiadást, amely a későbbi hivatalos angol fordítás alapja lett. Az új szövegek Erasmus által készített görög bibliából készültek. Tudor Mária kiirtotta a lollardokat és rekatolizálta Angliát, mire a nagy reformáció eljutott Angliába a mozgalom szinte teljesen megszűnt, az emberekre gyakorolt hatása azonban előkészítette a reformációnak a talajt. Hollandiában is volt egy lollard mozgalom, de annak semmi köze nem volt a Wiclif mozgalmához, azon kívül, hogy Wiclif követői átvették a holland mozgalom nevét, a szó jelentése halkan énekelni. A katolikusok a lollam- konkoly szóból származtatják a lollardok nevét, konkolyhintőknek csúfolták őket. Valdensek A mozgalom alapítója Pierre de Vaud, magyarul Waldus (Wald, Waldo, Valdes) Péter, francia kereskedő. 1179-ben lefordítatta francia nyelvre a bibliát, az európai nemzetek között ez az első nemzeti fordítás. Pierre Robert Olivetan, (aki Kálvin unokatestvére volt, Kálvin az ő hatására kezdte el olvasni a bibliát) rendezte a valdens fordításokat nyomdai kiadás alá 1535-ben, az összes későbbi francia nyelvű bibliának ez lett az alapja. Vagyonát szétosztotta a szegények között, és az evangéliumok megismerése után, olvasni és magyarázni kezdte azokat. Feleségét elhagyva, vándor koldus prédikátorként kezdte hirdetni az evangéliumot Lyon városában. Waldus Péter nem akart kiszakadni az egyházból, szüzességi, szegénységi és igehirdetési fogadalmával a pápához fordult, aki elutasította. A szentírás magyarázása a római egyház kizárólagos joga volt, ezért a lyoni püspök betiltotta tevékenységét, ennek ellenére hamar társakra talált. 1180-ban eretneknek nyilvánították és kiűzték a városból követőivel együtt. Ezután titokban tartották magánházaknál az istentiszteleteket. A valdens mozgalom dél-franciaországból terjedt el a XII. században. 1215-ben a IV. lateráni zsinat kárhozatra ítélte őket. Egyik bűnüknek éppen a biblia birtoklását rótták fel. Az 1229-es toulousei zsinat, nemcsak arról rendelkezett, hogy akiknél nemzeti nyelvű bibliát találnak annak háza romboltassék le, hanem azoknak is büntetést helyezett kilátásba, akik befogadnak ilyen embereket. Waldus Csehországban vagy Németországban halt meg, miután az üldözések hatására folyamatosan menekült. Waldus követői az apostolokhoz hasonlóan kettesével vándoroltak és hirdették az evangéliumot, Piemont és Albiga környékét kezdték el bejárni. Itália északi részén és Svájcban is munkálkodtak. A valdensek hitét, az inkvizíciós feljegyzésekből ismerhetjük meg leginkább, mivel a valdensek által írt dokumentumokat a római klérus nagyrészt elégette. A római katolicizmus szemben állt a valdensekkel, mivel a valdensek nem fogadták el a pápaság tekintélyét. A valdensek már a reformáció előtt anyanyelven olvasták és terjesztették a bibliát. A biblia tekintélyét szembe állították a pápaság tekintélyével, a klérus hatalma helyett az egyetemes papság elvét vallották. A vasárnap helyett a szombatot tartották, a gyónást megtartották. Elvetették a tisztítótűz eszméjét és a kegytárgyak tiszteletét, úrvacsorát tartottak, ám a kenyér és a bor csak szimbólumszerepet töltött be. A valdens misszionáriusok lerántották a leplet a római egyházról, a bibliával ellentétes hagyományok tekintetében. Elvették az eskütételt és a katonai szolgálatot. Rómát a jelenések könyvében szereplő Babilonnal azonosították, a püspököket és a pápát gyilkosoknak tartották. Elvetették a szentségeket, beleértve a házasság szentségét is. A szent hármasságot viszont elfogadták, csak felnőtteket kereszteltek meg. Rengeteg valdens végezte be az életét máglyahalállal az inkvizíciónak köszönhetően. Magyarországra német valdensek érkeztek, akiket 1327-től 1395-ig üldözött nálunk az inkvizíció. III. Ince pápa üldözést kezdett ellenük, ami húsz évig tartott. Arnuad Henrik vezetése alatt a valdensek svájci és német területekre menekültek, sokszor erdőkben, barlangokban bujkálva, miután Piemont völgyébe is elérkezett az eretneküldözés (1400-1500-as évek). VIII. Ince pápa 1484-ben keresztes hadjáratot indított ellenük. Tizenöt ezren pusztultak el az üldözések miatt. John Milton angol költőt a vérengzések arra indították, hogy versben emlékezzen meg a vértanúkról (A piemonti vérengzés). A brit kormány politikai úton lépett fel az üldözések leállítása érdekében, a francia uralkodóknál. 1689-ben térhettek vissza hazájukba. Hitnézeteik változtak a lollardok, albigensek, husziták és a katarok hatására, akiket szintén üldözött a római egyház. Olaszország megalakulásakor Umberto király vallásszabadságot biztosított számukra, Firenzében teológiai iskolát alapítottak, és 1870-ben már Rómában is építethettek templomot. 1970-ben alapítottak egyházat (Olasz Valdens Egyház), amely igen csekély létszámmal bír, köszönhetően annak, hogy időközben a nagy reformációs mozgalmak magukba olvasztották a valdenseket. A kereszténységben sokan ma is szektának tartják a valdenseket. Husziták A mozgalom Csehországból indult a XV. században. Husz János nevéhez fűződik, aki a prágai egyetem rektora volt, emellett papként a Betlehem templom szónoka és a királyné gyóntatója. A népe nyelvén cseh nyelven hirdette az igét, a latin helyet. John Wicliffe reformjait összekapcsolta a cseh nemzeti érdekekkel, vagyon nélküli, az államnak alárendelt egyházat hirdetett a biblia alapján (önálló cseh egyházat), emiatt 1410-ben kiközösítették, majd megidézték a konstanzi zsinatra, ahol elítélték. A konstanzi zsinat 1414-1418-ig tartott. Husz János követelte, hogy a bibliát nemzeti nyelvre fordítsák és ne csak a papoknak legyen joga értelmezni. Husz a nemzeti érdekeket képviselte a prágai egyetemen, ugyanis több német tanult ott mint cseh, s ezt is meg akarta változtatni. Az egyetemet 1348-ban Luxemburgi Károly német-római császár és cseh király alapította és megtette Prágát birodalmi központnak, melynek hatására jelentős mértékű elnémetesedés indult el. Miután a zsinaton felszólították, hogy tagadja meg tanait és erre ő nem volt hajlandó, így Husz Jánost 1415 július 6-án elégették, annak ellenére, hogy menlevele volt Luxeburgi Zsigmondtól. Vele együtt végezték ki Párga püspökét Jeromost mivel ő támogatta Husz Jánost. Halála óriási méretű felháborodást váltott ki, felkelések törtek ki, sokfelé szakítottak a római egyházzal és elkergették a plébánosokat. A husziták 13 évig tudtak ellenállni az üldözéseknek 1419-1432-ig, ez annak volt köszönhető, hogy egyéni hadviselést folytattak szekérvárakkal. Központjuk a Tabor hegyén volt, ahol negyvenezer ember gyűlt össze, vagyonközösségben éltek. A mozgalom az evangélium szabad hirdetésének a jogáért való küzdéssel indult, ám cseh nemzeti függetlenségi háborúvá változott. A követői követeléseket fogalmaztak meg: A mérsékelt párt volt a Kelyhesek pártja - szabad legyen prédikálni, szűnjenek meg a papság kiváltságai, két szín alatt való áldozás. A római egyház 1433-ban megkötötte az egyezséget a kelyhesekkel és elfogadták a követeléseiket. A radikális párt volt a Táboriták pártja – feudális rend eltörlését, hierarchia megszüntetését, a gyónás és mindazon hagyományok eltörlését, amelyek nem szerepeltek a bibliában. A papság vagyonát el akarták kobozni, zárdákat gyújtottak fel és támadásokat intéztek az egyházi földek ellen, a földek egyharmada egyházi kézen volt. A husziták Zizka vezér vezetésével elfoglalták Prágát. Jan Zizka a vak vezér halála után Prokopiust választották vezérüknek, ám őt nem mindenki fogadta el és voltak akik különváltak, ők magukat orfanitáknak, azaz árváknak nevezték. A táboriták a hozzájuk csatlakozott lengyelekkel, megtámadták a Német Lovagrend területét. 1434-ben a kelyhesek, akikkel kezdetben együtt harcoltak szétverték a táboritákat, ennek örömére Zsigmond császár biztosította nekik a vallási és polgári szabadságot, cserébe a husziták elismerték királyuknak. Ám a pápaság nem akarta elismerni mégsem a fennmaradt huszitizmust és II. Pál pápa 1465-ben keresztes hadjáratot indított ellenük. A husziták kihatással voltak a földközi tengeri harcokra is, miután a johhanita rend kolostorait is támadták, akik a lakosságtól beszedett vagyont a földközi tengeri csatákhoz továbbították a hitetlenek ellen, sok helyen gyakorlatilag megszűnt a vagyonkezelés és a rendi élet a katolicizmus számára. Nagy szerepük volt a reformáció előkészítésében, utódaik a kálvini reformációhoz csatlakoztak 1604-ben. Erdélyben is kitört a huszita felkelés Budai Nagy Antal vezetésével. Az első magyar bibliafordításunk a huszita biblia, Pécsi Tamás és Újlaki Bálint fordította le 1416 és 1441 között. Mindketten a prágai egyetemen tanultak és ott ismerkedtek meg a huszita tanokkal. A szentlelket szent szellettnek fordították. Az ószövetségből fennmaradt másolatokat a Bécsi kódex őrzi. A négy evangéliumot pedig a Müncheni kódex tartalmazza, amelyben levő naptárból kiderül, hogy 1416.ban kezdték meg a magyar fordítást. Az Apor kódexben fennmaradt huszita fordítás a zsoltárokat tartalmazza. Néhány példa a régies szavakra: álnalkodott - csel, ragadozat – préda, villamodat – hajnal, hirvadat – halvány. „És mikor kimene a templomból, monda őneki egy az tanejtványok közzől: Mester, tekéntsed, mely kövek és mely rakások. És felelvén Jézus, monda őneki: Látod e nagy rakásokat-e? Nem maradtatik kő kövön, ki nem megtöretik. És mikor ülnö Olivetnak hegyén az templom ellen, kédik őmagoknak Péter, és Jakab, és János, és Andorjás. Uram, mondjad meg münekönk, mikor ezek lesznek? És mely jelenség leszen, mikor mindezek kezdnek megtökélletniek?” A Júdás evangéliuma összevetése a kanonikus evangéliumokkal és az Újszövetséggel A Júdás evangéliuma alapvetően egy gnosztikus irat, és itt az elején le kell szögeznünk, hogy a gnosztikusság, nem egy negatív jelző, hanem az Isten és a világ felfogásának egy alternatívája. A gnosztikus felfogás szerint az emberiség alapvető problémája nem a bűn, hanem a tudatlanság, az ismeret hiánya. A gnosztikusok fennhagyják a lehetőségét annak, hogy az emberben isteni szikra lakozhat. Bár ezt a világot a halál és a sötétség birodalmának tartják, mégis képesnek tartanak bizonyos embereket felülemelkedni ezeken. Akik felül tudnak emelkedi, azok meg tudják ragadni az életet. Az Isten megismerése által, megvilágosodhatunk, és ha az életünk erre alapozzuk, akkor beléphetünk az isteni szféra birodalmába, országába. A gnosztikusok szerint, tehát nem a krisztusba vetett hit, és nem is a jó cselekedetek üdvözítenek, hanem az igazság ismerete, tudás a világról az Istenről és önmagunkról. Az önismeretbe az is beletartozik, hogy hogyan kerültünk ide, és hogyan juthatunk vissza mennyei otthonunkba. Az egyik gnosztikus vélemény az, hogy Jézus a keresztségekor fogadta magába az isteni elemet, és a keresztfán hagyta őt el, (a Júdás evangéliuma nem támogatja ezt az elképzelést). A földi világot a pusztulás birodalmának tekintik, ezt tekintik a kárhozatnak. Ezen az alapon, ha megtekintjük a kárhozatról szóló részeket Jézus beszédeiben és beleillesztjük abba a gnosztikus környezetbe ahol keletkeztek, például a János evangéliuma, akkor láthatjuk (Jn. 5:29) hogy vannak, akik feltámadnak a kárhozatra, s ez nem jelent semmi mást, mint azt, hogy újra itt a Földön egy újabb sorsot kell leélniük. A Júdás evangélium forrása A másolat, ami előkerült, i.sz. 280-ra tehető (a C-14-es vizsgálat szerint), a korábbi példányok elvesztek. A Lukács evangélium keletkezését 80-90 közé teszik a kutatók, ám belőle is csak másolat van a harmadik századból. Az első teljes másolata a Máté evangéliumunk pedig a negyedik század közepéből való. A Júdás eredetije körülbelül egy idős lehet a Márk evangélium eredetijével. Miért? Egyrészt azért, mert Irenaeus püspök 180-ban, már írt ellene, s ő Lugdunum püspöke volt (ma Franciaország, Lyon). Irenaeus művének címe: Az eretnekségek ellen (Adversus haereses). Mindez azt jelentette, hogy az evangélium, el is volt terjedve 180-ra, tehát nem csupán létezett 180-ban, hanem ismert volt, vagyis ezt megelőzte egy másolási, sokszorosítási munka, és az evangélium terjedése, azaz utazása is, a gyülekezetek között. Ugyanakkor egészen 1945-ig, csak téves információink voltak, pont Irenaeus miatt, aki a gnosztikusokat, direkt rossz színben tünteti fel olvasói előtt, s a Nag Hammadi leletek bizonyítják, hogy Irenaeus méltánytalanul bánt a gnosztikusokkal. Másrészt az, az utalás van benne, ami az apostolok választásáról szól. Ha nem jövendölés ez, akkor, az Apostolok cselekedetei után íródott, kiderül magából a szövegből: „Mert valaki más lesz, majd a helyeden, hogy a tizenkettő ismét teljes legyen istenüknél”- ez Mátyás megválasztására utal. (Apcsel. 1:15-26), tehát 90 után íródott. Mindazonáltal, némely tudós, 140-re teszi a Júdás evangéliumának a keletkezését. Összevetés A gnosztikus iratok általában úgy kezdődnek: „Titkos beszámoló” (Jud. vö.Tamás ev.), erre hivatkozva az ortodox kereszténység máris elveti ezeket az iratokat, annak ellenére, hogy magukban a szinoptikus evangéliumokban van ennek megfelelője: „Néktek adatott, hogy az Isten országának titkait értsétek; egyebeknek példázatokban”. Nem csak a Lukács 8. fejezetében, hanem számtalan helyen előkerül, az hogy a tanítványoknak elmondja a titkokat Jézus, ilyen értelemben tehát, a szinoptikusokat is lehetne gnosztikusnak felfogni. Nem új keletű dolog ez, a titkok megjelenítése, hiszen a Dániel tekercsében, is számtalan helyen elmondják, hogy az Isten a titkok megjelenítője, sőt maga Jézus is megjegyzi, hogy nincsen olyan titok, ami napvilágra ne kerülne, sőt még a Mózes könyvében is olvashatunk titkokról, amelyek az Istennél vannak. Azért tehát, mert egy irat ezzel kezdődik, mint például a Júdás evangéliuma, még nem kellene egyből elvetnie, sem az ortodox kereszténységnek, sem az Isten felé tapogatódzó embernek. Amikor Jézus megjelent a földön az emberiség megváltásért dolgozott, utal erre a Júdás evangéliuma. A megváltás azonban itt más jelentőséget kap, mint a mai kereszténységben. Az igazi életformába való visszakerülést jelenti. Szoros párhuzam található ezzel kapcsolatban is. „Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek;” Jn 1:12 Az arámi nyelvben ez a kifejezés (hinni valakiben, a nevében) azt jelenti azon a nyelvterületen, hogy valakinek hinni, vagyis elfogadni az ő tanítását, az ismeretet, ami által van az üdvösség. Ez még tizennyolc helyen fordul elő a János evangéliumban a legalapvetőbb kijelentés, hogy annak örök élete van, aki bízik Jézusban, az ő beszédeiben. A Júdás evangéliuma egy az egyben állítja ugyanazt, mint a kanonikus evangéliumok, hogy tizenkét tanítvány hivatott el, tehát e tekintetben is egyezik velük. Gyakran nem önmagaként jelent meg a tanítványoknak, hanem mint gyermek, állítja a Júdás evangélium. Ennek az átirata lehet a kanonikus evangéliumban, hogy egy gyermeket állított eléjük. Az eretneknek bélyegzett iratokban, az amúgy elégetésre és enyészetbe szánt iratokban számtalan helyen előfordul az, hogy Jézus képes volt más alakban megjelenni, ám találhatunk ehhez hasonlót a kanonikus iratokban is. Például, amikor találkoznak Jézussal, de nem ismerik fel, mert nyilván más alakban van. Nehéz volna nem az arcáról felismerni azt, akivel három évet együtt voltak, ez csak úgy lehetséges, ha más alakban jelenik meg Jézus. Az emmausi tanítványoknak szintén megjelent, majd eltűnt, a Júdás evangéliuma alátámasztja azt, hogy Jézus képes volt rá, hogy eltűnjön és megjelenjen. Itt is rokonságot találunk a kanonikus evangéliumokkal, hogy a zárt ajtón való átmenetről ne is beszéljünk. Gyógyítás nem található, a Júdás evangéliumban, minek is volna, amikor a cél a test és az anyagi világ legyőzése, és nem a restaurálása, ám utalás van rá: „jeleket, és nagy csodákat tett”. Tehát a Júdás evangéliuma nem zárja ki azt, hogy a felülről származó isteni lélek, erő uralkodik az anyagon, akár gyógyításban is megmutatkozva ennek jelét, ám a hangsúlyt nem erre teszi. További hasonlóság, hogy Jézus nem ért egyet a tanítványokkal. Konkrétan, azt írja a Júdás evangéliuma: „Istenetek, aki bennetek van…/szóhiány/ dühre indítottak titeket lelketekben” , ugyanez a dühkitörés szintén elítélendő Jézusnál a kanonikus Lukács evangéliumában, ahol szintén haragra gerjednek a tanítványok: „Mikor pedig ezt látták az ő tanítványai, Jakab és János, mondának: Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és emészsze meg ezeket, mint Illyés is cselekedett? De Jézus megfordulván, megdorgálá őket, mondván: Nem tudjátok minémű lélek van ti bennetek: Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.” Jézus a Júdás evangéliumában úgy fogalmaz, a ti istenetek miatt történik ez, a Lukácsban pedig, minémű lélekről beszél, tehát a tanítványokban, nem az Isten lelke munkálkodik, hanem másfajta lélek, akivel Jézus nem vállal közösséget. Egy alkalommal eukarisztiát ültek a tanítványok, Jézus kinevette a cselekedetet, és kijelenti, hogy azon nevet, hogy az ő istenük ilyen módon dicsőíttetik. Különbség van tehát a tanítványok, és Jézus Istene közt. Valamint ebből arra lehet következtetni, hogy az úrvacsora a korai kereszténységben egy nem Jézustól származó hagyomány volt. „Mert más valaki áll majd a helyedre, hogy a tizenkét /tanítvány/ ismét teljes legyen istenüknél” - mondja Jézus Júdásnak. Ebből minimum két dolog következik, az Apcsel vagy a történések ismerete, és a más isten, amit a tanítványok képviseltek Jézus halála után is. „Uram, mi ez a nagy nemzedék, ami magasabb nálunk és szentebb nálunk, és amely nincs most ezekben az aiónokban?” – kérdezik a tanítványok Jézustól. A lenti birodalmak vagy aiónok, pusztán csak másolatai a fenti birodalmaknak vagy aiónoknak. A platónikus jelleg tisztán látható, az ideák világa gnosztikus átértelmezést kap itt a Júdás evangéliumban. Az egekről, szférákról Pál apostol is beszél: „Tudok egy emberről Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt - testben-e, nem tudom, testetlenül-e, nem tudom, csak az Isten tudja - elragadtatott a harmadik égig.” II.Kor. 12:2 Pál i.sz. 56-ban írta a levelet, akkor az illető, akiről beszél i.sz. 42-ben ragadtatott el, kb. 12 évvel Jézus halála után. Az időpont egyértelmű utalás arra, hogy Jézus után tizenkét évvel, már a gnosztikus gondolatok tért hódítottak. Minden estre ez is hasonlóság. „gyümölcstelen fákat ültettek az én nevemben, szégyenletes módon.” - Ez az idézet a Júdás evangéliumában azért érdekes, mert az evangéliumok egyrészt ellenkeznek, másrészt hasonulnak ezzel a szöveggel. A Márkban és a Lukácsban a tanítványok kifejezetten állítják, hogy vannak, akik a Jézus nevében dolgoznak, ám nem követik Jézust. Ott a válasz az, hogy ne tiltsák el őket. Ugyanakkor a gyümölcstermés és Jézus tanainak a követése másutt elsőrangú Jézus beszédeiben, ezek azok az igék, amik megerősítik a Júdás evangéliumát, példák: Mt 7:19 „Minden fa, a mely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik és tűzre vettetik.” Mt 12:33 „Vagy legyetek jó fák, és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek romlott fák, és teremjetek romlott gyümölcsöt; mert gyümölcséről ismerik meg a fát.” A Júdás evangéliuma kiemel egy Jézusnak tulajdonított mondást és határozottan cáfolja azt. Ez a mondás Jézus ajkára van adva, de a gnosztikus evangélium szerint az ellenkezőjét mondja Jézus. Ime a mondás: „Mert mikor a halálból feltámadnak, sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyekben.” Mk. 12:25 Ezzel szemben az áll, hogy, aki ezt mondja az parázna, gyerekgyilkos, férfival háló, böjtölő, tisztátalan, törvénytelen, tévelygő. Aki kijelentette, hogy olyanok lesznek, mint az angyalok, az vetett véget mindennek, ezek szerint több próféta volt. Továbbá, Jézusnak tulajdonítottak olyat, amit nem mondott, a felsorolás egyértelművé teszi, hogy nem Istentől való ember mondta az angyalos mondást. A böjt a testtel van összefüggésben, ilyen módon nem lehet az sem a tisztulás része, a bűnök közé van sorolva. „Hagyjatok fel az áldozatok bemutatásával”- mondta Jézus a Júdás evangéliumban. Nézzük meg, hogyan torzul el, ez ismét és hogyan jön ki mégis az ellenkezője a tévelygők evangéliumában: „hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat.” olvassuk a Máté 5:24-ben. Jól látható, hogy az eredeti mondanivaló az áldozatok elhagyása volt, aztán a 11 tanítvány Jeruzsálemi gyülekezete visszatért ismét a törvényhez. „Lehetetlen sziklára magot vetni, és learatni a gyümölcsét.” – mondta Jézus a Júdás evangéliumában. A magvető példázatban köszön vissza ez a jézusi mondás, ami a Tamás evangéliumban is megtalálható. „Amit angyali szem nem látott, Szív gondolata fel nem fogott, És sohasem szólíttatott semmilyen néven.” A Júdás evangéliuma itt egy hatalmas láthatatlan szellemről beszél, nézzük meg ennek párhuzamait: „Jézus mondta: Azt adom majd nektek, amit szem nem látott, és amit fül nem hallott, és kéz nem érintett, és az emberi szívbe nem ment be.” Tamás evangéliuma „Így érvényes az Írás szava: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.” I. Kor. 2:9 „Mert te olyan csodákat teszel, amilyeneket senki se várt, és amilyenekről soha nem hallott senki. Valóban, fül nem hallotta, és szem nem látta, hogy akadna isten rajtad kívül, aki ilyeneket vinne végbe azok javára, akik benne bíznak.” Izajás 64:2-3 Ézsaiásnál a megfoghatatlan dolgok, azok Isten olyan cselekedeti, melyeket a benne bízók javára tesz. Júdásnál a megfoghatatlan maga Isten. Összességében e sorok utalnak egy titokra, ami boldogságot hoz, másrész utalnak magára Istenre, mint transzcendens és még nem kiismert lényre. Létezett egy másik Pál apostol is, aki valentiniánus volt, ő így imádkozott: „Add meg, amit angyali szemek nem láttak, amit királyi fülek nem hallottak, és ami nem keletkezett emberi szívben, ami angyalivá vált, az élő isten képére teremtetett, amikor kezdetben megformáltatott.” Júdás csillaga „az utat mutatja”. Ennek párhuzama a kanonikus evangéliumokban (Máté 2. fejezet) amikor a bölcseket csillag vezetei, vagyis a csillag mutatja az utat. „Sem a Nap, sem a Hold nem uralkodik majd ott, sem a nappal…” írja a Júdás evangéliuma a szent helyről, és íme a megfelelője az Újszövetségből: „A városnak nincs szüksége sem Napra, sem Holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be” Jel. 21:23 Júdás szerepe A leg lényegesebb változás Júdás alakja, aki nem áruló, hanem az egyedüli értelmes tanítvány, Jézus barátja, aki segít neki kiszabadulni az anyagi világból és visszatérni Istenhez. Az iskarióti kifejezés jelentése: Júdás szülőfalujára utaló megkülönböztető elnevezés. Kerijjót nevű település ebből jön az ís-Kerijjót, azaz kerijjóti „ember”, a kerijjóti Júdás. (az is, férfit, embert jelent). Összegzés A gnosztikus Júdás evangélium szerint tehát az emberi test csupán egy csapda, ahonnan ki kell szabadulni. A keresztény gnosztikusok szerint krisztus hozta el azt a tudást, amivel az igazság ismerete eljött a földre, s a kiválasztott tanítványoknak adta át. A gnosztikusok szerint e világot megalkotó istenek alacsonyrendű és ostoba istenek. Ezek az alacsonyabb rendű szellemi lények az Isten szikráit elfogták és csapdába ejtették, emberi testbe zárva az isteni szikrákat. Az anyagi szféra rossz. Ha körülnézünk a világunkban, igazat kell adnunk a gnosztikusoknak, mert a világ nem jó, földrengés, tornádó, éhínség, vérontás, háborúk, árvíz, járvány, szenvedés és halál és fájdalom van benne. Mindezekért nem az Isten a felelős, hiszen ő szellem, teljes mértékben kívül van az anyagi világon, minden anyagi tulajdonságtól mentes halhatatlan és szent lélek. Azok az emberek pedig, akiket ideiglenesen foglyul ejtett az anyag nyomorult birodalma, ki kell szabadulniuk és visszatérniük az isteni világba. Nem minden emberben van isteni szikra, akik az alacsonyabb rendű istenek teremtményei, azok halandóak. Vannak, akiknek lelkük meghal (személyiségük elpusztul) ezek a szellemüket kölcsönkapták, vannak, akiknek tovább él a lelkük a szellemükkel. Az embert az angyala félre tudja vezetni. Létezik egy aión, hatalmas, határtalan, egy angyal sem látta nagyságát, ebben van egy láthatatlan szellem. Kísérője egy hatalmas angyal, az Önmagából keletkezett. Majd számtalan milliárdnyi aión és angyal létezik rajtuk kívül. A kozmosz pusztulásra van ítélve. Ádámot Szaklasz alkotta angyalaival. Sok angyal téved, és elpusztul teremtményeivel együtt. A szabadulás módját odafentről hozza el a kiválasztott, aki kinyilatkoztatás útján közli az erre való tudást. Krisztusnak nem volt teste, a test látszatát öltötte magára, hogy megtanítsa az elhívottakat. A Júdás evangéliuma szerint az anyagi világot nem az igazi Isten teremtette, hanem három alacsonyrendű isten, angyal. E világ istene Él (plusz az ószövetségben szereplő Jahve, mint másik neve, feltéve ha egybemossuk a két istent) másutt azt írják ő az aki káoszt teremt, Nebró (más néven Jaldabaóth), ő a lázadó aki vérrel szennyezett, vagyis a vérengző és Szaklasz, akinek a neve bolondot jelent. Mindenkinek van csillaga, ezek az utat mutatják. Az evangéliumból nyilvánvalóan kiderül, hogy Jézus istene nem azonos a zsidók teremtő istenével, és nem azonos a tizenegy tanítvány istenével sem. Jézus „Barbéló halhatatlan birodalmából” érkezett, az örök életű isteni lények szférájából, és nem a zsidók teremtőjének alsórendű világából. A Barbéló név jelentése: kimondhatatlan nevű Isten. Jézus nem születik, hanem megjelenik, a János cselekedetei szerint is egyszerre több helyen, más-más alakban képes megjelenni, vagyis látszat teste van (doketizmus), hol gyerekként, hol öregemberként jelenik meg. E világ teremtője elől menekülni kell, mégpedig úgy, hogy lemondunk a testünkről, ami ahhoz a teremtőhöz köt, aki e világot alkotta. Amikor meghalunk, kiszabadulunk, ahogyan Jézus. A feltámadás nem létezik. Az apostolok teljes tévúton járnak, mikor a zsidók teremtő istenét követik, ráadásul ehhez Jézus nevét használják, így káromolják az igaz Istent, és félrevezetik az embereket. Összesen 12 egyezőséget, 4 különbséget és 4 hasonlóságot állapítottam meg a kanonikus evangéliumokkal és az Újszövetséggel történő összevetésben (a teljesség igénye nélkül), mégis azt kell mondjuk, hogy az eltérések mondanivalója olyan nagy mértékű, hogy a 12 egyezőség eltörpül mondanivalóban a különbségek mellett. (Kopt kereszt, az ankh egyik változata, a korai gnosztikus keresztények jele, a kőr jelenti a teljességet illetve a tökéletességet, a kereszt maga pedig a metszéspontjában a vízszintes azaz a Föld, és a függőleges azaz az Ég találkozását jelenti.) Az egyházi hatalmi hatása a magyar ajkú térségre I. Istvántól a dualizmusig Az egyház hatását a történelmünkben a jogosság, az államszervezet, részben az ember élettere, a gazdaság, és a politika szempontjából vizsgálom a teljesség igénye nélkül, kiemelve a történelmileg fontosabb elemeket, a honfoglalástól a dualizmusig terjedő időszakban. A magyar ősvallásnak nem volt kifejezetten egyház jellegű intézménye, de fontos az, hogy a hitviláguk hogyan befolyásolta cselekedeteiket, magyar ősvallás ismerte az átok fogalmát, sőt az eskü fogalmát is és ezt szorosan összekapcsolta, a fejedelem választásánál a törzsfők esküt tettek, hogy Álmos vezér ivadékait támogatják és az eskü megszegőjére örök átkot mondtak ki. Nyilvánvalóan nem lett volna ennek értelme, ha nem hisznek abban, hogy az átok, hatásos. Az áldás és átok hite pedig, a kereszténység befogadását könnyítette meg. Az eskü tétele a későbbi korokban a bírósági tárgyalásokon válik fontossá, pl. a földre tett eskü, perdöntő eskü volt, amit birtokpereknél alkalmaztak a felperes vagy az alperes, a vitatott földterületen állva, egy kiásott sírgödörbe ereszkedett le mezítláb, hajdonfővel és öv nélkül, azután kezében a feje fölött egy marék földet tartva kellett esküt tennie. Eskütársai körben álltak rendes ruházatban. Az eskü sokféle tanúbizonyság a bírói tárgyaláson, az eskü értékei különbözőek, igérőeskü, tisztítóeskü, fejre tett eskü, helyettes eskü, az esküszegők vagyona általában a kincstárra szállt. I. István király a koronát a római pápaságtól kérte II. Szilveszter pápától kapott koronát. A korona megerősíti az államformát, a királyságot, illetve keletkezteti. Van egy hátulütője, hűbéres viszonyba kerül a koronát küldő hatalomtól az, aki a koronát kéri és kapja. István kérhette volna a koronát a III. Ottó német-római császártól vagy II. Baszileiosz bizánci görög császártól is. Valószínűleg azért a római pápától kérte, mert a pápaság ez idő tájt nem rendelkezett akkora hadsereggel, hogy a hűbéri viszonyt katonai nyomásgyakorlással ki tudná kényszeríteni az országtól. Ám mind emellett a római pápaság hűbéresei lettünk, azaz alattvalói, ennek egyik következménye az lett, hogy Istvánnak amennyiben a meggyőzés nem volt hatásos, erőszakkal is keresztény hitre kellett térítette a lakosságot. Egyes vélemények szerint István ezt önhatalmúlag végezte, egyházi felkérés vagy jogalap nélkül. A régi istentisztelet azonban nem veszett ki egészen, még a XI. században is találunk olyanokat, akik fák, kövek vagy források mellett áldoztak a régi isteneknek, természetesen ezekre súlyos büntetések voltak kiszabva, (később visszatérek ezekre). A hatalom a földbirtokon nyugodott, megjelentek az egyházi adomány-birtokok, ezzel rögtön megjelent a római pápaság hatalmi törekvése is Magyarországon. Megkezdte hatalmának a kiteljesítését, ez ambivalens jellegű volt az egyházi birtokon lakó érintettek szempontjából. Ugyanis a birtokokon rabszolgákat dolgoztattak, idővel elkezdték felszabadítani ezeket, a rabszolgákat, sőt a volt rabszolgák megtarthatták a termények egy részét. Ezzel érdekelté tették őket a termelésben, és földhöz kötötték őket. Kétfajta felszabadítási eljárás létezett, az egyik a végrendeletbe is foglalt -pro remedio animae- azaz lélekváltság. A felszabadított rabszolgák cserébe kötelesek voltak a visszaszolgáltatásra, az egyház felé. A másik forma az –asylum- vagyis olyan menedékjog, amelyben a menekültek mentesülhetnek a büntetés alól, viszont soha nem hagyhatják el azt az egyházi intézményt, amely biztosította számukra a menedékjogot.A feudális csoportok első számú rendje volt a főpapoké később a XIII. században a papi rend. Különböző kiváltságokkal rendelkeztek, bíráskodás jogával, vagy szolgáltatások begyűjtési jogával, sok esetben saját maguk alkotta kiváltságokkal. Nem véletlenül erősödtek meg a főpapi birtokok, ugyanis, amíg egy nem egyházi feudális uraságtól (pl. hűtlenség esetén) visszaszállt a királyra a birtok, addig az egyházi birtok akkor is az egyházé maradt, ha hűtlenségen kapták a főpapot. A főpapok a királytól független világi hatalommal rendelkeztek. Királyi várakat szereznek meg. Később újabb királyi adományozással a legfőbb világi hatalmat, a vármegyei főispánságot is megszerzik. 1222-ben II. András papi bullában, rendi privilégiumot adott a főpapságnak, ezzel hivatalosan is az ország első rendjévé vált. Ilyen privilégium volt, hogy az egyházi személyek ügyeit csak egyházi bíróság tárgyalhatta, a második legfontosabb privilégium az adómentesség volt. Egyházi bíróság kezdetben a keresztény vallás (megtartása) elleni bűncselekményeket tárgyalta: a pogány módra történő áldozást, vasárnapi munkaszünet megszegése, a rendelt böjtök meg nem tartása, templomba járás, az istentiszteleti rend megszegése. A büntetés lehetett bírság (pl. egy ökör), ostorozás, vesszőzés, hajlenyírás, kalodába zárás, munkaeszközök elkobzása. Egyházi bíróság tárgyalta továbbá a gyilkosságot, varázslást, később ide tartozott a házasság (házasságtörés, adásvétel, nőrablás, vagyonjog, elégtétel-rabszolgaság- házasulandók megegyezése, az egyház kellék lesz, kimondhatja a házasság akadályait/pl. házasság felbontatlansága-érvénytelenítés/), magzatölés, származás, paráznaság, végrendelet ügye. A hitszegést és a hamis esküt kézlevágással büntették. A boszorkányságot különböző típusokba sorolták: ördöngösség, rontás, méregkeverés, jövendölés, igézés. Könyves Kálmánnak (1074 körül – 1116. február 3.) tulajdonítják azt a mondást, hogy boszorkányok pedig nincsenek, ám ez tévedés, mivel nem ezt mondta. Kálmán, aki a szokásjog szerint nem lehetett volna király, mivel púpos volt, eltörölte a kínzásokat, ő mond le az invesztitura jogról, kötelezővé teszi a házasság egyház általi szentesítését. Kálmán szerint a strigák[1] nincsenek, a striga az, aki az ördöggel fajtalankodik és az ördöggel fajtalankodva csodatevő hatalmat kap, állattá tudnak változni, és a néphiedelem szerint éjszaka a levegőben repülnek a sátán hódolására. Az egyházi bíróságokat másképpen szentszéknek nevezték, attól függően, hogy hol, vagy ki ülésezett megkülönböztetünk püspöki szentszéket (pl. Az esztergomi érseki tartományban: győri, veszprémi, pécsi, székesfehérvári, szombathelyi, váci, besztercebányai) és, érseki szentszéket (Esztergom, Gyulafehérvár, Eger) vagy prímási főszentszéket ( a prímás maga az esztergomi érsek, XII. Pius óta nincs hercegi rang hozzá). Ezeket megvesztegetések, visszaélések, önkényeskedés, törvénysértések jellemzik, ugyanúgy, mint a világi bíráskodást is. Sőt, az 1498-as törvények kifejezetten megengedik a bírónak (ítélőmesternek), hogy ajándékot fogadjon el bármely fél részéről. Az aranybulla (1231-es megújításában) a hamis poroszlók miatt, a peres ügyekbe kifejezetten az egyházat vonja be, mint hiteles helyeket. Ezeket meg is határozza, káptalanok és konventek. Káptalanok a világi papok együtt élő szervezete, két típusa volt a székeskáptalan, amely a megyéspüspök mellett működött, mint egyházkormány, és a társaskáptalan, amely püspöktől függetlenül működött. A konvent a nem világi papok közössége, feje az apát. Magyarországon konventjei voltak a bencéseknek, premontreieknek és az ispotályos lovagoknak. A hiteles helyek rendelkeztek a hiteles pecséttel, természetesen minden okiratért díjat kértek, a konkrét részvételért pedig napidíjat. Az egyház azonban átvette a hamis poroszlók helyét! A királyi hatalom a sok hamis pecsét és hamis oklevél miatt, amit az egyház kiállított, a hamisításban résztvevő pap összes javadalmát elkobozta és homlokukon és arcukon tüzes pecséttel büntette a papokat. 1647-ben korlátozzák az egyházi bíróságok feladatait, csak esküszegési és házassági kérdésekre. 1895-ig a protestánsok házassági pereit is a katolikusok intézték. A hiteles helyek a mohácsi vész után folyamatosan sorvadtak, helyüket a vármegyék, szabad királyi városok és a mezővárosok veszik át. Utoljára a szatmári káptalan kapott hiteles helyi működési jogot 1836-ban, 1848-tól pedig végleg megszűnnek az egyházi hiteles helyek. Ám az egyháznak volt egy mindezeknél is erősebb hatalma, mégpedig a király, azaz az uralkodó személyének a trónhoz való jog tekintetében, a koronázás szertartásának a levezetése, amit az egyház részéről már kezdetektől fogva csak a mindenkori esztergomi érsek vezényelhetett le. Ezzel a joggal az egyház eldönthette, támogatásától függően, hogy ki legyen az uralkodó (például Aba Sámuel sem volt fölkent király, mert Gellért megtagadta a koronázást), hiszen ez sokszor kétséges volt az elvek érvényesülése miatt, még az Árpád-ház idejében is. III. Bélát, Lukács esztergomi érsek nem koronázta meg, ezért a magyar államjog szerint érvénytelen a koronázása. Két elv volt, ami befolyásoló tényező lehetett, az egyik a senioratus elve, mely szerint a trón az uralkodóház legidősebb tagját illette, s ezzel szemben állt a primogenitura elve, mely szerint a trón az elsőszülötté kell, hogy legyen. Az egyházi koronázás szertartása nélkül, nem lehetett király senki sem, így az egyház támogatását mindenképpen meg kellett szereznie a trón várományosának, amit természetesen nem ingyen adtak oda. A királyt az érsek olajjal kente fel, ugyanúgy, mint a püspököket, onnantól kezdve a király Isten kegyelméből való lett és, a néptől megkülönböztetve Isten földi helytartójának számított, amint ezt a szertartás alatti esküben ki is kellett mondania. A korona, mint az isteni hatalom jele, szimbóluma, biztosította a király hatalmát s ez azonos a mindenkori államhatalommal. Feltéve, ha az országban volt, hiszen például Mátyást 1458-ban választották királlyá, de a koronát csak 1473-ban vásárolta vissza Frigyestől. A XII. század végére uralkodóink végképp lemondtak az invesztitúra jogaikról, s onnantól kezdve a kánonjogi választás jobban érvényesülhetett, magyarán az egyházai hatalmi pozíciókba való bekerülést, melynek lényege a javadalmak feletti hatalom gyakorlása, ezt kizárólag az egyház határozhatta meg. A király véleményét kezdetben ugyan kötelező volt kikérni, de ez névleges formasággá változott. Mivel I. István király már tíz egyházmegyét alapított, amelyhez később még hét egyházmegye társult, tulajdonképpen az egész ország területét lefedte az egyház által kinevezett hatalmi pozícióba került emberek uralma. Az úgynevezett királyi vármegyék is az egyházmegyékbe tartoztak, melyeknek élén a főesperes állt, mint egyházi vezető, majd ez a főesperességi terület tagozódott tovább esperességekre, a legkisebb egység pedig a plébánia volt. Ezen kívül a monostorok alapítása is folyamatos volt a főurak részéről, bár itt a világi főuraktól függtek az egyházi pozíciók. Anyagi szempont: az I. István király által törvénybe foglalt terménytized, azaz a decima (dézsma) beszolgáltatás alól egy település sem lehetett kivétel. Sőt a nemeseknek is fizetniük kellett évszádokon át, egészen a XV. századig. A tized az ókori zsidó papság bevételi forrása, mely bekerült a kereszténységbe s így a magyar ajkú térségre eljutva ismét létjogosultságot nyert. Kezdetben gabona, bor, valamint juh, kecske, méhek után szedték. Somogy megyében gyermektized is volt, miszerint ha tizedik gyermek született azt az egyház szolgálatába kellett állítani. Amikor az egyház érdeke úgy kívánta, akkor nem terményben vagy állatállományban, hanem pénzben hajtotta be a tizedet. A tized elsősorban a püspök jövedelme volt, amiből visszaosztott a plébániáknak tíznegyedet ez volt a quarta. Amikor a káptalanok különváltak a püspöki birtoktól ők kapták a quartát, s ők már ennek a felét vagy negyedét osztották vissza a plébániáknak, ezek voltak az octava és a sedecima, annak ellenére, hogy a káptalanok is élvezték a tizedszedés jogát, amiből az egyetlen kiadás a plébánosok járandósága volt, hiszen az adómentességet egyetemesen élvezték. A főpapság tehát az alsópapság rovására gyarapította a vagyonát, ezért nem csodálkozhatunk például, hogy sok papot találunk a Dózsa féle parasztfelkelés mellett. Az egyházszakadás után a görög-keletieknek éppúgy adózniuk kellett a római egyház felé, mint a katolikus híveknek. A papi tized megszüntetését 1848-ban foglalták törvénybe: 1848. évi XIII. törvénycikk 1. § „A papi tized, akár természetben, akár a természetbeni kiszolgáltatás helyett készpénzben teljesítetett, és pedig akár közvetetlenűl az egyházi rendnek, akár haszonbérlőne fizettetett, akár örökös szerződés mellett, akár királyi adomány által szereztetett, ezennel örökre megszüntetik.”A papi rendeken belül a főpapságnak a teljes adómentességen kívül és a törvénykezési kiváltságon kívül, voltak még külön előjogaik, például a pallosjog, ezzel szemben viszont ők fejvesztési ítélet alá nem vonhatóak voltak, valamint perben nem kellett esküt tenniük, elég volt a lelkiismeretükre hivatkozniuk, ám ha mégis tettek esküt, az magasabb értéket képviselt, mint az átlagos embereké. Ezen kívül személyesen részt vesznek a királyi tanácsban, sőt az országgyűlés kialakulásával annak ülésein is, magyarán mindenhol ott van a klérus, ahol fontos döntést hoznak. A központosított hatalom akkor volt a legerősebb, ha egyházi tisztségen kívül egy személyben egyéb főméltóságot is képviseltek, például főispáni vagy kancellári rangot. A főpapság részesült az állami sómonopólium hasznából is, de voltak esetek, amikor saját sóbányával rendelkeztek, sőt, arany és ezüstbányával is. Az esztergomi érseknek joga volt a királyi jövedelem egytizedére is, beleértve a pénzverésből származó hasznot. A főpapság uzsorakölcsönöket folyósított, bankügyleteket vállalt (pl, pénz megőrzése kamatra), természetesen az egyházi méltóságok a hívők önkéntes adományait is elfogadták. A főpapi székek betöltése a pápától függött, a tisztségre kinevezett főpap a pápai kamarának félévi teljes jövedelmet tartozott fizetni cserébe a kinevezésért. A királyi kancelláriában a kancellár tisztségét főpap tölti be, a helyettese pedig szintén főpap általában a székesfehérvári prépost (feladatai: pecsétek, politikai beszédek, kapcsolattartás). Bakócz Tamás érsek fő-kancellárnak a velencei követ jelentése szerint, nagyobb a tekintélye, mint a királynak, második királyként funkcionál. A pápai udvar a saját embereit ültette a főpapi székekbe, az egyház állam lett az államban, királytól független politikai és gazdasági hatalom egészen Zsigmond (1397-1404 bullások elleni rendeletek), majd Mátyás koráig (Mátyás kilátásba helyezte, hogy ha nem ő gyakorolhatja a kinevezést, akkor az egész ország áttér a görög keleti vallásra). Az egyház képviseltette magát a hadügyi szervezetekben is, az egyházi lovagrendek szinte minden királyságban jelen vannak, hazánkban IV. Bélától a templáriusok és a johanniták más néven az ispotályosoknak volt jelentős szerepük egészen Károly Róbert uralkodásáig. A reformációval megindult az egyház figyelemelterelése, az uralkodókról a másik új, kialakuló egyház irányába. A katolicizmus a befolyását arra kezdte használni, hogy az új egyházakat megszüntesse, vagy szerepüket csökkentse. A katolikus monopólium harca hazánkban: 1523-ban és 1525-ben reformáció ellenes törvények születtek. 1523. évi LIV. törvénycikk: a lutheránusok és azok pártfogói megbüntetendők. „Méltóztassék a királyi felségnek, mint katholikus fejedelemnek, minden lutheránust és azok pártfogóit, valamint a felekezetükhöz ragaszkodókat, mint nyilvános eretnekeket és a boldogságos szüz Mária ellenségeit halállal és összes javaik elvételével büntetni.” 1525. évi IV. törvénycikk: 4. § „A lutheránusokat is mind ki kell irtani az országból; és bárhol találhatók, nemcsak az egyházi, hanem a világi személyek is szabadon fogják el és égessék meg.” A törökök előrenyomulása több szempontból is kedvező volt a reformáció tanainak a terjedésére. 1. 1526-os csatavesztés után az említett törvények nem voltak betarthatóak. A tizenkét katolikus püspökből hat elhunyt. 2. A teljes létbizonytalanságban a reformáció üdvbizonyosság hirdetése kedvező fogadtatásban részesült. Magyar reformátorok: Dévai Bíró Mátyás, Honterus János, Gálszécsi István, Sztárai Mihály, Ozorai Imre, Heltai Gáspár, Szegedi Kis István, Stöckel Lénárd, Méliusz Juhász Péter, Mohi Ferenc, Kálmán Csehi. Dávid Ferenc külön említést érdemel, mint a humanista vallásszabadság képviselője és az Unitárius egyház alapítója. Létrejön a Tarcal-Torday hitvallás és a Debrecen-Egervölgyi hitvallás. A reformáció tanai, először az észak nyugat-dunántúli és a felvidéki német, valamint az erdélyi szász városokban váltak ismertté. Az 1600-1700-as évek keresztény vallásháborúkkal teltek, békekötésekkel és azok megszegésével, de minden békekötésnél erősödtek a jogaik a protestánsoknak, főuraktól-városokon át- a jobbágyig. Bocskai felkelés- bécsi béke, Bethlen Gábor – nickolsburgi béke, I. Rákóczi György linzi béke. Mohács utáni időszak fő jellemzője, hogy az egyházak nem az államra, hanem egymásra kívánnak befolyást gyakorolni. (Habsburgok-1723 Pragmatica Sanctio elfogadása leányági örökösödési jog- Habsburg erősödő befolyás.) Változás: a király esküt tesz az alkotmányra, valamint hitlevelet kap az országgyűléstől (1608). Az uralkodó csak az országgyűléssel alkothat törvényt. A felsőtáblán kapnak helyet az érsekek megyéspüspökök. Alsótáblán a káptalanok követei, prépostok, apátok (már akikhez tartozott birtok), és a pálosok rendfőnöke. Az országgyűlésre a király küldte a meghívókat hat héttel előre, háromévente illett volna tartani. Rákos mezeje - Pozsony. A tanácskozás nyelve a latin volt, a magyart csak a XIX. században kezdték használni az alsótáblán. Kossuth Lajos (1832) – Országgyűlési tudósítások- Pesti hírlap. A forradalom alatt törvénybe iktatták, hogy minden felekezet bevett vallása tökéletesen egyenlő. A bevett vallásba a zsidó vallás nem tartozott bele és a görög keleti is csak Erdélyben. Az izraelita felekezet 1895-ben minősítették bevett vallásnak. Az el nem ismert felekezetek, akiket szektának tartottak: nazarénusok, Jehova tanúi, metodisták, adventisták. Ezek rendezvényein, 18 éven aluliak nem jelenhettek meg, s az összejöveteleiket előre be kellett jelenteni, mivel rendőri szabályozás alá estek. Deák Ferenc egyházpolitikai beszédében azt a liberális gondolatot képviselte, hogy az államot és az egyházat szét kéne választani, s ez elsősorban a polgári házasságkötésekkel lehetséges. A dualizmusban a király rendelkezett főkegyúri joggal ebbe tartozott az egyház szervezés jogköre. [1] „de strigis vero, quae non sunt, ne ulla quaestio fiat” - boszorkányok ellen pedig, minthogy nincsenek, semminemű kereset ne legyen. Középkori bölcs királyunknak e felvilágosodott törvénye azonban csak fél érdem; mert ma már bizonyosan tudjuk, hogy Könyves Kálmán csupán a boszorkányok bizonyos fajtáját tagadta a strigában; amaz idők általános boszorkányhite alól ő sem vonhatta ki magát. Tulajdon abban a dekrétumában, melyben az idézett híres tétel van, a 60. bekezdés úgy szól, hogy az esperes és az ispán hírével, tudtával rontóknak találtak (malefici) elítélendők. A Kálmán idejében tartott esztergomi első zsinat határozatainak 50. bekezdése szerint, ha valakire, akit rontással (maleficium) vádolnak, reá bizonyosodik a dolog, a törvények szerint bűnhődjék. Szent Lászlónak törvénye (I. könyv 34. fejezet) a strigákat a meretrixekkel helyezi egy sorba, és azt rendeli, hogy a püspök tetszése szerint ítélje el őket. Minek tartotta az egyházi és világi törvény a strigákat? Az adatok abban megegyeznek, hogy a striga bűvös erővel állatalakot ölt; de a VII. és VIII. századbeliek elágaznak abban, hogy a magát fenevaddá változtatott bűvös fölfalja az embereket. A rómaiak ugyan azt hitték, hogy a striga éjjel kiszívja az emberek vérét, húsát pedig megeszi. (Ez a vámpír-babona eredete.) A frank lex salica úgy rendelkezik, hogy ha egy striga megevett egy embert és reá bizonyosodik, 8000 denárt, vagyis 200 arany solidus bírságot fizet. (Vagyis annyit, amennyit a gyilkosságot elkövető szabad ember.) A teológiai műveltségű Könyves Kálmán egyszerűen az egyház, valamint a frank és lombard törvények felfogását követi, midőn a strigák létét tagadja. A boszorkányokban hitt, mert hiszen dekrétuma a rontás megbüntetéséről intézkedik. Az tagadhatatlan, hogy ebben is józan, mert a boszorkánypörökben a vizsgálatot félig kiveszi a papi kézből, ahol addig volt, és az esperes mellett részben az ispánra bízza. Milyen volt Könyves Kálmán idejében a strigákra vonatkozó babona, meghatározni alig lehet; de a striga, stryx etimonja a szorongató, fojtogató értelem felé tereli sejtésünket; nem lehet egészen alaptalan tehát az a találgatás, mely szerint a striga a tudatlan nép hitében akkor már csak olyan bűbájos nő volt, aki éjszakának idején állat-alakot öltve, szorongatni jár az alvókat; vagyis a dolog nem egyéb, mint a még napjainkban is hívőkre találó lidércnyomás. A mi fölvilágosodott Könyves Kálmán királyunk tehát nyilván a lidércekre mondotta, hogy, mert nincsenek, vizsgálat alá nem vonhatók. Az Ószövetség az Újszövetségben A Messiás születése, gyerekség történetek Igehelyek (1): Máté 2:4-6, Mikeás 5:2-4 „És egybegyűjtve minden főpapot és a nép írástudóit, tudakozódik vala tőlük, hol kell a Krisztusnak megszületnie? Azok pedig mondának néki: A júdeai Bethlehemben; mert így írta vala meg a próféta: És te Bethlehem, Júdának földje, semmiképen sem vagy legkisebb Júda fejedelmi városai között: mert belőled származik a fejedelem, a ki legeltetni fogja az én népemet, az Izráelt.” Máté 2:4-6 „De te, Efratának Bethleheme, bár kicsiny vagy a Júda ezrei között: belőled származik nékem, a ki uralkodó az Izráelen; a kinek származása eleitől fogva, öröktől fogva van” Mikeás 5:2-4 Magyarázó jegyzet az igehelyekhez: Az öröktől fogva szakasz, a Károli fordításban annak a fényében kerül átírásra, hogy a messiás preegzisztens lényét támasszák alá teológiailag. Az ószövetségi héber szöveg így hangzik: „Származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza.” A messiástörténet szerint Jézust kivégezték, így nem lett uralkodó az Izraelen, így a prófécia nem őrá vonatkozik. Igehelyek(2): Máté 1:21-23, Ézsaiás 7:14 „Szűl pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből. Mindez pedig azért lőn, hogy beteljesedjék, a mit az Úr mondott volt a próféta által, a ki így szól: Ímé a szűz fogan méhében és szűl fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, a mi azt jelenti: Velünk az Isten.” Máté 1:21-23 Magyarázó jegyzet az igehelyekhez: „Ezért ád jelt néktek az Úr maga: Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek” Ézsaiás 7:14 Jézust Jézusnak nevezték és nem Immánuelnek. Valamint, még a Jehova tanúi bibliájában az Új világ fordításban is elismerik azt, hogy itt nem szűzről van szó, az Ézsaiásnál, hanem fiatal nőről, ha lelkiismeretesen fordítják a héber szöveget. A nép bűnből való szabadulása egyértelműen páli és esszénus hatás. Ezt a szűztől való születést foglalja történetbe a Lukács evangélista megspékelve Jézus dávidi örökké tartó királyságával, amit Ézsaiás prófétára alapoz: „Ez nagy lészen, és a Magasságos Fiának hivattatik; és néki adja az Úr Isten a Dávidnak, az ő atyjának, királyi székét; És uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lészen!” Lukács 1:32-33 „Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké. A seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt!” Ézsaiás 9:7 „A hatodik hónapban pedig elküldeték Gábriel angyal Istentől Galileának városába, a melynek neve Názáret, Egy szűzhöz, a ki a Dávid házából való József nevű férfiúnak volt eljegyezve. A szűznek neve pedig Mária. És bemenvén az angyal ő hozzá, monda néki: Örülj, kegyelembe fogadott! Az Úr veled van, áldott vagy te az asszonyok között. Az pedig látván, megdöbbene az ő beszédén, és elgondolkodék, hogy micsoda köszöntés ez?! És monda néki az angyal: Ne félj Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél. És ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat, és nevezed az ő nevét JÉZUSNAK.” Lukács 1:26-31 „Ezért ád jelt néktek az Úr maga: Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek.” Ézsaiás 7:14. Lukács már átírja az Immanuelt Jézusra, rájött, hogy így jobban felhasználható az Ézsaiási rész, tehát a Máténál még Immanuelként alkalmazzák Jézusra, az elnevezést, Lukácsnál pedig történetté kerekedik a szűztől születés, ügyesen elhagyja a prófétákra való hivatkozást, hiszen sehogyan sem stimmel a két különböző név. Lukács már nem idézi konkrétan, hogy a szűztől való születést honnan veszi, hanem kifejti a történetet. Több esetben is megfigyelhető, hogy ószövetségi szakaszokat fejtenek ki idézet nélkül, ahogyan itt is láthatjuk, Mátétól azonban megtudjuk, hogy honnan van a történet magva. A János evangélium őrzi meg azt a hagyományt, miszerint köztudott volt, hogy Mária egybekelés előtt állapotos volt, azaz okot szolgált a gúnyolásunkra: „Mi nem paráznaságból születtünk”. A messiás élettörténeti eseményeit az elejétől a végéig vagy direkt csúsztatott próféciákból, vagy egyenes alkalmazott próféciákkal szerkesztik össze. Jézus egyiptomi tartózkodását valamint onnan történő kihívását a Máté evangélista a Hóseás prófétára alapozva írja meg: Igehelyek: Máté 2:15, Hóseás 11:1 „hogy beteljesedjék, a mit az Úr mondott a próféta által, a ki így szólt: Égyiptomból hívtam ki az én fiamat.” Máté 2:15 „Mikor még gyermek volt Izráel, megszerettem őt, és Égyiptomból hívtam ki az én fiamat.” Hóseás 11:1 Az ószövetségi idézet Izrael népéről szól, és nem egy emberről. Nagy Heródes féle gyermekgyilkosság történetét pedig Jeremiás próféta írására alapozza: Igehelyek: Máté 2:16-18, Jeremiás 31:15 „Ekkor Heródes látván, hogy a bölcsek megcsúfolták őt, szerfölött felháborodék, és kiküldvén, megölete Bethlehemben és annak egész környékén minden gyermeket, két esztendőstől és azon alól, az idő szerint, a melyet szorgalmasan tudakolt a bölcsektől. Ekkor teljesedék be, a mit Jeremiás próféta mondott, a midőn így szólt: Szó hallatszott Rámában: Sírás-rívás és sok keserves jajgatás. Rákhel siratta az ő fiait és nem akart megvigasztaltatni, mert nincsenek.” Máté 2:16-18 „Ezt mondja az Úr: Szó hallatszott Rámában, sírás és keserves jajgatás; Rákhel siratta az ő fiait, nem akart megvígasztaltatni az ő fiai felől, mert nincsenek.” Jeremiás 31:15 Az ószövetségi idézet a zsidóság babiloni fogságáról szól, a folytatásban közli is, hogy visszatérnek. Rámából kiindulva hurcolták el Júda gyermekeit i. e. 586-ban, és i. e. 722-ben Ráhel gyermekeit, azaz József és Benjámin leszármazottaiként Izrael gyermekeit. Jeruzsálemtől északra található Ráma, Betlehem pedig délre. A próféta nem Betlehemről beszél, hanem Rámáról, Ráma környéke pedig bezárul az első közeli várossal, Jeruzsálem közelebb van Rámához, mint Betlehemhez. Ha a környékében alatt azt a sugarú kört kellene érteni, ami Rámától Betelehemig tart, abba Jeruzsálem is benne lenne, és még sok város, ilyen feljegyzés viszont nincsen, hogy ekkora területen, gyerekgyilkosságok lettek volna. A Jeremiás szöveg a babiloni fogsággal van kapcsolatban, az evangélista csúsztat, mikor Betlehemre vonatkoztatja a Rámáról szóló szakaszt a messiás történetére kihegyezve. A pusztai megkísértés A pusztai kísértésben Jézusnak tulajdonított első megnyilvánulás, három ószövetségi idézet, Mózestől. Igehelyek: Máté 4:4,7,10, Lukács 4:8, V. Mózes 6:13,16 és 8:3 „Ő pedig felelvén, monda: Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden ígével, a mely Istennek szájából származik.” Máté 4:4, Lukács 4:3 „És megsanyargata téged, és megéheztete, azután pedig enned adá a mannát, a melyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nem csak kenyérrel él, hanem mind azzal él az ember, a mi az Úrnak szájából származik.” V. Mózes 8:3 „Monda néki Jézus: Viszont meg van írva: Ne kisértsd az Urat, a te Istenedet.” Máté 4:7 , Lukács 4:12 „Meg ne kísértsétek az Urat, a ti Isteneteket, miképen megkísértettétek Maszszában!” V. Mózes 6:16 „Ekkor monda néki Jézus: Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.” Máté 4:10 „Féljed az Urat, a te Istenedet, ő néki szolgálj, és az ő nevére esküdjél.” V. Mózes 6:13 Az előfutár Az ószövetség újszövetséggel való harmonizációja, magából az újszövetségi szövegekből derül ki. Maga harmonizáció sok esetben teljesen más koncepció alá helyezi az ószövetségi szövegrészeket, mint amivel azok bírnak eredeti értelmükben a zsidó vallás keretei között. 1. Az előfutár Keresztelő János, mint Illés Keresztelő János, mint Jézus előfutára az evangéliumok szerint, ószövetségi prófécián alapul. Igehelyek: Máté 3:1-4, Márk 1:2-3, Lukács 3:2-6, Ézsaiás 40:3-5, Malakiás 3:1, II. Mózes 23:20 „Azokban a napokban pedig eljöve Keresztelő János, a ki prédikál vala Júdea pusztájában. És ezt mondja vala: Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa. Mert ez az, a kiről Ésaiás próféta szólott, ezt mondván: Kiáltó szó a pusztában: Készítsétek az Úrnak útját, és egyengessétek meg az ő ösvényeit. Ennek a Jánosnak a ruhája pedig teveszőrből vala, és bőröv vala a dereka körül, elesége pedig sáska és erdei méz” Máté 3:1-4 „A mint meg van írva a prófétáknál: Ímé én elküldöm az én követemet a te orczád előtt, a ki megkészíti a te útadat előtted; Kiáltónak szava a pusztában: Készítsétek meg az Úrnak útját, egyengessétek meg az ő ösvényeit: Előáll vala János, keresztelvén a pusztában és prédikálván a megtérésnek keresztségét a bűnöknek bocsánatára.” Márk 1:2-3 „Annás és Kajafás főpapsága alatt, lőn az Úrnak szava Jánoshoz, a Zakariás fiához, a pusztában, És méne a Jordán mellett lévő minden tartományba prédikálván a megtérés keresztségét a bűnöknek bocsánatjára; A mint meg van írva Ésaiás próféta beszédeinek könyvében, ki ezt mondja: Kiáltónak szava a pusztában: Készítsétek meg az Úrnak útját, egyengessétek az ő ösvényeit. Minden völgy betöltetik, minden hegy és halom megalacsonyíttatik; és az egyenetlenek egyenesekké, és a göröngyös útak símákká lesznek; És meglátja minden test az Istennek szabadítását.” Lukács 3:2-6 „Egy szó kiált: A pusztában készítsétek az Úrnak útát, ösvényt egyengessetek a kietlenben a mi Istenünknek! Minden völgy fölemelkedjék, minden hegy és halom alászálljon, és legyen az egyenetlen egyenessé és a bérczek rónává. És megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt; mert az Úr szája szólt.” Ézsaiás 40:3-5 „Ímé, elküldöm én az én követemet, és megtisztítja előttem az útat, és mindjárt eljön az ő templomába az Úr, a kit ti kerestek, és a szövetségnek követe, a kit ti kívántok; ímé, eljön, azt mondja a Seregeknek Ura.” Malakiás 3:1 „Ímé én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrízzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, a melyet elkészítettem.” II. Mózes 23:20 Magyarázó jegyzet az igehelyekhez: A különböző fordítások eltérően adják vissza a Márk szöveget: „amint meg van írva Ézsaiás prófétánál”. Mivel valóban több prófétai szakaszról van szó, javítottak a szövegen. A szöveg nem változatlan. 1. „amint meg van írva Ézsaisnál” 2. „amint meg van írva a prófétáknál” 3. „amint meg van írva Ézsaiásnál” Mivel a Márkban lévő idézet nem csupán Ézsaiás átalakítása, hanem Malakiásé is, ezt észrevették, és átírták az Ézsaiást prófétákra, aztán a szöveghűség érdekében némelyek visszaírták Ézsaiásra, ahogyan a korai Márkban is volt. Itt nem csupán azt lehet látni, hogy belenyúlnak a szövegbe az elképzelésüknek megfelelően javító szándékkal, hanem azt is hogy a régebbi, korai Márk szöveg is téved és pontatlan. Ezeket a variációkat még a mai magyar fordítások is őrzik. A Márk 1:2 Mózestől való idézet a Septuagintából, akárcsak az Ézsaiási rész is onnan van, a Malakiási rész viszont héber szövegből van. Márk messiási értelmezéssel ruházza fel a szövegeket, az „én előttemet”, ami eredetileg Jahvéra vonatkozik, átírja „előtted”-re Jézusra vonatkoztatva. Az evangéliumban található idézetek egyáltalán nem azonosak az ószövetségi részekkel. A Malakiás szöveg szerint maga Jahve jön el, az evangélium szövegei szerint Jézus előtt jön a követ. Az Ézsaiási részben pedig a pusztában készítik az utat, és nem pedig a kiáltó szó van a pusztában. Lukács pedig szabadítást ír, holott az héberben dicsőségről van szó. Az evangélisták annak a korabeli nézetnek adnak hangot, miszerint a messiás előfutára az egekből visszatérő Illés. Mivel az írások szerint Illésnek el kell jönnie: „Ímé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jőjjek és meg ne verjem e földet átokkal.” Malakiás 4:5-6 Úgy tartották Jézus a messiás, ezért előtte meg kellett jelennie Illésnek, ezért Keresztelő Jánost ugyanolyan öltözékben ábrázolják, mint Illést: „És felelének néki: Egy szőr-ruhás ember, derekán bőr övvel felövezve. Akkor monda: Thesbites Illés volt”. II. Királyok 1:8 „János pedig teveszőrruhát és dereka körül bőrövet viselt vala, és sáskát és erdei mézet eszik vala.” Márk 1:6 „Ennek a Jánosnak a ruhája pedig teveszőrből vala, és bőröv vala a dereka körül, elesége pedig sáska és erdei méz.” Máté 3:4 Az öltözet kifejezetten prófétai, ezt Zakariás könyvéből is tudhatjuk: „És azon a napon megszégyenülnek a próféták, kiki az ő látása miatt az ő prófétálásaik közben, és nem öltözködnek szőrös ruhába, hogy hazudjanak” Zakariás 13:4 A sáska általában a szegények eledele volt, Mózes könyve a tiszta állatok közé sorolja: „Ezeket egyétek meg azok közül: az arbé-sáskát az ő nemével, a szolám-sáskát az ő nemével, a khargol-sáskát az ő nemével és a khagab-sáskát az ő nemével” III. Mózes 11:22 Magyarázó jegyzet az igehelyekhez: A Malakiás szövegében szereplő nagy és félelmetes nap a messiás ítélkezése a végítéletére vonatkozó utolsó nap, ám nem ért véget a történelem a messiás-Jézussal, hanem azóta is folytatódik, ezért Keresztelő János semmiképpen nem a Malakiási végítéletet hirdető Messiás előfutára, ilyenképpen nem is lehet a messiás előfutára. Ezt éppen az a Jézusnak tulajdonított beszéd támasztja alá, miszerint az ő küldetése az ellenkezője annak, amit Illés tenne. Kijelenti, hogy nem azért jött, hogy az „atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz,”, amint azt a Malakiás szövege állítja, hanem épp ellenkezőleg: „Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támaszszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe.” Máté 10:35-36 „Meghasonlik az atya a fiú ellen, és a fiú az atya ellen; és az anya a leány ellen, és a leány az anya ellen; napa a menye ellen, és a menye a napa ellen.” Lukács 12:53 Ezek egyébként nem Jézus saját tanításai, hanem éppen egy prófétai beszéd megismétlései, illetve felhasználásai, Mikeás prófétától: „Mert a fiú bolondnak tartja atyját, a leány anyja ellen támad, a meny az ő napára; az embernek saját háznépe az ellensége.” Mikeás 7:6 János, (akinél nem született nagyobb) a törvényt hirdette: „Akkor a János tanítványai jövének hozzá, mondván: Miért hogy mi és a farizeusok sokat bőjtölünk, a te tanítványaid pedig nem bőjtölnek?” Máté 9:14 Heródiás Antipasz féltestvérének, Fülöpnek a felesége, ezért törvény szerint csak akkor házasodhatna Antipasszal, ha Fülöp meghalt volna, így Antipasz nem vehette volna feleségül. Keresztelő János ezt a törvényszegést nyíltan meg is mondta a királynak és ezért életével fizetett. Ezekből következtethetünk arra, hogy Keresztelő János tartotta a házassági törvény létjogosultságát. A rabbik szerint a böjt két napja kedd és csütörtök, a Lukács 18:12-ben a farizeus heti két nap böjttel büszkélkedik. Kötelező a böjt a törvény szerint engesztelés napján és szárazság idején. Magánböjtöt lehetett gyakorolni bűnbánat, gyász vagy aszkétikus okokból önkéntesen is. János aszkéta életmódot tartott helyesnek: „eljött Keresztelő János, a ki kenyeret sem eszik, bort sem iszik” (Lk.7:33) Tanítványai követték ebben, Jézus és az ő tanítványai ezzel ellentétben ettek és ittak és nem böjtöltek. János szerint Isten haragvó ítélőbíró, akinek a bosszúja elől meg kell menekülni (a fejsze a fák gyökerén van), szemben Jézussal miszerint Isten még az ellenségeit is szereti. János önmagát sem tartotta Jézus előfutárának, sőt Jézusról sem tudta kicsoda, ezt bizonyítja, hogy a börtönből is bizonytalanságnak ad hangot, mikor megkérdezi Jézust, hogy ő-e a messiás vagy mást várjanak (Lk. 7:20, Mt. 11:3). További azonosítások: Igehelyek: Máté 11:14, Máté 17:12-13, Márk 9:11-13, János 1:21, Máté 17:3 „És, ha be akarjátok venni, Illés ő, a ki eljövendő vala.” Máté 11:14 „De mondom néktek, hogy Illés immár eljött, és nem ismerék meg őt, hanem azt mívelék vele, a mit akarának. Ezenképen az ember Fiának is szenvednie kell majd ő tőlük. Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról szóla nékik.” Máté 17:12-13 „És megkérdezék őt, mondván: Miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljőnie? Ő pedig felelvén, monda nékik: Illés ugyan előbb eljövén helyre állít mindent; de hogyan van az embernek Fiáról megírva, hogy sokat kell szenvednie és megvettetnie? De mondom néktek, hogy Illés is eljött, és azt cselekedték vele, a mit akartak, a mint meg van írva ő felőle” Márk 9:11-13 „És kérdezék őt: Kicsoda tehát? Illés vagy-é te? És monda: Nem vagyok. A próféta vagy-é te? És ő felele: Nem.” János 1:21 „És ímé megjelenék ő nékik Mózes és Illés, a kik beszélnek vala ő vele.” Máté 17:3 Magyarázó jegyzet az igehelyekhez: Bár János evangélista szerint Keresztelő János tagadja, hogy Illés volna, az evangélisták mégis fontosnak tartják az azonosítást, hiszen Jézust messiásnak tartják, s ezt akarják elfogadtatni a néppel is. A találgatások megelőzése valamint a félreérthetetlenné tétel szempontjából egy történetben Illés megjelenik a hegytetőn Jézusnak, s így már senki sem mondhatja, hogy nem jött el. (Tehát eljön Illés lefejezik, majd újra eljön, de akkor sincsen világvége.) Ugyanakkor nem valószínű az, hogy a messiás nem létező írásokra hivatkozna, mivel sehol sincsen az megírva, hogy Illésnek meg kell halnia, ha visszajött. Továbbá, ha János, mint Illés mindent helyreállított, ahogyan ezt a Márk szöveg mondja, akkor mi szükség volna egy messiásra? Mi az a minden, amit János helyreállított? Mindazonáltal, az evangélisták szerint a messiás azonosította Jánost Illéssel. Jézus ugyanakkor nem szívlelte Illést (esetleg a több száz ember miatt akiknek Illés elvágta a torkát (?) I.Kir 18:40): „Mikor pedig ezt látták az ő tanítványai, Jakab és János, mondának: Uram, akarod-é, hogy mondjuk, hogy tűz szálljon alá az égből, és emészsze meg ezeket, mint Illyés is cselekedett? De Jézus megfordulván, megdorgálá őket, mondván: Nem tudjátok minémű lélek van ti bennetek: Mert az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa. Elmenének azért más faluba.” Lukács 9:54-56 Ebből az derül ki, hogy a messiás nem ért egyet az ítélettel. Az evangélisták természetesen tudtak arról, hogy a köznép a Messiás eljövetele előtt Illést várja. Amikor azt a mondatot helyezik a Jézus ajkára, hogy Illés maga János, akkor azzal azt állítják, hogy az ő Jézusuk maga a Messiás. Az „élettörténeti” események, messiási jóslatok Galileai működés Jézus galileai működését Ézsaiás prófétára alapozva írja meg a Máté evangélista. Igehelyek: Máté 4:12-17, Márk 1:14-15, Ézsaiás 9:1-2 „Minekutána pedig János tömlöczbe vettetett, elméne Jézus Galileába, prédikálván az Isten országának evangyéliomát, És mondván: Bétölt az idő, és elközelített az Istennek országa; térjetek meg, és higyjetek az evangyéliomban.” Márk 1:14-15 „Mikor pedig meghallotta Jézus, hogy János börtönbe vettetett, visszatére Galileába; És odahagyva Názáretet, elméne és lakozék a tengerparti Kapernaumban, a Zebulon és Naftali határain; Hogy beteljesedjék, a mit Ésaiás próféta mondott, így szólván: Zebulonnak földje és Naftalinak földje, a tenger felé, a Jordánon túl, a pogányok Galileája, A nép, a mely sötétségben ül vala, láta nagy világosságot, és a kik a halálnak földében és árnyékában ülnek vala, azoknak világosság támada. Ettől fogva kezde Jézus prédikálni, és ezt mondani: Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa.” Máté 4:12-17 „De nem lesz mindig sötét ott, a hol most szorongatás van; először megalázta Zebulon és Nafthali földjét, de azután megdicsőíti a tenger útját, a Jordán túlsó partját és a pogányok határát. A nép, a mely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; a kik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttök!” Ézsaiás 9:1-2 Magyarázó jegyzet az igehelyekhez: A Márk evangélium 1:14 és 15. verse között nem jelenik meg még ez az Ézsaiás idézett, holott maga a szöveg ugyanaz, mint a Máté evangélium 4. fejezetének verssorai, a 12-es és a 17-es vers. Jól látható, hogy a Máté evangélista, vagy a Máté evangélium utólagos szerkesztői a Márk szöveget használták, és azt megbontva beleillesztettek egy Ézsaiásra való hivatkozást a Márk 1:14-15-ös verse közé. A korabeli szöveg az Asszír ideiglenes szabadításról szól. (Lásd: Tóth Kornél: Jézus vagy Mózes c. munkáját.) A Márknál levő rész csak utal Galileára, viszont Máté kifejti, hogy miért helyezik a messiást Galileába, ennek egyetlen oka van, hogy beteljesedjenek az írások! A pusztai tartózkodás Igehelyek: Máté 4:2, Lukács 4:2, II. Mózes 34:28, I. Királyok 19:8 „És mikor negyven nap és negyven éjjel bőjtölt vala, végre megéhezék.” Máté 4:2 „Negyven napig, kísértetvén az ördög által. És nem evék semmit azokban a napokban; de mikor azok elmúltak, végre megéhezék.” Lukács 4:2 „És ott vala az Úrral negyven nap és negyven éjjel: kenyeret nem evett, vizet sem ivott. II. Mózes 34:28 „És ő felkelt, és evett és ivott; és méne annak az ételnek erejével negyven nap és negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig.” I. Királyok 19:8 A pusztai tartózkodással kapcsolatban szintén meg lehet állapítani az ószövetségi szakaszt, amire épül, annak ellenére, hogy konkrét idézetet nem közölnek, ugyanakkor Mózes is és Illés is szintén negyven napot böjtöl, a hasonlítás kézzelfogható. A kenyérszaporítás A kenyérszaporítás történetét megtaláljuk a Királyok könyvében Elizeusnál. Elég a történetet kiszínezni és átértelmezni Jézusra: Igehelyek: Máté 14: 19-21, Máté 15: 32-38, II. Királyok 4:42-44 „Szánakozom e sokaságon, mert három napja immár, hogy velem vannak, és nincs mit enniök. Éhen pedig nem akarom őket elbocsátani, hogy valamiképen ki ne dőljenek az úton. És mondának néki az ő tanítványai: Honnét volna e pusztában annyi kenyerünk, hogy megelégítsünk ily nagy sokaságot? És monda nékik Jézus: Hány kenyeretek van? Ők pedig mondának: Hét, és néhány halunk. És parancsolá a sokaságnak, hogy telepedjenek le a földön. És vevén a hét kenyeret és a halakat, és hálákat adván, megtöré, és adá az ő tanítványainak, a tanítványok pedig a sokaságnak. És mindnyájan evének, és megelégedének; és fölszedék a maradék darabokat hét teli kosárral. A kik pedig ettek vala, négyezeren valának férfiak, asszonyokon és gyermekeken kívül.” Máté 15: 32-38 „Jöve pedig egy férfi Baál Sálisából, és hoz vala az Isten emberének első zsengék kenyereit, húsz árpakenyeret, és megzsendült gabonafejeket az ő ruhájában; de ő monda: Add a népnek, hadd egyenek. Felele az ő szolgája: Minek adjam ezt száz embernek? Ő pedig monda ismét: Add a népnek, hadd egyenek, mert ezt mondja az Úr: Esznek és még marad is. És ő eleikbe adá, és evének, és még maradt is belőle, az Úrnak beszéde szerint.” II. Királyok 4:42-44 A halott gyerek feltámasztása A halott gyerek feltámasztása szintén megtalálható történet a Királyok könyvében Illésnél. Ugyancsak a nevet kell kicserélni és kicsit kiszínezni a történetet: Igehelyek: Lukács 8:49-55, I. Királyok 17:17-23 „És lőn ezek után, hogy megbetegedék a ház gazdasszonyának fia, és az ő betegsége felette nagy vala, annyira, hogy már a lélekzete is elállott. Monda azért Illésnek: Mit vétettem ellened, Istennek embere? Azért jöttél hozzám, hogy eszembe juttassad álnokságomat, és megöljed az én fiamat? És monda néki: Add ide a te fiadat. És ő elvevé azt az ő kebeléről, és felvivé a felházba, a melyben ő lakik vala, és az ő ágyára fekteté. Akkor kiálta az Úrhoz, és monda: Én Uram, Istenem, nyomorúságot hozol erre az özvegyre is, a kinél én lakom, hogy az ő fiát megölöd? És ráborult háromszor a gyermekre, és felkiáltott az Úrhoz, mondván: Én Uram, Istenem, térítsd vissza e gyermek lelkét ő belé! És meghallgatta az Úr Illés szavát, és megtért a gyermekbe a lélek, és megélede. És felvévén Illés a gyermeket, alávivé őt a felházból a házba, és adá őt az ő anyjának, és monda Illés: Lássad, él a te fiad!” I. Királyok 17:17-23 „Mikor még a szó szájában vala, eljöve egy ember a zsinagóga fejének házától, mondván néki: Meghalt a leányod; ne fáraszd a Mestert! Jézus pedig mikor ezt hallotta, felele néki, mondván: Ne félj; csak higyj, és megtartatik. Bemenvén pedig a házba, senkit nem bocsáta be, csak Pétert, Jakabot, Jánost és a leányzó atyját és anyját. Sírának pedig mindnyájan, és gyászolák azt; ő pedig monda: Ne sírjatok; nem halt meg, hanem aluszik. És kineveték őt, tudván, hogy meghalt. Ő pedig mindenkit kiküldvén, és a leányzó kezét megfogván, kiálta, mondván: Leányzó, kelj fel! És visszatére annak lelke, és azonnal fölkele; és ő parancsolá, hogy adjanak néki enni.” Lukács 8:49-55 Dávidi messiás származás Ézsaiás 11:1, Apcsel. 13:22-23, Jel. 5:5 és a nemzetségi táblázatok. „És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevekedik” Ézsaiás 11:1 „És mikor őt elveté, támasztá nékik Dávidot királyul; kiről bizonyságot is tőn és monda: Találtam szívem szerint való férfiút, Dávidot, a Jesse fiát, ki minden akaratomat véghez viszi. Ennek magvából támasztott Isten, ígérete szerint, Izráelnek szabadítót, Jézust;” Apcsel. 13:22-23 „És egy a Vének közül monda nékem: Ne sírj: ímé győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és felbontsa annak hét pecsétét.” Jel. 5:5 A zsidó vallásban az első században is széles körben élt az a hit, hogy a messiásnak a Dávid királytól kell származnia, ennek a hitnek az ismeretében igazolja az evangélista, azt hogy Jézus a messiás, hiszen már a nemzetségi tábla legelején Dávid magvából származtatja Jézust. Maguk a Jézusra vonatkoztatott nemzetségi táblázatok is a dávidi leszármazást hivatottak megerősíteni, ezen kívül még két jelentőségük van. A nemzetségtábláknak politikai és teológiai jelentősége van. A második teológiai jelentősége a nemzetségtáblának az, amikor Ádámig nyúlik vissza a szerkesztő, itt a páli eredendő bűn dogmája miatt kellett biztosítani azt, hogy Jézus valóságos ember, magyarán ugyanabból az ádámi természetből való, mint bármelyik ember, mert ha nem így volna, nem lenne kiút az eredendő bűnből. A politikai jelentősége az ugyanaz, amiért a szaduceusok is használták a táblákat, minél régebbi papi, főpapi családból tudták igazolni a származásukat, annál nagyobb tekintélyt tudtak magukénak a nép köréből, tehát itt az evangelista célja az, hogy Jézusnak tekintélyt szerezzen a származása által. Jézus történetében a Dávidi leszármazásnak való megfeleltetés nagyon gyakran előfordul (a későbbi levelekben is). Ismerve az evangélisták törekvését, hogy Jézust a megjövendölt messiásnak állítsák be, nyilvánvaló, hogy a dávidi leszármazás erőltetése is ennek tudható be. A messiás fogalma történelmi változáson ment keresztül, egyszerű jelzőből, várva várt dicső személy, király lett. A kriszthosz a héber mossiah egyenes fordítása, jelentése felkent. Nézzük meg kik voltak felkentek az ószövetségi rendszerben, kik nyerhették el ezt a méltóságot. Elsősorban a főpapok: 1. Móz. 8:12 „Az Áron fejére is tölte a kenetnek olajából, és megkené őt, hogy felszentelje őt.” A főpapokon kívül, másodsorban a királyokat kenték még fel: I. Sám 10:1 „Akkor elővevé Sámuel az olajos szelenczét, és az ő fejére tölté, és megcsókolá őt, és monda: Nem úgy van-é, hogy fejedelemmé kent fel az Úr téged az ő öröksége felett?” A főpapokon és a királyokon kívül, harmadsorban a próféták: I. Kir. 19:16 „És Jéhut, a Nimsi fiát kenjed királylyá Izráelben, és Elizeust, az Abelméholabeli Sáfát fiát pedig kenjed prófétává a te helyedbe” Elmondhatjuk tehát, hogy három tisztségben voltak felkentek. A prófétikus irodalom messiásvárása teljesen reális emberi magatartásból alakult ki. Maga a kriszthosz a messiás görög fordítása, eredetileg egy jelző, felkent, később pedig rang lett. Felkentek voltak a királyok, próféták, főpapok. A király, mint Isten felkentje, azaz messiása vezeti a népet. A zsidó királyok viszont hamar eltávolodtak a nép szolgálatától, így a nép körében megszületett egy igény, egy várakozás egy igaz király, egy igazi felkent után. Minél tovább nem volt ilyen igaz királyuk, felkentjük, aki újra biztosítja a jólétet és a békét, annál inkább várták ezt a felkentet, tovább alakult a felkentről, messiásról alkotott kép. A messiás várása az első századra igen erős lett, köszönhetően a római uralomnak is. Ennek a várakozásnak vetett véget részben az a menetközben kialakult hit, hogy a messiás már eljött és meghalt. Ennek a hitnek a kialakulásához szenthely pusztulása jelentősen hozzájárult. Az újszövetség szövegei lehetőséget adnak arra, hogy a három különböző tisztséget egy személybe sűrítsék be, ugyanakkor a földi jólét várása misztifikálódik egy távoli, mennyei jólét várására. Ezek az értelmezések javarészt, az el nem múló reménység, és a hétköznapi tények nyomán alakult ki, a transzcendenciára hajlamos embereknél. A nemzetség táblázatok eltérésére a következő választ dolgozta ki a teológia: A Máté evangélium egy nemzettség-táblázattal kezdődik, amely látszólag nem egyeztethető össze a Lukács evangéliumban található táblázattal. A kérdés: Ki volt József apja? A Máté evangélista szerint Jákob (Mát.1,16), a Lukács evangelista szerint Héli (Luk.3,23). Továbbá Máté e nemzettséget Ábrahámtól kezdi, míg Lukács Ádámtól. A két genealógia Ábrahám és Dávid között megegyezik (az egyetlen Admin kivételével, a 33. versben), onnan kezdve azonban eltér: míg Máté József családját a dávidi királyok vonalán vezeti le, Lukács Mária családfáját közli Dávid másik fián, Nátánon keresztül (1Krón 14:4). A Nátán után felsorolt személyekről az Ószövetség nem tudósít. Nos, Jákób József vér szerinti apja volt, míg a Lukácsnál szereplő Éli csak nevelőapja. Ezt a tradíciót a posztbiblikus zsidó irodalom is alátámasztja. A kereszténység úgy vélelmezi, hogy Talmud szerint József a Kefár Samá-i Jákób fia volt, Mária viszont Éli Becalim leánya. József vér szerinti apja, Jákób, meghalt, ami után Józsefet Mária vér szerinti apja, Éli vette gondozásába. Mária így József mostohatestvére lett, akik között a Biblia nem tiltja a házasságot. Így lehetséges, hogy József apja egyszerre Jákób és Éli is. A Lukácsnál felsorolt családfa viszont értelemszerűen nem Józsefé, hanem Máriáé, ez magyarázza a Dávid után jelentkező eltéréseket. Természetesen ez a magyarázat csak akkor áll meg, ha elfogadjuk, hogy az egyik családfa Máriáé. Jézus keresztsége, Jézuson megnyugszik az Úr lelke. Igehelyek: Máté 3:16, Ézsaiás 11:2 „A kin az Úrnak lelke megnyugoszik: bölcseségnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke” Ézsaiás 11:2 „És Jézus megkeresztelkedvén, azonnal kijöve a vízből; és ímé az egek megnyilatkozának néki, és ő látá az Istennek Lelkét alájőni mintegy galambot és ő reá szállani.” Máté 3:16 A mai keresztény vízkeresztség a zsidó vallás egyik pártjából az esszénusoktól kerül át a kereszténységbe, mint vallási elem. Az esszénusok túlvilágképzete (lélek hallhatatlansága) pedig görög filozófiai elemeket tartalmaz (püthagoreusok). Az esszénusokat nem egy elszigetelt zárt szektaként kell elképzelni, ugyanúgy jártak a városban, mint bárki más, sőt külön esszénus kapu volt Jeruzsálemben, s a hellén kultúra Nagy Sándor óta folyamatos áramlással érkezik. Jézus megvallotta bűneit Jánosnak.(?) A János evangéliumban nem keresztelkedik. A szamárháton történő Jeruzsálemi bevonulás Zakariás prófétára alapozva írja meg János és Máté. „Mindez pedig azért lett, hogy beteljesedjék a próféta mondása, a ki így szólott: Mondjátok meg Sion leányának: Ímhol jő néked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén” Máté 21:4-5 „Találván pedig Jézus egy szamarat, felüle arra, a mint meg van írva: Ne félj Sionnak leánya: Ímé a te királyod jő, szamárnak vemhén ülve.” János 12:14-15 „Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Ímé, jön néked a te királyod; igaz és szabadító ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén.” Zakariás 9:9 Máté jobban figyel a Zakariás 9-re mint János evangélista, ezért jegyzi meg, hogy szamáron és csikaján érkezik. Ruhaterítés A ruhaterítés a pártütő királynak: II. Királyok 12-14 „Azt mondja az Úr: Királylyá kentelek téged Izráelen. Akkor nagy sietséggel kiki mind vevé az ő ruháját, és alája terítették a grádics felső részére és megfuvaták a harsonákat, és kikiálták: Jéhu uralkodik! Így ütött pártot Jéhu.” Ézsaiás 53, Zsoltárok 22 felhasználása Idézetek elhagyásával szervesen épült be a történetbe, akként, amint fentebb utaltam rá a Lukácsnál. Az Ézsaiás 53 annak szenvedő messiásról való hitnek az alapja, aminek majdnem minden egyes sora felbukkan a messiástörténetben. Gyógyítások Ézsaiás 53-ra alapozva írják meg a gyógyításokat, s bár Lukács itt sem idézi be, mire is alapoz, ugyanilyen szituációban megteszi Máté: „Mikor pedig látta az asszony; hogy nem maradt titokban, reszketve előjöve és előtte leesvén, megjelenté néki az egész sokaság előtt, miért illette őt, és hogy azonnal meggyógyult.” Lukács 8:47 (és az összes gyógyítás) „Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.” Ézsaiás 53:4-5 „és meggyógyít vala minden beteget; Hogy beteljesedjék, a mit Ésaiás próféta mondott, így szólván: Ő vette el a mi erőtlenségünket, és ő hordozta a mi betegségünket.” Máté 8:14-17 A tévelygés, mint juhok alkalmazása: „Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk;” Ézsaiás 53:6 „Mikor pedig látta vala a sokaságot, könyörületességre indula rajtok, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok” Máté 9:36 Helyettes szerep Pál apostol helyettesítő elmélete, szintén az Ézsaiás 53-mon alapul. Az emberiség vétkeinek a hordozása, a mondat második feléből: „de az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté.” Ézsaiás 53:6 „Ki a mi bűneinkért halálra adatott” Róma 4:25 „A ki adta önmagát a mi bűneinkért” Galata 1:4 Az egész passiótörténet és megváltáselmélet az Ézsaiás 53-on és a 22. Zsoltáron alapul. Felsorolásképpen: fogság, ítélet: „fogságból és ítéletből ragadtatott el” Ézsaiás 53:8 Szidalmazása: „Útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia” Ézsaiás 53:3 „embereknek csúfja és a nép útálata.” Zsolt. 22:7 „És a nép megálla nézni. Csúfolák pedig őt a főemberek is azokkal egybe” Lukács 23:35 Ostoroztatik, kínoztatik verettetik: -Jézust pedig megostoroztatván” Máté 27:26, És verik vala a fejét nádszállal, Márk 15:15, 19 Ézsaiás 53:4, 7 Nem nyitja meg a száját: „és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírők előtt; és száját nem nyitotta meg!” Ézsaiás 53:7 „Pilátus pedig ismét megkérdé őt, mondván: Semmit sem felelsz-é? Ímé, mennyi tanúbizonyságot szólnak ellened! Jézus pedig semmit sem felele, annyira hogy Pilátus elcsudálkozék.” Márk 15:4-5 „Kérdezé pedig őt sok beszéddel; de ő semmit nem felele néki” Lukács 23:9 Bűnök, vétkek hordozása mi helyettünk, sebeivel való gyógyulás, halála: „És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.” Ézsaiás 53:5 „A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: a kinek sebeivel gyógyultatok meg.” I. Péter 2:24 „Mert azt adtam előtökbe főképen, a mit én is úgy vettem, hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint;” I. Kor. 15:3 Úgy tűnik Pál apostol másoktól vette, az azonosítást. Gazdag sírba kerül „És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után” Ézsiás 53:9 „eljöve egy gazdag ember Arimathiából, név szerint József, a ki maga is tanítványa volt Jézusnak; Ez Pilátushoz menvén, kéri vala a Jézus testét. Akkor parancsolá Pilátus, hogy adják át a testet. És magához vévén József a testet, begöngyölé azt tiszta gyolcsba, És elhelyezé azt a maga új sírjába, a melyet a sziklába vágatott Mt. 27:57” Mk. 15:43, Lk. 23:51, Jn. 19:38 Kínhalállal vágatik ki az élők földjéről: „kivágatott az élők földéből… kínos halál után” Ézsaiás 53:8-9 „elvivék, hogy megfeszítsék őt.” Mt. 27:31, Mk. 15:24, Lk. 23:33, Jn. 19:16 Bűnösök közé számláltatott: „a bűnösök közé számláltatott;” Ézsaiás 53:12 „ott megfeszíték őt és a gonosztevőket, egyiket jobbkéz felől, a másikat balkéz felől.” Lk. 23:33 „Melyiket akarjátok hogy elbocsássam néktek: Barabbást-é, vagy Jézust” Mt. 27:17 Sokak bűnét hordozta: „pedig ő sokak bűnét hordozá” Ézsaiás 53:12 „A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára,” I. Pét. 2:24 A bűnösökért imádkozott: „a bűnösökért imádkozott!” Ézsaiás 53:12 „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek.” Lk.23:34 A 22. zsoltár szintén jelentős szerepet játszik a történetben. A messiás kicsúfolása és a fejek hajtogatása „A kik engem látnak, mind csúfolkodnak rajtam, félrehúzzák ajkaikat és hajtogatják fejöket:” Zsolt. 22:8 „Az arramenők pedig szidalmazzák vala őt, fejüket hajtogatván.” Máté 27:39 „Az arra menők pedig szidalmazzák vala őt, fejüket hajtogatván és mondván” Márk 15:39 A köntösre való sorsvetés Szintén a 22. zsoltárból való, mind a négy evangélium megírja, János és Máté megírja, a hivatkozást, amire alapozva írják meg, hogy az írások beteljesedjenek: „Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek” Zsolt. 22:19 „Minek utána pedig megfeszíték őt, eloszták az ő ruháit, sorsot vetvén; hogy beteljék a próféta mondása: Megosztozának az én ruháimon, és az én köntösömre sorsot vetének.” Máté 27:35 „Ezt ne hasogassuk el, hanem vessünk sorsot reá, kié legyen. Hogy beteljesedjék az írás, a mely ezt mondja: Megosztoztak ruháimon, és a köntösömre sorsot vetettek.” Jn. 19:24 +Lukács 23:34 és Márk 15:24. Az utolsó vacsora története Jézusnak tulajdonítják a vérrel való új szövetség megkötését, Mózes, Pál, Zakariás és főleg Jeremiás próféta alapján készült el. „Mózes pedig vevé a vért, és ráhinté a népre, és monda: Ímé a szövetségnek vére, melyet az Úr kötött ti veletek, mindama beszédek szerint.” II. Mózes 24:8 „Sőt a veled való szövetségnek véréért a te foglyaidat is kibocsátom a kútból, a melyben nincs víz.” Zak. 9:11 „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr; és új szövetséget kötök az Izráel házával és a Júda házával. Nem ama szövetség szerint, a melyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, a melyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Égyiptom földéből, de a kik megrontották az én szövetségemet, noha én férjök maradtam, azt mondja az Úr. Hanem ez lesz a szövetség, a melyet e napok után az Izráel házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejökbe helyezem, és az ő szívökbe írom be, és Istenökké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” Jeremiás 31: 31-34 „Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, a mely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.” Máté 26:28 „És monda nékik: Ez az én vérem, az új szövetség vére, a mely sokakért kiontatik.” Márk 14:24 „Hasonlóképen a pohárt is, minekutána vacsorált, ezt mondván: E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely ti érettetek kiontatik.” Lukács 22:20 „És örökkévaló szövetséget kötök velök, hogy nem fordulok el tőlök és a velök való jótéteménytől, és az én félelmemet adom az ő szívökbe, hogy el ne távozzanak tőlem.” Jeremiás 32:40 Nagy a valószínűsége annak, hogy az evangéliumokba a Pál apostol hatására került be az úrvacsora története: „Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentom az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.” I. Kor. 11:23-26 Pál egyéb szövegei is bekerültek az evangéliumba: „Annakokáért menthetetlen vagy óh ember, bárki légy, a ki ítélsz: mert a miben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod; mivel ugyanazokat míveled te, a ki ítélsz.” Rom. 2:1 „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.” Máté 7:1-2 A szerecsen komornyiknak, az Ézsaiás 53-ból magyarázza meg Fülöp, hogy az a messiásról szól. Jézus elfogatásánál a tanítványok széjjelfutása Máté evangélista a Zakariás próféta írásaira alapozva írja meg: „Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfiú ellen, a ki nékem társam! így szól a Seregeknek Ura. Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok, én pedig a kicsinyek ellen fordítom kezemet.” Zakariás 13:7 „Akkor monda nékik Jézus: Mindnyájan ezen az éjszakán megbotránkoztok én bennem. Mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai.” Máté 26:31 „Mindez pedig azért lőn, hogy beteljesedjenek a próféták írásai. Ekkor elhagyák őt a tanítványok mind, és elfutának.” Máté 26:56 Fazekas mezeje, harminc ezüst Az árulás harminc ezüst bérét és a fazekas mezejét szintén az ószövetségre alapozva írja meg Máté: „Akkor látván Júdás, a ki őt elárulá, hogy elítélték őt, megbánta dolgát, és visszavivé a harmincz ezüst pénzt a főpapoknak és a véneknek, Mondván: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Azok pedig mondának: Mi közünk hozzá? Te lássad. Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát. A főpapok pedig felszedvén az ezüst pénzeket, mondának: Nem szabad ezeket a templom kincsei közé tennünk, mert vérnek ára. Tanácsot ülvén pedig, megvásárlák azon a fazekasnak mezejét idegenek számára való temetőnek. Máté 27:3-7 Jeremiásra hivatkozik, holott amit beteljesedésnek szeretne betudni, az viszont a Zakariásban van: „Ekkor teljesedék be a Jeremiás próféta mondása, a ki így szólott: És vevék a harmincz ezüst pénzt, a megbecsültnek árát, a kit Izráel fiai részéről megbecsültek, És adák azt a fazekas mezejéért, a mint az Úr rendelte volt nékem.” Máté 27:9-10 „És mondám nékik: Ha jónak tetszik néktek, adjátok meg az én béremet; ha pedig nem: hagyjátok abba! És harmincz ezüst pénzt fizettek béremül. És monda az Úr nékem: Vesd a fazekas elé! Nagy jutalom, a melyre becsültek engem. Vevém azért a harmincz ezüst pénzt, és vetém azt az Úrnak házába, a fazekas elé.” Zakariás 11:12-13 A harminc ezüst a halott rabszolga ára, amit gazdája kap meg. II. Mózes 21:32 Jézus elleni összefogás A messiás elleni vezetői merénylet a 2. Zsoltáron alapul: „A föld királyai felkerekednek és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje (messiása) ellen” Zsoltárok 2:2 A helytartó szava a császár szava, így Pilátus és Heródes testesítik meg az itt található föld királyait, a főpapság és a szanhedrin pedig a fejedelmeknek felel meg. „Akkor egybegyűlének a főpapok, az írástudók és a nép vénei a főpap házába, a kit Kajafásnak hívtak, És tanácsot tartának, hogy Jézust álnoksággal megfogják és megöljék.” Máté 26:3-4 „Mikor pedig reggel lőn, tanácsot tartának mind a főpapok és a nép vénei Jézus ellen, hogy őt megöljék. És megkötözvén őt, elvivék, és átadák őt Ponczius Pilátusnak a helytartónak.” Máté 27:1-2 „És fölkelvén az ő egész sokaságuk, vivék őt Pilátushoz.” Lk. 23:1 „Héródes pedig az ő katonáival egybe semminek állítván és kicsúfolván őt, minekutána felöltöztette fényes ruhába, visszaküldé Pilátushoz.” Lk. 23:11 Megismétlik a messiás elleni vezető merénylet ószövetségi alapjait az Apostolok cselekedeteiben, immár utalással az idézetre: „Ki Dávidnak, a te szolgádnak szája által ezt mondottad: Miért zúgolódtak a pogányok, és gondoltak a népek hiábavalókat? Felállottak a földnek királyai, és a fejedelmek egybegyűltek az Úr ellen és az ő Krisztusa ellen. Mert bizony egybegyűltek a te szent Fiad, a Jézus ellen, a kit felkentél, Heródes és Ponczius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével,” Apcsel 4. 25-27. A 69. Zsoltár miatt Jézus idegenként kellett kezelni, mind családjában, mind falujában „Atyámfiai előtt idegenné lettem, és anyám fiai előtt jövevénynyé.” Zsolt. 69:9 „Mert az ő atyjafiai sem hivének benne.” János 7:5 „És monda néki valaki: Ímé a te anyád és testvéreid odakünn állanak, és szólni akarnak veled.” Máté 12:47 és Márk 3:32 Jézust családja zavarta a tanítói szolgálatban, megpróbálták akadályozni küldetésében, amikor a sokaság előtt kihívtak, mintegy félbe akarták szakítani az előadást. De ennél rosszabbat is tettek, egyenest a halálba akartak küldeni őt, amikor bíztattak, hogy menjek fel Jeruzsálembe: "És ezek után Galileában jár vala Jézus; mert nem akar vala Júdeában járni, mivelhogy azon igyekezének a Júdeabeliek, hogy őt megöljék. Közel vala pedig a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep Mondának azért néki az ő atyjafiai: Menj el innen, és térj Júdeába, hogy a te tanítványaid is lássák a te dolgaidat, a melyeket cselekszel. Mert senki sem cselekszik titkon semmit, a ki maga ismeretessé akar lenni. Ha ilyeneket cselekszel, mutasd meg magadat a világnak. Mert az ő atyjafiai sem hivének benne.” Nyilvánvalóan látták, hogy ha Jeruzsálembe megy, nagy valószínűséggel elfogják és megölik, ennek ellenére a testvérei, a nyilvánosság ürügyével, arra buzdították, hogy menjen fel Jeruzsálembe. A 69. zsoltár párhuzama alapján ecetet kell innia: „szomjúságomban eczettel itatnak vala engem” Zsolt 69:22 „Ezután tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az írás, monda: Szomjúhozom. Vala pedig ott egy eczettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg eczettel, és izsópra tévén azt, oda vivék az ő szájához.” Jn. 19:29 +Máté 27:34, Lk. 23:36 Csontjai nem töretnek meg A János evangélium egyik szerkesztője is úgy tekint Jézusra, mint áldozati bárányra: Jn. 1:29, 36 „Másnap látá János Jézust ő hozzá menni, és monda: Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!” „És ránézvén Jézusra, a mint ott jár vala, monda: Ímé az Isten Báránya!” Ennek megfelelően csontjai nem törethetnek meg, ezért hát a lábszárait nem törik el a kereszten, a Mózesben megírt előírásokra alapozva. „Mert azért lettek ezek, hogy beteljesedjék az írás: Az ő csontja meg ne törettessék.” János 19:36 „csontot se törjetek össze abban.” II. Mózes 12:46 A mózesi törvény szerint a kivégzett embert még aznap el kellett temetni (MTörv 21,22 kk.). Ezen a napon a temetéssel különösen sietni kellett, mert a húsvétnak - s egyszersmind a szombatnak is - előkészületi napja volt, amikor is naplemente után már semmi fajta nehéz munkát, így pl. temetést sem volt szabad végezni. Mivel pedig a keresztre feszítettek rendszerint csak hosszú szenvedés után (volt eset, hogy 24 órán túl) haltak meg, azért kérik a zsidó főpapok Pilátust arra, hogy törjék össze a megfeszítettek csontjait. Egyáltalán nem életszerű az, hogy a római helytartó úgy ugrál, ahogyan a megszállt, leigázott nép vallási vezetői fütyülnek. Jézus utolsó szavai a kereszten Ima kezdte, szintén egy részlet a 22. Zsoltárból. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Zsolt. 22: 2 Márk 15:34, Máté 27:46 Halála Az, hogy a messiásnak meg kell halnia, az nem csupán Ézsaiás hanem konkrétan a Dániel próféta írásain is alapul: „A hatvankét hét mulva pedig kiirtatik a Messiás és senkije sem lesz” Dániel 9:26 Feltámadás A feltámadást Lukács a Zsoltárokból vezeti le: „És mi hirdetjük néktek az atyáknak tett ígéretet, hogy azt az Isten betöltötte nékünk, az ő fiaiknak feltámasztván Jézust: Mint a második zsoltárban is meg van írva: Én Fiam vagy te; ma nemzettelek én téged. (Zsoltárok 2:7) Hogy pedig feltámasztotta őt halottaiból, úgy hogy nem is fog többé az enyészetbe visszatérni, azt így mondotta: Néktek adom a Dávid biztos szent javait. Azért mondja másutt is: Nem engeded, hogy a te Szented rothadást lásson. (Zsolt.16:10) Mert Dávid, minekutána a saját idejében szolgált az Isten akaratának, elaludt, és helyhezteték az ő atyáihoz, és rothadást látott. De a kit Isten feltámasztott, az nem látott rothadást.” Apcsel 13:32-37 „Mert nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” Zsolt.16:10 Három nap A három nap és éjjel a föld gyomrában Jónás történetéből való hasonlaton alapul: „Ő pedig felelvén, monda nékik: E gonosz és parázna nemzetség jelt kiván; és nem adatik jel néki, hanemha Jónás prófétának jele. Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.” Máté 12:39-41 vö. Jónás 2:1-11 Mivel az időrenddel gond volt, ezért itt szintén módosítottak a szövegben a Márk evangéliumában. Márk 8:31 „három nap múlva fel kell támadnia” helyett „harmadnapra” lett átírva a szöveg. A Márk evangéliumban is követeltek jelet, de Jézus ott csak annyit mond, hogy nem adatik jel nekik. Magyarán semmilyen további csodát nem tesz a farizeusok számára, ahogyan nem tett Jónás sem. “Minek kér jelet ez a nemzedék? Bizony mondom nektek, ez a nemzedék nem kap semmiféle jelet!” Márk 8:12 Márk viszont egy hajózási keretbe helyezi a szituációt, ami nem egyezik a másik két evangéliummal. Lukács evangéliuma említi ugyan Jónás jelét, ám csak, mint olyan személyt, aki megtérésre hívta szintén a népet, mint Jézus. Lukácsnál sincsen szó feltámadásról meg pokolra szálásról. Jézus maga a jel, ne kívánjanak több jelet, hiszen naponta gyógyított, így a jelkívánás egyrészt nem volt őszinte, másrészt vádolásra adhat nekik okot (Belzebub által űz ördögöt). A szerkesztés jól látható, hiszen a Máté és a Lukács eleje és vége szó szerint egyezik, viszont a közepe más. Lukács nem fogadta el a három napos pokolraszállást, vagy a lator kereszten való megtérésekor elhangzott hagyomány miatt nem teszi bele. A Márkot idézik, nem adatik jel, aztán mégis. Ha nem adatik jel akkor Jónás jele sem adatik, vagyis bővítés a jel szakasz, ha meg adatik, akkor nem kezdi úgy Jézus hogy nem adatik jel. Akkor úgy kezdte volna, hogy a Jónás jele adatik, de a Márkban semmi ilyesmi nincsen. A bővítés jól látható, és a szerkesztés is. Mivel a Márk a 16:8-al véget ért, a feltámadásra több variáció is született és volt forgalomban: „A nap harmadik órájában az egész földkeregségre sötétség borult, s angyalok szálltak le a mennyből. Ő pedig az élő Isten ragyogásában feltámadt, és amint felszálltak vele a mennybe, azonnal kivilágosodott. Akkor ők (asszonyok) közelebb húzódtak a sírbolthoz.” Jézus ítélkezése és pusztítása Igehelyek: Ézsaiás 11:4, II. Thessz. 2:8, Jel. 2:16 „Igazságban ítéli a gyöngéket, és tökéletességben bíráskodik a föld szegényei felett; megveri a földet szájának vesszejével, és ajkai lehével megöli a hitetlent.” Ézsaiás 11:4 „És akkor fog megjelenni a törvénytaposó, a kit megemészt az Úr az ő szájának lehelletével, és megsemmisít az ő megjelenésének feltűnésével;” II. Thessz. 2:8 „Térj meg: ha pedig nem, ellened megyek hamar, és vívok azok ellen számnak kardjával.” Jel. 2:16 Jézus igehirdetésének a milyensége Ézsaiás prófétára alapozza a Máté evangélista. Igehelyek: Máté 12:17-21, Ézsaiás 42:1-4 „Ímé az én szolgám, a kit gyámolítok, az én választottam, a kit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek. Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utczán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertya belet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg. Nem pislog és meg nem reped, míg a földön törvényt tanít, és a szigetek várnak tanítására.” Ézsaiás 42:1-4 „Hogy beteljesedjék Ésaiás próféta mondása, a ki így szólt: Ímé az én szolgám, a kit választottam; az én szerelmesem, a kiben az én lelkem kedvét lelé; lelkemet adom ő belé, és ítéletet hirdet a pogányoknak. Nem verseng, és nem kiált; az utczákon senki nem hallja szavát. A megrepedezett nádat nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, mígnem diadalomra viszi az ítéletet. És az ő nevében reménykednek majd a pogányok.” Máté 12:17-21 Szineváltozása Az a történet, amikor Jézus arca a hegyen elváltozik, bőre sugárzik, az megtalálható Mózes történetében is. „És lőn, a mikor Mózes a Sinai hegyről leszálla, (a Mózes kezében vala a bizonyság két táblája, mikor a hegyről leszálla) Mózes nem tudta, hogy az ő orczájának bőre sugárzik, mivelhogy Ővele szólott.” II. Mózes 34:29 „És elváltozék előttök, és az ő orczája ragyog vala, mint a nap, ruhája pedig fehér lőn, mint a fényesség. Máté 17:2, És imádkozása közben az ő orczájának ábrázata elváltozék, és az ő ruhája fehér és fénylő lőn. Lukács 9:29 A messiási igehirdetések A zsinagógai felolvasásban Jézus önmagára alkalmazza Ézsaiás messiási próféciáját a Lukács evangélista szerint. Igehelyek: Lukács 4:16-21, Ézsaiás 61:1-2, 35:5 „És méne Názáretbe, a hol felneveltetett: és beméne, szokása szerint, szombatnapon a zsinagógába, és felálla olvasni. És adák néki az Ésaiás próféta könyvét; és a könyvet feltárván, arra a helyre nyita, a hol ez vala írva: Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat, Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét. És behajtván a könyvet, átadá a szolgának, és leüle. És a zsinagógában mindenek szemei ő reá valának függesztve. Ő pedig kezde hozzájuk szólani: Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra.” Lukács 4:16-21 „Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást; Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és Istenünk bosszúállása napját; megvígasztaljak minden gyászolót;” Ézsaiás 61:1-2 „Akkor a vakok szemei megnyílnak, és a süketek fülei megnyittatnak” Ézsaiás 35:5 A messiás eljövetelére vonatkozó önértelmezést ad az Ézsaiásból, Keresztelő Jánosnak is. Igehelyek: Máté 11:5, Lukács 7:22, Ésaiás 35:5-6 „A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangyéliom hirdettetik;” Máté 11:5 „És felelvén Jézus, monda nékik: Elmenvén mondjátok meg Jánosnak, a miket láttatok és hallottatok: hogy a vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangyéliom prédikáltatik.” Lukács 7:22 „Akkor a vakok szemei megnyílnak, és a süketek fülei megnyittatnak, Akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta, és ujjong a néma nyelve, mert a pusztában víz fakad, és patakok a kietlenben.” Ésaiás 35:5-6 Máté Jézusnak tulajdonítja azt a beszédet, miszerint ő maga nagyobb az ország kettészakadása előtti legnagyobb királynál Salamonnál: „Délnek királyné asszonya felkél majd az ítéletkor e nemzetséggel együtt, és kárhoztatja ezt: mert ő eljött a földnek széléről, hogy hallhassa a Salamon bölcseségét; és ímé, nagyobb van itt Salamonnál.” Máté 12:42 Másutt pedig a Márk szerint, a szombati kalásztépés eseténél, Jézus Dávid királyhoz hasonlítja magát, sőt a templomnál nagyobbnak. Igehelyek: Márk 2:23-28, I. Sámuel 21:1-6, III. Mózes 24:9, I. Sámuel 22:20, V. Mózes 23:25, Máté 12:1-6 „És lőn, hogy szombatnapon a vetések közt megy vala által, és az ő tanítványai mentökben a kalászokat kezdék vala szaggatni. Ekkor a farizeusok mondának néki: Ímé, miért művelik azt szombatnapon, a mit nem szabad? Ő pedig monda nékik: Soha sem olvastátok-é, mit mívelt Dávid, mikor megszűkült és megéhezett vala társaival egybe? Mi módon ment be az Isten házába az Abiátár főpap idejében és ette meg a szent kenyereket, a melyeket nem szabad megenni csak a papoknak; és adott a társainak is? És monda nékik: A szombat lőn az emberért, nem az ember a szombatért. Annak okáért az embernek Fia a szombatnak is ura.” Márk 2:25-26 „És Dávid elméne Nóbba Akhimélek paphoz. Akhimélek pedig megrettenve ment Dávid elé, és monda néki: Mi dolog, hogy csak egyedül vagy, és senki sincs veled? És monda Dávid Akhimélek papnak: A király bízott reám valamit, és monda nékem: Senki se tudja meg azt a dolgot, a miért elküldélek téged, és a mit parancsoltam néked; azért a szolgákat elküldém erre és erre a helyre. Most azért, mi van kezednél? Adj öt kenyeret nékem, vagy egyebet, a mi van. És felele a pap Dávidnak, és monda: Nincs közönséges kenyér kezemnél, hanem csak szentelt kenyér van, ha ugyan a szolgák tisztán tartották magokat, legalább az asszonytól. Dávid pedig felele a papnak, és monda néki: Bizonyára el volt tiltva mi tőlünk az asszony mind tegnap, mind azelőtt, mikor elindulék, és a szolgák holmija is tiszta vala (jóllehet az út közönséges): azért bizonyára megtartatik ma szentnek az edényekben. Adott azért a pap néki szentelt kenyeret, mert nem volt ott más kenyér, hanem csak szent kenyér, melyeket elvettek az Úrnak színe elől, hogy meleg kenyeret tegyenek a helyett azon a napon, a melyen az előbbit elvevék.” I. Sámuel 21:1-6 Magyarázó jegyzet az igehelyekhez: Ismételten előfordul az, hogy Jézusnak olyat tulajdonítanak, ami megalapozatlan, ugyanis a Márk szöveg szerint azt állítja, hogy „nem szabad megenni csak a papoknak” a kenyerekre vonatkoztatva, holott semmilyen ószövetségi szövegben nincsen ilyen tiltás. Még az eredeti szöveg szerint is a asszonyoktól való tartózkodás volt a feltétele annak, hogy megehetik-e a szentelt kenyereket: „ha ugyan a szolgák tisztán tartották magokat, legalább az asszonytól”. Igaz azonban, hogy elsősorban az ároni papság számára volt fenntartva a kenyér: „Azután legyen az Ároné és az ő fiaié, a kik egyék meg azokat szent helyen, mert mint igen szentséges, az övé az, az Úrnak tűzáldozataiból, örök rendelés szerint.” III. Mózes 24:9 ám sehol nem szerepel olyan tiltás a törvényben, hogy másnak nem adhatnak belőle. Így Jézusnak tulajdonított hivatkozás, miszerint nem szabad másnak megenni egy merő tévedés, ami azt feltételezi Jézusról, hogy nem létező írásokra hivatkozik. A másik tévedés az, hogy Abajtár (Abiatár) ekkor nem volt főpap, talán a Sauli mészárlás után lehetett az, de itt a történetben Akhimélek van megemlítve: „Akhitób fiának, Akhiméleknek egy fia azonban, a kit Abjáthárnak hívtak, elmenekült, és Dávid után futott.” I. Sámuel 22:20 A Márk szövegének ezt a részét el is hagyja, a többi evangélista, vagyis kimarad, az Abjatár főpapra való hivatkozás: „Abban az időben a vetéseken át haladt Jézus szombatnapon; tanítványai pedig megéheztek, és kezdték a kalászokat tépni és enni. Látván pedig ezt a farizeusok, mondának néki: Ímé a te tanítványaid azt cselekszik, a mit nem szabad szombatnapon cselekedni. Ő pedig monda nékik: Nem olvastátok-é, mit cselekedett Dávid, mikor megéhezett vala ő és a kik vele valának? Hogyan ment be az Isten házába, és ette meg a szentelt kenyereket, a melyeket nem vala szabad megennie néki, sem azoknak, a kik ő vele valának, hanem csak a papoknak? Vagy nem olvastátok-é a törvényben, hogy szombatnapon megtörik a papok a szombatot a templomban és nem vétkeznek? Mondom pedig néktek, hogy a templomnál nagyobb van itt.” Máté 12:1-4 Ugyanakkor ki kell térnünk itt a szombatra is, hiszen ráadásul még a farizeusoknak is olyan dolgot tulajdonítanak, mintha nem ismernék ők se az írásokat, hiszen a kalásztépés szabad volt a mózesi törvény szerint: „Ha bemégy a te felebarátod vetésébe, kezeddel szaggass kalászokat, de sarlóval ne vágj be a te felebarátod vetésébe.” V. Mózes 23:25 A farizeusok állítása is ütközik a mózesi törvénnyel. Így Jézus nem szegi meg a szombatot. A farizeusok minden bizonnyal a II. Mózes 20:10-re hivatkoznak, ahol a törvény tiltja a munkát szombaton. Ám a mózesi törvény nem terjed ki arra, hogy a kalásztépés munka lenne. Jézus arra hivatkozik, hogy a papoknak joguk van megszegni a szombati munkaszünetet a IV. Mózes 28:9 szerint igen komoly munkát végeznek szombaton is. Mindhárom szinoptikus evangélista szerint, Jézus az Istent az ószövetség istenével azonosítja: „A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok-é, a mit az Isten mondott néktek, így szólván: Én vagyok az Ábrahám Istene, és az Izsák Istene, és a Jákób Istene; az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene.” Máté 22:31-32 „A halottakról pedig, hogy feltámadnak, nem olvastátok-é a Mózes könyvében, a csipkebokornál, hogy mi módon szólott néki az Isten, mondván: Én vagyok Ábrahám Istene, és Izsák Istene, és Jákób Istene. Az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene. Ti tehát igen tévelyegtek.” Márk 12:26-27 „Hogy pedig a halottak feltámadnak, Mózes is megjelentette a csipkebokornál, mikor az Urat Ábrahám Istenének és Izsák Istenének és Jákób Istenének mondja. Az Isten pedig nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene: mert mindenek élnek ő néki.” Lukács 20:37-38 Példa az összevetéshez: „És monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig elrejté az ő orczáját, mert fél vala az Istenre tekinteni.” II. Móz. 3:6 Ismételten, akárcsak az előbbi példáknál, olyan mondatot adnak Jézus ajkára, ami nem valós iratokra való hivatkozás, mivel igaz ugyan, hogy a mondat első fele megtalálható a mózesi iratokban, de a másik fele, úgymint hogy Isten az élők Istene, sehol sincsen megírva. Igazából egy szadduceus-farizeus vita leírását láthatjuk itt. A feltámadás bizonyítására van egy gondolat, miszerint Ábrahám él. Amennyiben Mózesnek úgy mutatkozik be, hogy Ábrahám istene, és ugyanakkor Isten egyben az élők istene, akkor ebből a két igaz állításból egyértelműen következik a konklúzió, hogy Ábrahám él, vagyis feltámadt. Az evangéliumok Jézusa közelebb áll a farizeusi hitvilághoz, mint a szaduceus hitvilághoz. Máté szerint Jézus elfogadja és megerősíti a mózesi papi hivatalrendszert, és a mózesi parancsokat helyesli, és megtartásra méltónak tartja. „Az írástudók és a farizeusok a Mózes székében ülnek: Annakokáért a mit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek,” Máté 23:2-3 „Jézus” kevélységről szóló tanítása idézet a Példabeszédekből: „Az embernek kevélysége megalázza őt; az alázatos pedig tisztességet nyer.” Péld. 29:23 „Mert a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik.” Máté 23:12 A sós hasonlatot Mózesre alapozva: „Minden te ételáldozatodat pedig sózd meg sóval, és a te ételáldozatodból soha el ne maradjon a te Istened szövetségének sója; minden te áldozatodhoz sót adj.” III. Mózes 2:13 „Mert mindenki tűzzel sózatik meg, és minden áldozat sóval sózatik meg.” Márk 9:49 A szent oltár szentesítése szintén Mózestől ered. „Hét napon tégy engesztelő áldozatot az oltáron; és szenteld meg azt, hogy felette igen szentséges legyen az oltár. Valami illeti az oltárt, szent legyen.” II. Móz. 29:37 „Bolondok és vakok: mert melyik nagyobb, az ajándék-é vagy az oltár, a mely szentté teszi az ajándékot?” Máté 23:19 A tized elismerése Mózestől ered: „A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak.” III. Mózes 27:30 „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert megdézsmáljátok a mentát, a kaprot és a köményt, és elhagyjátok a mik nehezebbek a törvényben, az ítéletet, az irgalmasságot és a hívséget: pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhagyni.” Máté 23:23 Az evangélisták szerint Jézus támogatja a kárhoztatást és az elítélést, az ehhez vett szörnyű képeket az Ézsaiás prófétától kölcsönzi: „És kimenvén, látni fogják azoknak holttesteit, a kik ellenem vétkeztek, mert az ő férgök meg nem hal és tüzök el nem aluszik, és minden test előtt borzadásul lesznek.” Ézsaiás 66:24 „A hol az ő férgök meg nem hal, és tüzök el nem aluszik.” Márk 9:44 A nagy nyomorúságról szóló jézusi beszéd Dániel próféta írásából ered: „mert nyomorúságos idő lesz, a milyen nem volt attól fogva, hogy nép kezdett lenni, mindezideig.” Dn. 12:1 „Mert akkor nagy nyomorúság lesz, a milyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha.” Mt. 24:21 „És az időtől fogva, hogy elvétetik a mindennapi áldozat, és feltétetik a pusztító útálatosság, ezerkétszáz és kilenczven nap lesz” Dániel 12:11 „Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, a melyről Dániel próféta szólott, ott áll a szent helyen” Máté 24:15 A végidős beszédek, Noé történetéből valamint Joeltől és Ézsaiástól vannak összeollózva: „A nap és hold elsötétednek; a csillagok bevonják fényöket.” Joel 3:15 „Mert az ég csillagai és csillagzatai nem ragyogtatják fényöket, sötét lesz a nap támadásakor, és a hold fényét nem tündökölteti.” Ézsaiás 13:10 „Mindjárt pedig ama napok nyomorúságai után a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok az égről lehullanak, és az egeknek erősségei megrendülnek.” Máté 24:29 A jövő igaz nemzedékének a fényként való ábrázolása szintén Dániel próféta írásain alapul. „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége” Dániel 12:3 „Akkor az igazak fénylenek, mint a nap, az ő Atyjoknak országában.” Máté 13:43 Akárcsak a kőre való utalás: „Nézed vala, a míg egy kő leszakada kéz érintése nélkül, és letöré azt az állóképet vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzá azokat.” Dániel 2:34 „És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem száll át hanem szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké.” Dániel 2:44 „És a ki e kőre esik, szétzúzatik; a kire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt.” Máté 21:44 Az Úr bosszúállásának napját is meghirdeti Jézus Lukács szerint, hogy beteljesedjenek mindazok, amelyek megírattak: „Mert azok a bosszúállásnak napjai, hogy beteljesedjenek mind azok, a mik megírattak.” Lukács 21:22 „Uram, a te igazságod teljessége szerint forduljon el, kérlek, a te haragod és búsulásod a te városodtól, Jeruzsálemtől, a te szentséges hegyedtől, mert a mi bűneinkért és a mi atyáink hamisságaiért gyalázatára van Jeruzsálem és a te néped mindeneknek mi körültünk.” Dániel 9:16 Mt.23: 33-38 „Kígyók, mérges kígyóknak fajzatai, miképen kerülitek ki a gyehennának büntetését? Annakokáért ímé prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök én hozzátok: és azok közül némelyeket megöltök, és megfeszítetek, másokat azok közül a ti zsinagógáitokban megostoroztok és városról-városra üldöztök. Hogy reátok szálljon minden igaz vér, a mely kiömlött a földön, az igaz Ábelnek vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, a kit a templom és az oltár között megöltetek. Bizony mondom néktek, mindezek reá következnek erre a nemzetségre. Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, a kik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad. Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok.” „Hogyha meg nem tartod és nem teljesíted e törvény minden ígéjét, a melyek meg vannak írva e könyvben, hogy féljed e dicsőséges és rettenetes nevet, az Úrét, a te Istenedét: Csudálatosakká teszi az Úr a te csapásaidat, és a te magodnak csapásait: nagy és maradandó csapásokká, gonosz és maradandó betegségekké. És reád fordítja Égyiptomnak minden nyavalyáját, a melyektől irtóztál vala, és hozzád ragadnak azok. Mindazt a betegséget és mindazt a csapást is, a melyek nincsenek megírva e törvénynek könyvében, reád rakja az Úr, míglen kipusztulsz. És kevesen maradtok meg, a kik annak előtte oly sokan voltatok, mint az égnek csillagai; mivelhogy nem hallgattál az Úrnak, a te Istenednek szavára. És a miképen örvendezett az Úr rajtatok, hogy jót tett veletek és megsokasított titeket: akképen fog örvendezni az Úr rajtatok, hogy kiveszt és kipusztít titeket; és ki fogtok gyomláltatni arról a földről, a melyre te bemégy, hogy bírjad azt. És szétszór téged az Úr minden nép közé, a földnek egyik végétől a földnek másik végéig; és szolgálni fogsz ott idegen isteneket, a kiket sem te nem ismertél, sem a te atyáid: fát és követ. De e nemzetek között sem pihensz meg, és nem lesz a te talpadnak nyugodalma; mert rettegő szívet, epedő szemeket és sóvárgó lelket ád ott néked az Úr. És a te életed kétséges lesz majd előtted: és rettegni fogsz éjjel és nappal, és nem bízol életedben. Reggel azt mondod: Bárcsak estve volna! estve pedig azt mondod: Bárcsak reggel volna! - a te szívednek rettegései miatt, a melylyel rettegsz, és a te szemeidnek látása miatt, a melyet látsz. És visszavisz téged az Úr Égyiptomba hajókon, azon az úton, a melyről azt mondtam néked, hogy nem fogod azt többé meglátni! És áruljátok ott magatokat a ti ellenségeiteknek szolgákul és szolgálóleányokul, de nem lesz, a ki megvegyen.” V. Mózes 28:58-68 „Jézus” Istenhez vezető eszköznek tulajdonítja Mózest és a prófétákat: „Monda néki Ábrahám: Van Mózesök és prófétáik; hallgassák azokat.” Lukács 16:29 A boldog mondásokban idézetek van a Zsoltárokból „A szelidek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek nagy békességben.” Zsolt 37:11 „Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet.” Máté 5:5 Örökölni akkor lehet, ha valaki meghal, mivel a Föld tulajdonjoga jelenleg is ambivalens a biblia által, ezért vitatott. egyrészt minden az Istené, de hát Ő nyilván nem fog meghalni, ezért nem is örökölhetünk utána, másrészt a Sátáné, és annak adja akinek akarja. Ha tehát a Sátán meghalna, akkor lehetne utána örökölni, csakhogy Isten nem pusztítja el a pusztítót, mivel alap tulajdonsága az ellenség szeretete, és a sátán pedig nem lesz öngyilkos, így patthelyzet alakult ki. A mindenkori valóság pedig az, hogy nem a szelídeké a föld, hanem az erőszakosé, akinek erősebb hadserege van, aki elsőként partra száll és lemészárolja az őslakosokat, azé a föld, és aki képes megvenni, ez már gazdasági hatalom. Ha pedig a Mennyei Atya, aki szeret és megbocsát, és még az ellenségeit is szereti, mégiscsak azonos lenne az ószövetség Jahve-jéval, aki bizony ítélni fog, akkor igencsak komolyan kell venni a megváltás üzentét. Egyébként is van belőle „jézusi” beszéd jócskán: „Áldott, a ki jő az Úrnak nevében; áldunk titeket, a kik az Úr házából valók vagytok!” Zsolt 118:26 „Mert mondom néktek: Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, mígnem ezt mondjátok: Áldott, a ki jő az Úrnak nevében!” Máté 23:39 „A csecsemők és csecsszopók szájával erősítetted meg hatalmadat a te ellenségeid miatt” Zsolt. 8:3 Jézus pedig monda nékik: Hallom. Sohasem olvastátok-é: A gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget? Máté 21:15-16 „A kő a melyet az építők megvetettek, szegeletkővé lett! Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt!” Zsolt. 118:22-23 Monda nékik Jézus: Sohasem olvastátok-é az írásokban: A mely követ az építők megvetettek, az lett a szegletnek feje; az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemeink előtt. Máté 21:42 A Márk evangélista szerint, amikor megkérdezik Jézustól melyik a legnagyobb parancsolat, akkor a Sömá Jiszráél hitvallást idézi, ami zsidóság legfőbb és legfontosabb vallási része, ezt teszi meg a legelső parancsolatnak! „Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.” V. Mózes 6:4-5 Jézus pedig felele néki: Minden parancsolatok között az első: Halljad Izráel: Az Úr, a mi Istenünk egy Úr. Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. Márk 12:29-30 Máté is megpróbálja idézni, de ő se pontos. „Jézus pedig monda néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat.” Máté 22:37-38 Szintén nem újdonság, amit itt második isteni parancsolatként említenek meg az evangélisták a felebarát szeretete mózesi idézet: „Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat.” III. Mózes 19:18 A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Máté 22:39, Márk 12:31 A mózesi tízparancsolat, mint már az üdvösség feltétele, szintén megjelenik „Jézusnál” igaz töredezve. A gazdag ifjúval történő párbeszédben ötöt elismétel és megerősít, s a már említett preferált szeretet parancsot, csak hatodiknak sorolja hozzá: „Ő pedig monda néki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat. Monda néki: Melyeket? Jézus pedig monda: Ezeket: Ne ölj; ne paráználkodjál; ne lopj; hamis tanubizonyságot ne tégy; Tiszteld atyádat és anyádat; és: Szeresd felebarátodat, mint temagadat.” Máté 19:17-19 „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked. Ne ölj. Ne paráználkodjál. Ne lopj. Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot.” II. Móz. 20:12-16 „Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeressed felebarátodat, mint magadat.” III. Móz. 19:18 A tízparancsolat erősítése kiegészül, a ne paráználkodj, azaz ne törj házasságot megismétlésével is, sőt a törvény szigorításával találkozunk: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál! Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kivánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében.” Máté 5:27 Csia Lajos fordításában: „Hallottátok, hogy azt mondták: Ne törj házasságot! De én azt mondom nektek, hogy szívében már házasságot tört az is mind, aki úgy nézett asszonyra, hogy megkívánta azt.” „többé ne vétkezzél!” Jn. 8:11 „Ne paráználkodjál.” II. Móz. 20:14 A Csia fordításból jól látszik, hogy a gonosz kifejezést nem tartalmazza a szöveg, így aki csak abba kapaszkodna bele, hogy nem gonoszul szabad megkívánni, az tévedés áldozata. A Károli Gáspár féle fordítás teljesen mást jelent, mint a Csia Lajos féle. A paráználkodás és a házasságtörés két különböző bűn. A paráználkodás az, ha valaki testi igényeinek a kielégítésért anyagi javakat nyújt a másik embernek, mindkét felet bűnösnek tartják. A házasságtörés pedig, olyan ember ellen elkövetett cselekedet, amely ember törvényes házasságban él, a két ember, házastársak szétválasztása. Egyik fordításban sem szerepel a hajadon kifejezés. Tehát asszonyról van szó, így aki hajadon nőt kíván meg, nem követ el bűnt. Jézus itt is a törvény szigorításának a céljával tanít. A Károli féle fordítás esetén az lehet a cél, hogy az ember ne herdálja el a vagyonát. A Csia féle fordításnál az lehet a cél, hogy megőrizze a házasság erkölcsi tartását. Jézus ebben az esetben is szigorítja a törvényt. A ne ölj, pedig még egyszer megismétlődik, sőt a törvény szigorításával találkozunk: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert a ki öl, méltó az ítéletr, Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, a ki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre” Máté 5:21 „Ne ölj.” II. Móz. 20:13 Mi az ítélet? Az ítélet halál: „A ki úgy megver valakit, hogy meghal, halállal lakoljon.” II. Móz. 21:12 „Ha valaki agyon üt valamely embert, halállal lakoljon.” III. Móz. 24:17 „A ki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.” I. Mózes 9:6 Jézus ebben az esetben is szigorítja a törvényt, vagyis már az is méltó a halálra, aki haragszik. Megismétlődik a szülők tisztelete, mint isteni parancs, szintén ítélettel, sőt nyíltan kimondott halálbüntetéssel: „Mert Isten parancsolta ezt, mondván: Tiszteld atyádat és anyádat, és: A ki atyját vagy anyját szidalmazza, halállal lakoljon.” Máté 15:1-7 „A ki szidalmazza az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon.” II. Mózes 21:17 Ez utóbbi kettőnél még szigorítás is található. A házassági elvállás elleni beszédben „Jézus” szintén mózesi iratokat hív segítségül: „De a teremtés kezdete óta férfiúvá és asszonnyá teremté őket az Isten. Annakokáért elhagyja az ember az ő atyját és anyját; és ragaszkodik a feleségéhez, És lesznek ketten egy testté! Azért többé nem két, hanem egy test.” Márk 10:6-8 „Ő pedig felelvén, monda: Nem olvastátok-é, hogy a teremtő kezdettől fogva férfiúvá és asszonynyá teremté őket, És ezt mondá: Annak okáért elhagyja a férfiú atyját és anyját; és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgy hogy többé nem kettő, hanem egy test. A mit azért az Isten egybeszerkesztett, ember el ne válaszsza.” Máté 19:4-6 „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket.” I. Móz. 1:27 „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” I. Móz. 2:24 Az Istenhez való ragaszkodás megelőzi a családtagokat gondolatkör szintén Mózestől származik: „A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám.” Máté 10:37 „Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” Lukács 14:26 „A ki azt mondta az ő atyjáról és anyjáról: Nem láttam őt; és az ő atyjafiait nem ismerte, fiaival sem gondolt; mert megtartották a te beszédedet, és ragaszkodtak szövetségedhez.” V. Móz. 33:9 A feltétlen gondviselés gondolata pedig a Zsoltárokból: „Gyermek voltam, meg is vénhedtem, de nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé” Zsolt 37:25 „Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.” Máté 6:33 Szintén nem új tanítás az irgalmasság „Ha pedig tudnátok, mi ez: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat” Máté 12:7 vö. Hóseás 6:6 (az LXX-ben irgalmasság van nem szeretet) Az igazság: „Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kiván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.” Mikeás 6:8 A könyörület: „Ha előltalálod ellenséged eltévedt ökrét vagy szamarát: hajtsd vissza néki. Ha látod, hogy annak a szamara, a ki téged gyűlöl, a teher alatt fekszik, vigyázz, rajta ne hagyd; oldd le azt ő vele együtt.” II. Móz. 23:4-5 Az irgalmasság kifejtésénél konkrétan csak Ézsaiás próféta van megismételve: „Nem az-é, hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujdosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházzad, és tested előtt el ne rejtsd magadat?” Ézsaiás 58:7 „Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna?” Máté 25:35-36 A tökéletesség kívánalma a mózesi tanítás megismétlése „Jézustól”: „Tökéletes légy az Úrral, a te Isteneddel.” V. Móz. 18:13 „Azért hát féljétek az Urat, és szolgáljatok néki tökéletességgel és hűséggel;” Józs. 24:14 „Én a mindenható Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes.” I. Móz. 17:1 „Te azért, fiam, Salamon, ismerd meg a te atyád Istenét, és szolgálj néki tökéletes szívvel és jó kedvvel; mert az Úr minden szívbe belát és minden emberi gondolatot jól ért.” I. Krón. 28:9 „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” Máté 5:48 Az irgalmassággal való összekapcsolása: „Az irgalmashoz irgalmas vagy, A tökéletes vitézhez tökéletes vagy.” II. Sám. 22:26 „Az irgalmashoz irgalmas vagy: a tökéleteshez tökéletes vagy.” Zsolt. 18:26 „Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas.” Lukács 6:36 A jeruzsálemi szerepléssel kapcsolatban elmondhatjuk, hogy a messiás Jézus templomhoz való viszonyát a 69. Zsoltárra alapozva írják meg az evangélisták, itt a János evangélista azonosítja a pontos igehelyet, János evangélista külön ki is emeli, hogy miért emészti Jézust a templomért való buzgalom. „Mivel a te házadhoz való féltő szeretet emészt engem, a te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám” Zsolt 69:10 „Megemlékezének pedig az ő tanítványai, hogy meg van írva: A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem.” János 2:17 Valamint a templomban elhangzott szónoklat a templomról szóló ézsaiási és jeremiási részből van összeollózva: „mert házam imádság házának hivatik minden népek számára!” Ézsaiás 56:7d „Vajjon latrok barlangjává lett-é ez a ház ti előttetek, a mely az én nevemről neveztetik? Ímé, én is látok, azt mondja az Úr.” Jeremiás 7:11 „És beméne Jézus az Isten templomába, és kiűzé mindazokat, a kik árulnak és vásárolnak vala a templomban; és a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatá. És monda nékik: Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek” Mt. 21:12-13, Mk.11:15-17, Lk19:45-46 A messiásjézus az Isten parancsolataitól eltért farizeusok elleni kárhoztató beszédét a Márk evangélista az Ézsaiás próféta alapján írja meg: „És szólt az Úr: Mivel e nép szájjal közelget hozzám, és csak ajkaival tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem, úgy hogy irántam való félelmök betanított emberi parancsolat lőn:” Ézsaiás 29:13 „Ő pedig felelvén, monda nékik: Igazán jövendölt felőletek, képmutatók felől Ésaiás próféta, a mint meg van írva: Ez a nép ajkaival tisztel engem, a szívök pedig távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, a melyek embereknek parancsolatai.” Márk 7:6-8 A kulcsok hatalmáról szóló hasonlat Ézsaiásból való. „S az ő vállára adom a Dávid házának kulcsát, és a mit megnyit, senki be nem zárja, és a mit bezár, nem nyitja meg senki;” Ézsaiás 22:22 „És néked adom a mennyek országának kulcsait; és a mit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.” Máté 16:19 Az vétkes atyafi megdorgálása szintén nem új tanítás „Jézustól”, hiszen Mózesnél éppúgy dorgálni kell. Sőt a Lukácsnál Jézus a megbocsátás feltételévé teszi az illető megtérését és megbánását: „Ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben; fedd meg a te felebarátodat nyilván, hogy ne viseljed az ő bűnének terhét.” III. Mózes 19:17 „Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened, menj el és dorgáld meg őt négy szem között: ha hallgat rád, megnyerted a te atyádfiát” Máté 18:15 , Lukács 17:3 A tanuk alkalmazása részlet, mint jézusi beszéd szintén Mózes-ből való: „Ne álljon elő egy tanú senki ellen semmiféle hamisság és semmiféle bűn miatt; akármilyen bűnben bűnös valaki, két tanú szavára vagy három tanú szavára álljon a dolog.” V. Mózes 19:15 „Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó” Máté 18:16 A Máté hangsúlyozza, hogy négyszemközt, vagyis ne nyilvánosan (elsőre), hogy megnyerd az illetőt, vagyis hogy megbánja a bűneit. A mózesi szövegből az is kiolvasható, hogy az adott, ember akit sérelem ért, ne legyen vétkes a többiek szemében. A mózesi szövegben egyértelműen a rágalmazásról van szó, hiszen az ember úgy viselhette a bűnt, hogy a többiek bűnösnek találják, akkor is ha nem igaz a vád, rágalom. Amennyiben kiáll nyilvánosan és mindenki előtt megvédi magát, akkor mentesül abból a bűnből, amivel ellenlábasa megvádolta, és a többiek is látják, hogy hazugság volt. A Máténál nem rögtön jön a nyilvánosság és nem csupán a rágalmazásra lehet érteni azt, hogy vétkezik ellened. A Lukács evangéliuma arra is kitér, hogy ne csak elismerje a bűnös a vétkét, hanem egyből bűnbocsánatot, feloldozást is megkapja. Máté és Márk szerint Jézus a Zsoltárokból vesz idézetet ezek alapján, már a korai követők szerint is, önmagát a messiással azonosítja, akinek preegzisztens lénye volt: „Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobb kezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet a te lábaid alá zsámolyul.” Máté 22:44, Márk 12:36 vö. Zsolt 110:1 Ennek részletes kifejtése alapján, hozzávéve a János prológust, teológiai dogmát állít fel a kereszténység, Jézus testi megjelenését megelőző életéről. A János evangélista szerinti a Jézus kiabálás, miszerint az élet vizét osztja az írások szerint egyértelműen Ézsaiás és Jeremiás írásain alapul: „Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék. A ki hisz én bennem, a mint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” János ev. 7:37-38 „Oh mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre, ti is, kiknek nincs pénzetek, jertek, vegyetek és egyetek, jertek, vegyetek pénz nélkül és ingyen, bort és tejet.” Ézsaiás 55:1 „És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, a melynek vize el nem fogy.” Ézsaiás 58:11 „A kik elpártolnak tőlem, a porba iratnak be, mert elhagyták az élő vizeknek kútfejét, az Urat!” Jeremiás 17:13 Ez utóbbival kapcsolatban még egy megfelelés található: „Jézus pedig lehajolván, az ujjával ír vala a földre.” Jn 8:6 Máté nyilvánvalóvá teszi, hogy még akkor is betartja „Jézus” a törvényt, ha azzal nem ért egyet, hogy konfliktus kerüléssel botránykozás ne essék: „Mikor pedig eljutottak vala Kapernaumba, a kétdrakma-szedők Péterhez menének és mondának néki: A ti mesteretek nem fizeti-é a kétdrakmát? Monda: Igen. És mikor beméne a házba, megelőzé őt Jézus, mondván: Mit gondolsz Simon? A föld királyai kiktől szednek vámot vagy adót? a fiaiktól-é, vagy az idegenektől? Monda néki Péter: Az idegenektől. Monda néki Jézus: Tehát a fiak szabadok. De hogy őket meg ne botránkoztassuk, menj a tengerre, vesd be a horgot, és vond ki az első halat, a mely rá akad: és felnyitván a száját, egy státert találsz benne: azt kivévén, add oda nékik én érettem és te éretted.” Máté 17:24-27 „Ezt adja mindaz, a ki átesik a számláláson: fél siklust a szent siklus szerint (egy siklus húsz gera); a siklusnak fele áldozat az Úrnak.” II. Móz. 30:13 A János evangéliuma azért figyelemre méltó, mert a beteljesült messiásvárás kiegészítését láthatjuk a szinoptikusokhoz képest, vagyis ugyanazt az utat folytatja, hogy ószövetségi idézetekre hivatkozik, s olyan utalásokat is láthatunk, amik a szinoptikusokban még nincsenek meg. Jól kiábrázolódik, a történetkerekítés folyamata, hogy beteljesedjenek az írások: „Nem mindnyájatokról szólok; tudom én kiket választottam el; hanem hogy beteljesedjék az írás: A ki velem ette a kenyeret, a sarkát emelte fel ellenem.” János 13:18. „Még az én jóakaróm is, a kiben bíztam, a ki kenyeremet ette, fölemelte sarkát ellenem.” Zsolt. 41:10 „De azért lőn így, hogy beteljesedjék a mondás, a mely megiratott az ő törvényökben: Ok nélkül gyűlöltek engem.” Jn. 15:25 „Többen vannak fejem hajszálainál, a kik ok nélkül gyűlölnek engem; hatalmasok a vesztemre törők, a kik ellenségeim alap nélkül; a mit nem ragadtam el, azt kell megfizetnem!” Zsoltárok 69:5 János evangélistánál fellépő Jézus több helyen is hivatkozik az ószövetségre, és a prófétákra: „Meg van írva a prófétáknál: És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Valaki azért az Atyától hallott, és tanult, én hozzám jő.” János 6:45 „És minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége.” Ézsaiás 54:13 „És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” Jeremiás 31:34 János nyíltan kimondja, hogy Ézsaiás Jézusról írt, egyúttal ítéletet is hozott, valamint a hitetlenség Jézussal szemben: „És noha ő ennyi jelt tett vala előttük, mégsem hivének ő benne: Hogy beteljesedjék az Ésaiás próféta beszéde, a melyet monda: Uram, ki hitt a mi tanításunknak? és az Úr karja kinek jelentetett meg? Azért nem hihetnek vala, mert ismét monda Ésaiás: Megvakította az ő szemeiket, és megkeményítette az ő szívöket; hogy szemeikkel ne lássanak és szívökkel ne értsenek, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. Ezeket mondá Ésaiás, a mikor látá az ő dicsőségét; és beszéle ő felőle.” János 12:37-41 „És monda: Menj, és mondd ezt e népnek: Hallván halljatok és ne értsetek, s látván lássatok és ne ismerjetek;” Ézsaiás 6:9 „Ki hitt a mi tanításunknak, és az Úr karja kinek jelentetett meg?” Ézsaiás 53:1 Ez az azonosítás nagy valószínűség szerint Pál apostoltól származik, és onnan kerülhetett az evangéliumokba: „De nem mindenek engedelmeskedtek az evangyéliomnak. Mert Ésaiás azt mondja: Uram! Kicsoda hitt a mi beszédünknek?” Rom.10:16 Egyértelmű Jánostól, hogy egyáltalán nem szó szerint idézik az evangélisták az ószövetséget, az utalás viszont egyértelművé teszi, hogy melyik igehelyről beszél. Ennek okán nem is tesznek különbséget például a keresztülszúrás vagy felszegezés között, ám hivatkoznak az írásokra. Ez is része a passiótörténetnek, amit fentebb említettem. „Másutt ismét így szól az írás: Néznek majd arra, a kit általszegeztek.” János 19:37 „A Dávid házára és Jeruzsálem lakosaira pedig kiöntöm a kegyelemnek és könyörületességnek lelkét, és reám tekintenek, a kit átszegeztek, és siratják őt, a mint siratják az egyetlen fiút, és keseregnek utána, a mint keseregnek az elsőszülött után.” Zakariás 12:10 János evangélista Jézus prófétai színre lépését Mózestől való próféciából eredezteti, teszi ezt úgy, hogy Mózest Jézus mellé állítja, illetve a szöveg szerint maga Jézus áll Mózes pártján szemben a farizeusokkal: „Ne állítsátok, hogy én vádollak majd benneteket az Atyánál; van a ki vádol titeket, Mózes, a kiben ti reménykedtetek. Mert ha hinnétek Mózesnek, nékem is hinnétek; mert én rólam írt ő. Ha pedig az ő írásainak nem hisztek, mimódon hisztek az én beszédeimnek?” János 5:45-47 „Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül, olyat mint én: azt hallgassátok!” V. Mózes 18:15 „Prófétát támasztok nékik az ő atyjokfiai közül, olyat mint te, és az én ígéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, a mit parancsolok néki.” V. Mózes 18:18 Isten mindenkihez való jósága szintén felújított gondolat, másképpen fogalmazva: „Jó az Úr mindenki iránt, és könyörületes minden teremtményéhez.” Zsoltárok 145:9 „felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.” Máté 5:45 Mindhárom szinoptikus evangéliumban megerősíti Jézus az áldozati rendszer gyógyulásért való részét: III. Mózes 14:2-32 - Máté 8:2-4 – Márk 1:40-44 – Lukács 5:12-14 „És ímé eljövén egy bélpoklos, leborula előtte, mondván: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem. És kinyújtván kezét, megilleté őt Jézus, mondván: Akarom, tisztulj meg. És azonnal eltisztult annak poklossága. És monda néki Jézus: Meglásd, senkinek se szólj. Hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel az ajándékot, a melyet Mózes rendelt, bizonyságul nékik.” (Evangéliumok) Csia Lajos fordításában: „Egyszer csak egy bőrpoklos futott hozzá, lábához borult és megszólította: "Uram, ha csak akarnád, volna hatalmad, hogy engem megtisztíts." Erre kinyújtotta kezét, megfogta és így szólt: "Akarom! Tisztulj meg!" Azonnal le is tisztult annak poklossága. Majd így szólt hozzá Jézus: "Vigyázz, senkinek ne szólj, hanem eredj, mutasd meg magadat a papnak és vidd fel tanúbizonyság-tételül nekik azt az adományt, melyet Mózes rendelt." Ez az a szakasz, ahol nagyon nehéz eldöntenünk, hogy az evangélisták szerint Jézus hogyan állt a törvényhez, mivel három szempontból is van létjogosultsága a mondatnak. Az első szempont, hogy nem bűnért való áldozatról van szó, amit Jézus elutasított. A második szempont a beteg társadalmi illetve családi helyzete, a harmadik Jézus szolgálati útja. Elsősorban azt kell leszögeznünk, hogy nem a teljes áldozati rendszer elismeréséről van szó, hanem a gyógyulásért való áldozat bemutatásáról. Jézus önmagát új hírnöknek tartotta, nyilvánvaló volt, hogy szolgálati útja során, előbb utóbb meg kellett a hivatalos papsággal is vívnia a harcot, ennek színhelye Jeruzsálem, függetlenül attól, hogy sok egyéb helyszín is szellemi csatatérré vált, ám a tömegek és a figyelem központjában Jeruzsálem és a templom állt, mivel istenképükben ez volt összekötve magával Istennel. Jézus szándékában állt felmenni Jeruzsálembe (Lk. 9:51), lehetséges, hogy titkon reménykedett abban, hogyha minden ember, akiket meggyógyított tanúbizonyságot tesz, akkor esetleg a vallási vezetők mégiscsak elfogadják, hogy ő Istentől jött tanító, mivel csodás gyógyulások járnak léptei nyomán. Jézus nyíltan nem mondta ki ezt a reménységét, sőt a realitások talaján állva, több esetben is figyelmeztette tanítványait, ennek ellenkezőjére, arra, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy Jeruzsálemben megölik őt (Mt 16:21-Mk.10:33). Milyen tanúbizonyságról van itt szó, vagy mit jelent, hogy „bizonyságul nékik”? Azt, hogy a meggyógyultak mindannyian bizonyságot tesznek arról, hogy ő Jézus a gyógyító, tőle van a gyógyulásuk, ha úgy tetszik Jézus minden meggyógyított embere élő jel és követ volt a papságnak, farizeusoknak arra, hogy Isten képviselője itt van. Tehát nem az áldozat a bizonyság, hanem a gyógyító személye. Nem is beszélve arról, hogy az igazi átütő forradalmi sikert akkor érte volna el Jézus, ha a farizeusok beveszik Isten tudományát és magukévá teszik, majd hirdetik a népnek mindazt, amit Jézus is hirdetett. Jézusnak oka volt ezt mondani, hogy hírét elvigyék a főpapnak és a vallási vezetőknek, célja pedig, hogy elkészítse saját útját Jeruzsálembe. Ám a hatalom félt a hatalmának az elvesztésétől. Egy magyarázat szerint (ez a második szempont), Jézus azért küldte vissza az embert, hogy a közösség ahol élt, lakott visszafogadja, mivel a betegeket kivetették maguk közül, és csak a papság által gyógyultnak nyilvánított egyén térhetett vissza. Jeruzsálem figyelmét felkeltette Jézus és a papok jöttek el őhozzá még mielőtt ő felment volna Jeruzsálembe (Mt. 15:1). Ez a szakasz (a poklos tisztulásáról) mindhárom evangéliumban majdnem szó szerint megegyezik a bibliakritika álláspontja ebben az esetben az, hogy itt a közös forrásról beszélhetünk, amely mindhárom szinoptikus evangélistának a rendelkezésére állt, vagyis a legrégebbi elveszett Q forrás vagy az ősmárk arámi változata, ami közvetlenül Jézus halála után keletkezhetett, kiknek szerzői valóban első kézből tudósítottak, vagyis a szöveg nem ment végbe annyi torzuláson. Arról se feledkezzünk el, hogy nem egyszeri, alkalommal gyógyított, hanem rengetegszer, talán évek óta nem volt annyi munkájuk a papoknak a galambokkal, mint Jézus idejében. Ezen kívül maga a tény, hogy elment Jeruzsálembe, bizonyítja azt, hogy fontos volt neki, ha nem lett volna fontos nem ment volna el (M 20:17), az életét is kész volt elveszíteni az Isten igazságáért, olyan bizonyosság volt a szívében Istenről. „Hanem nékem ma és holnap és azután úton kell lennem; mert nem lehetséges, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.” Lk. 13:33 A Lukács evangélium 17. fejezetében találhatunk egy másik gyógyítást, ahol 10 poklost gyógyít meg Jézus, és a tízből egy jön vissza hozzá, az is szamaritánus volt. Fontos mozzanat. Tudni illik, hogy ennek volt a legnehezebb elmenni Jeruzsálembe, hiszen a szamaritánusok undorodtak Jeruzsálemtől, nemcsak azért mert a zsidók a földig rombolták a szamaritánusok szent hegyén levő szentélyét hanem, mert a becstelen kereskedéstől is iszonyodtak, ami a főpapoknál folyt a pénzváltóknál és az árusoknál. Jézust utazása alatt, pont ezért nem fogadták be szamáriában: „De nem fogadák be őt, mivelhogy ő Jeruzsálembe megy vala.” Lk. 9.53 A szamritánusnak tehát fel kellett adnia saját vallását, hogy higgyen Jézusnak és a gyógyulásnak, a végeredmény mégsem az, hogy zsidóvá válik, hanem az igazságot felismerve megkeresi Jézust. Az áldozatbemutatás másik fele: Ahogy az időben előrehaladt Jézus története, kiderült Jézus számára, hogy akárhány követet küldhet Jeruzsálembe, mégis marad a papság az ellenséges magatartásánál. Ezért Jézus felelevenítette számukra az ószövetségi próféták üzenetét az áldozati rendszerről. Igehelyek: Máté 9:11-13, Hóseás 6:6, Lukács 5:27-32 – Márk 2:13 „És látva ezt a farizeusok, mondának az ő tanítványainak: Miért eszik ez a ti Mesteretek a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt? Jézus pedig ezt hallván, monda nékik: Nem az egészségeseknek van szüksége orvosra, hanem a betegeknek. Elmenvén pedig tanuljátok meg, mi az: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Mert nem az igazakat hivogatni jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre.” „Mert szeretetet (más fordításban irgalmasságot) kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” Csia Lajos fordításában: „Mikor a farizeusok azt meglátták, beszédbe ereszkedtek tanítványaival: "Miért eszik Tanítótok a vámszedõkkel és vétkezõkkel együtt?" Ahogy Jézus ezt meghallotta, így szólt: "Nem azoknak van szükségük orvosra, akik jó erőben vannak, hanem azoknak, akik gonoszul szenvednek. Ha elmentek, tanuljátok meg ezt: Könyörületet akarok, nem áldozatot, mert én nem azért jöttem, hogy igazságosokat hívjak, hanem hogy vétkezőket." Lukácsnál és Márknál nevesítve van a vámszedő és nincsen idézet Hóseástól, Papiasz szerint az eredeti Máté ev. a hébereknek íródott. Jézust megtámadják (ok), az idézettel nemcsak a saját maguk által elfogadott prófétára emlékeztette őket Jézus, hanem kikezdte az áldozati rendszert is. Jézus leleplezi a képmutatásukat (cél), hiszen ha a prófétát elfogadják, akkor nincsen alapja annak, hogy elítéljék cselekedetét. Jézus hitelesíti Hóseás ezen kijelentését és Sámuel könyvének ezen kijelentését, egyúttal elutasítja az áldozati rendszert. A fordítók szinonimként használják az irgalmasság kifejezést a szeretet és könyörület kifejezéssel. Az áldozat elutasítása nem kizárólag Hóseásnál jelenik meg: „Véres áldozatot és ételáldozatot nem kedveltél; füleimet fölnyitottad; égőáldozatot és bűnért való áldozatot sem kívántál.” Zsolt. 40:7, „Mert nem kivánsz te véresáldozatot, hogy adnék azt, égőáldozatban sem gyönyörködöl.” Zsolt 51:18 „Ne hozzatok többé hazug ételáldozatot, a jó illattétel útálat előttem; újhold, szombat s ünnepre-felhívás: bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek.” Ézs. 1:13 A Zsoltárok 4:6 szerint az igazság tekinthető kedves ajándéknak, áldozatnak: „Igazságnak áldozatával áldozzatok,”. A következő igéket, azért sorolom, fel, hogy bizonyítsam Jézus prófétai szándéka, a mózesi törvények eltörlésére, folyamatos isteni felhívások része: „Véres áldozatot és ételáldozatot nem kedveltél; füleimet fölnyitottad; égőáldozatot és bűnért való áldozatot sem kívántál.” Zsolt 40:7 „Avagy eszem-é én a bikák húsát, és a bakoknak vérét iszom-é?” Zsolt. 50:13 „Mert nem kivánsz te véresáldozatot, hogy adnék azt, égőáldozatban sem gyönyörködöl. Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes lélek; a töredelmes és bűnbánó szívet oh Isten nem veted te meg!” Zsolt. 51:18-19 „Minek nékem ez a tömjén, a mi Sébából kerül, és a messze földről való jóillatú fahéj? A ti égőáldozataitok nincsenek kedvemre, sem a ti véres áldozataitok nem tetszenek nékem.” Jeremiás 6:20 (ez igen kifejező, főleg a 29-es vers, ahol még azt is közli, hogy a gonoszság így nem tisztítható) „Mert nem szóltam a ti atyáitokkal, és nem rendelkeztem velök, a mikor kihoztam őket Égyiptom földéről, az égőáldozat és véres áldozat felől; Hanem ezekkel a szavakkal utasítottam őket, mondván: Hallgassatok az én szómra, és én Istenetekké leszek, ti pedig az én népemmé lesztek, és mind csak azon az úton járjatok, a melyre utasítottalak titeket, hogy jól legyen dolgotok! De nem hallgattak, és fülöket sem hajtották felém, hanem az ő gonosz szívök fásultságában a magok tanácsa szerint jártak, és háttal valának felém, és nem arczczal. Attól a naptól fogva, a melyen kijöttek a ti atyáitok Égyiptom földéből e mai napig küldtem hozzátok minden én szolgámat, a prófétákat napról-napra, szüntelen küldöttem; De nem hallgattak reám, és fülöket sem hajtották felém; hanem megkeményítették nyakukat, és gonoszabbul cselekedtek, mint az ő atyáik!” Jer. 7:22-26 „Még ha égőáldozatokkal áldoztok is nékem, sőt ételáldozataitokat sem kedvelem; kövér hálaáldozataitokra rá se tekintek.” Ámos 5:22 Az áldozati rendszer ellen folyamatos prédikálás történt, ennek ellenére mégiscsak ragaszkodtak a barbár áldozatokhoz, hiába fedték föl az igazságot ezzel kapcsolatban a próféták. Jézus csatlakozik a Zsoltárok íróihoz, Hóseáshoz, Jeremiáshoz, Ézsaiáshoz és Ámoshoz a tekintetben, hogy az a papi kódexet, amely mózesi törvénykezést tartalmazza, nem Istentől való, elveti az áldozati rendszerrel együtt. Az I. Sámuel 15:22-ben sajnos a második helyen is Úr szerepel az Isten helyett, ez kissé visszásnak tűnhet, ha elfelejtenénk, hogy az elohista kultuszt jahvistára írták át, ám tartalmilag stimmel. Továbbá maga az engedelmesség kérdése is érdekes. Félelemből, érdekből, vagy esetleg belső meggyőződésből van-e? Ha az Úr szava a véres áldozat, akkor a neki való engedelmesség pont az áldozat volna, nyilvánvaló, hogy az engedelmesség kívánalma nem az áldozati rendszerre vonatkozik. Dániel szobor látomása egy jelentős támasz a szövegek ilyen alkalmazásához. Dániel 2: 31-35 A részint agyag birodalom, pont a római korra illik, valamint többek közt de nem utolsó sorban az utolsó király halálát úgy értelmezik, hogy a messiás elérkezett: „Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálcza térdei közűl; míg eljő Siló, és a népek néki engednek.” I.Móz.49:10 Alfaric Prosper fordításában: „míg el nem jő az, akit megillet” /”ami az övé, se-lö”/, vagyis Jahve maga. A Septuaginta fordítása, egy titokzatos személynek állítja be Selót, protestáns keresztény fordítások szerint Silót. Csakhogy ők nem selö-t hanem salah gyököt tartanak oda szimpatikusnak, aminek a jelentése küldeni, így egy küldött megérkezéséről beszélnek. A zelóták Archelaos uralkodásának megszűnéséből következtettek arra, hogy a küldött "Messiás" eljött. Flavius számol be erről, hogy nacionalista nézeteikhez ezt a részt használták fel. Ebben az időben már eltértek az eredeti értelmezéstől. A keresztény teológia Jézus Krisztussal azonosítja a küldöttet. A zelóták fizikai síkon a keresztények szellemi síkon értelmezik a szakaszt. A Síló (siloh slh slwh) azonban egy helyiségnév. Chibret Selun, Szamária területén, a korai Izrael kultuszközpontja volt az i.e. XI. századig, mikor is a filiszteusok elpusztították. Jákob áldása tehát nem más, mint a hatalom visszaszerzésének kívánsága Júda törzse számára, az egykori állapot helyreállítása. Az allegorikus értelmezés szerint Jákob áldása, kívánsága, nem zárja ki, hogy a Messiásról szóljon a jövendölés. Mivel a szó gyöke vitatott, ezért a Küldött értelmezést elfogadják a történelem távlatából, ugyanis valóban Archelaos volt az utolsó király, így a vezéri pálca kiesett a térdei közül. Ugyanakkor a helyes értelmezés erősen függő viszonyban áll a Biblia fordításaitól, ugyanis ha ugyanezt a szakaszt megtekintjük, a katolikus Bibliában, akkor ezt láthatjuk, szemben a Károlival: "Nem tűnik el a jel Júdától, sem a királyi pálca a lábától, amíg le nem róják neki az adót, és a népek nem engedelmeskednek neki." Vagy nézzük a héber bibliában: "Nem távozik a jogar Júdából és a törvény pálca lábai közül, míg nem eljön Silóba és az övé a népek hódolata." És a másik protestáns fordítás: „Nem távozik Júdából a jogar, sem a kormánypálca térdei közül, míg eljő Siló, akinek engednek a népek." Sok esetben tapasztalhatjuk ezt, hogy eltérő fordítások zavaró tényezőként lépnek fel. Mivel az evangélisták meg voltak arról győződve, hogy a messiás már eljött, és mivel meg voltak arról győződve, hogy az iratok szentek és Istentől valóak és arról is, hogy lehetetlen, hogy az Isten hazudjon, ezért kellett az írásoknak beteljesedniük, mindannak ami meg volt írva a messiásról: „És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza vala nékik minden írásokban, a mik ő felőle megirattak.” Lukács 24:27 "A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre" II.Tim.3:16 Nyilvánvalóan elsősorban azokról az iratokról van szó, amelyeket Timóteus gyerekkora óta tud, illetve tanulmányoz, ez kiderül a szövegkörnyezetből. Igazából azt sem lehet tudni, hogy a messiás mikor született, a születésének az ideje találgatásokból áll, ahogyan az életkora is, mivel Lukács szerint körülbelül harminc éves volt, János szerint meg jóval túl volt a negyvenen, ötven felé közeledve. Az apostolok prédikálása azért történik, mert meg van írva Jóél prófétánál, hogy beteljesedjenek az írások. „Mert nem részegek ezek, a mint ti állítjátok; hiszen a napnak harmadik órája van; Hanem ez az, a mi megmondatott Jóel prófétától: És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből minden testre: és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak. És épen az én szolgáimra és az én szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Lelkemből, és prófétálnak. És tészek csudákat az égben odafenn, és jeleket a földön idelenn, vért, tüzet és füstnek gőzölgését. A nap sötétséggé változik, és a hold vérré, minekelőtte eljő az Úrnak ama nagy és fényes napja.” Apcsel. 2:15-20 Folytatódik a történet, ugyancsak az ószövetségre alapozva. Az apostolok imádkozni járnak a templomba, ebben semmi furcsa nem volna, hiszen pont beleillik a messiás templomhoz való féltőn szerető, és imádkozás helye c. szakaszba. Ugyanakkor „ugyanez” a Jézus otthon a belső szobában való lelki kapcsolatról beszél, kívülállók és templom nélkül. Isten továbbra is az ószövetség istenével azonosítják az apostolok, ahogyan tette a messiás az evangéliumokban: „Az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene, a mi atyáinknak Istene” Apcsel 3:13 Az Apcsel. tovább erősíti János evangéliumát, miszerint Jézus a Mózesi hagyomány egyenes ági folytatója: „Mert Mózes ezt mondotta az atyáknak: Prófétát támaszt néktek az Úr, a ti Istenetek a ti atyátokfiai közül, mint engem; azt hallgassátok mindenben, a mit csak szólánd néktek” Apcsel 3:22, „Ez ama kő, melyet ti építők megvetettetek, mely lett a szegeletnek fejévé” Apcsel. 4:11 és Zsolt. 118:22. Számtalan zsidó vallási elem található a keresztény vallásban, persze a legfontosabb magának az ószövetségi tekercseknek az elfogadása. A kereszténység egyszerre vallja a szombatot és a vasárnapot, a kereszténység ágának típusától függően. Az ószövetségi részek befogadása, már az újszövetségi iratokba való ószövetségi idézetek beinjekciózása révén is megtörtént. A messiás várása egy az egyben átkerülő elem a keresztény vallásba, annak ellenére, hogy egyúttal tartják azt is, hogy már eljött. Igaz ugyan, hogy a bárány nem legel együtt az oroszlánnal, ám erről azt mondják, hogy a próféciáknak, még nem minden része teljesedett be. Végső soron azt állapíthatjuk meg, hogy a messiás történetét így alkották meg az ószövetségi iratokból az írástudók. Az evangélium feljegyzi a messiás csecsemő és kisgyermek történeteit, de a messiás ezt követő harminc évét nem jegyzi fel semmi sem. A Máté 2:23 szerint, a próféták teljesednek be, miszerint Názáretinek fogják nevezni. Egyetlen ilyen prófécia sem található az ószövetségben. Zárszó „..két deákember Kamenic városából, tudniillik Tamás és Bálint némely eszelős emberekkel és asszonyállatokkal összebeszélvén, éjnek idején megszöktek és Moldvába mentek, hol ama két pap a mondott eretnekséget tovább terjesztvén, mind a két szövetség írásait magyar nyelvre fordították. Mennyi és mekkora eretnekség vagyon pedig ebben, amint én is olvastam: ez világi ember el nem számlálhatja…” -írja Szalkay Magyar Balázs observans ferences az 1400-as években keletkezett első bizonyíthatóan magyar nyelvű Huszita Biblia lefordításával kapcsolatban, melynek szövegei a Müncheni, a Bécsi és az Apor-kódexben maradtak ránk. A husziták pár évszázaddal megelőzték korukat, jogos volt-e ellenük az üldözés? Bibliatanulmányozásaim és személyes tapasztalataim során arra a meggyőződésre jutottam, hogy szükség van arra egy olyan Bibliára, amely nem Mózes (-nek tulajdonított) vagy Pál (-nak tulajdonított) saját önkényes igehirdetést, vagy sok más zsidó pap vagy keresztény írástudó kollektív lelki emlékezetéből származó hamis istenképet őriz. Amíg az emberek rossz könyvből tanulnak, amelyben vegyítve van a hamis az igazzal, nem is várható el tőlük, hogy megértsék Isten szavát. Nem is mindenkinek van szüksége bibliára, csak azoknak, akiknek vonalvezetőre van szükségük az életben. Amennyire szerény ismereteim engedik, a magam részéről visszatérek ahhoz a forráshoz melyet Jézusnak nevezünk, és az Ő eredeti örömhíréhez, amely mentes bármiféle betoldástól. Jézust az jellemezte, hogy képes volt elválasztani a jót a rossztól. Az irgalmas és szerető Istent a bosszúálló és kegyetlen gyilkos istentől. A Jézus programja című tanulmányomban mutattam be, hogy véleményem szerint mi minősül eredeti gondolatnak Jézustól. Az egyházak vezetéseinek, fel kellene karolni az olyan embereket, akik még foglalkoznak Jézus eredeti beszédeinek az összeállításával és azok magyarázatával. E kutatások alapján össze lehet állítani egy rövid, ám lényegre törő gondolatsort, aminek ki kellene váltani a jelenleg használatban lévő bibliákat. Ez tehát Jézus önkényes igehirdetése volna? Jézusé? Aki nem is írt semmit? Meggyőződésem, hogy Jézus nem volt önkényes igehirdető, hanem valóban a mennyei Atya hirdetője volt. Annak az oka pedig, hogy Jézus nem írt semmit, talán az, hogy élő személyes kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt, tudván azt, hogy az írás megkövesedik és félremagyarázható. Miután a jelenlegi bibliákat kiváltaná Jézus eredeti tanítása, s az pedig az emberek szívébe kerülne, nem is volna már szükség egyáltalán Szentírásra.